Vén falak repednek a zajos téren,
ahol régen csend ült a kövek szívében.
Most gépzaj rágja az alkonyi fákat,
s a lélek helyén csak üresség s vázak.

​Már nem az égbolt kékjét nézzük félve,
csak a fénylő üveget markoljuk az éjbe’.
Műanyag szitál a tiszta vizek ágyán,
halott istenek sírnak a világban árván.

​Minden eladó, mi egykor szent volt,
a szó csak áru, a becsületen folt.
Rohannunk kell, bár nincs hová menni,
elfelejtettünk egyszerűen csak lenni.

​A természet elfordul, unja már a lázat,
mellyel az ember épít magának halotti  házat.
Acélból és vasból szőttük meg a hálót,
mely foglyul ejtett minden igaz látót.

​Zuhanunk némán, mégis harsány a kedvünk,
elveszett minden, mit közösen szerettünk.
A mélyben a sötét már tátott szájjal várja,
hogy ráomoljon a gőgös világ kártyavára.