Ülök a téli csendben,
Rám terítette palástját a téli nap.
Még egy madárka sem rebben,
Némaság fogva tart...

Öreg fánk is hallgat némán,
Ráhullott az éjszakai hó.
Mintha akarna szólni,
De fél, hogy közben lehull a hótakaró...

Madárraj megtöri a csendünket,
Sietve havas ágára száll.
Serényen gyűjtik a magvakat,
Ami az ágak közt még kandikál.

S a nap felragyog az égen
E csendes, téli nappalon.
Felolvasztja a hótakarót,
Amit a magány befedett nagyon.

S én lázadnék, már nem is tudom,
Miért fáj a magány oly nagyon.
S elindulok feléd, vágyom a nap sugarát,
Félúton a szélbe súgom szívemnek bánatát.

Mert szomorú egyedül a csend,
A madárraj is tovaszáll.
Párjával megosztja a fagyos hideget,
Ha egy-két szárnycsapással egymásra talál.

S eljön az est csillagos takaróval,
Gondolataim boldog múltat keresve.
Egy emlékkép visszatér szívembe,
Megnyugvó álom ringat el kedvesen.

Mosonmagyaróvár, 2014. január 8.

TM