Éjszakánként elnéztem a parkot a háztömb előtt. No, ne egy hatalmas, sok bokros, fás területet képzelj el, csak egy zsebkendőnyi méretű kedves csodát a panelek ölelésében.

     Álmatlanságom gyakran űzött az ablak elé, nézni a villódzó fényeket, a csendesen nyugvó várost. Ám tekintetem minden pillanatban visszavándorolt a parkra. A fákon búcsúztak a megfagyott levelek, és bús komorságukban az ég felé nyújtogatták fekete karjaikat. Ám néhány éjjelen át megváltozott, tündérkertté változott a táj. Tejszerű, fehér köd ült a tájon, s a villanylámpák fényei úgy hunyorogtak át a homályon, mint megannyi szentjánosbogár. Hívogattak, csalogattak magukhoz: „gyere, sétálj közöttünk”.
Egy ilyen belső hangnak engedve, egyszer úgy éjfél után a pizsamámra kanyarított kabátban, csizmában leosontam hozzájuk. Nem mondom, hogy nem féltem, hisz sehol egy élő lélek, és ugyebár sose lehet tudni..., de ahogy sétálgattam egyre nagyobb nyugalom és béke költözött a lelkembe. Bár a hideg meg-megcsipdesett, tudatván, hogy ébren vagyok, semmi más nem zavarta meg az éjjeli eseményeket. Aztán egyszer csak gyermeksírást hallottam. Teljesen elképedtem, milyen kisgyermek sírhat idekint, ilyen késői órán, ebben a nemszeretem időben.
Elkezdtem óvatosan lépésről–lépésre haladni a hang felé, és közben dúdolgattam, nehogy elijesszem a pityergőt. Lássatok csodát, az egyik terebélyes bokor tövében csöppnyi ködgyermek sírdogált. Gyönyörű leányka, de könnye úgy omlott a földre, hogy a szívem szakadt meg belé. Közelebb léptem, leguggoltam elé és megkérdeztem:
- Hát, te miért sírsz csöppnyi lány?
Ő meglepetten nézett fel rám, majd így válaszolt:
- Hát már hogyne sírnék, mikor kerek ez ég alatt engem senki sem szeret! Ki is tudná szeretni a ködöt? Még te is azt mondtad: nemszeretem idő van. - nézett rám szemrehányóan és könnyes szemei vádlón hatoltak a lelkembe.
Ahogy lassan körbenéztem, mindenütt ködgyermekek – sőt, egész generációk - ültek a fák ágain, lelóbálva lábukat, másokat a bokrok tetején, tövében, a földön láttam üldögélni, míg egy részük a levegőben repkedett csendes surranással.
Ámulatomban megszólalni sem tudtam, csak kapkodtam körbe a fejem és rájuk csodálkoztam. Aztán leültem egy padra, és kértem beszélgessünk kicsit. Kiderült, hogy van, aki már több, mint egy millió éves, és van, aki még csak pár napja született. Míg az idősebbekkel beszélgettem, addig a fiatalok eljátszadoztak, de nevetésükbe mindig belekeveredett egy adagnyi szomorúság. Elmesélték, hogy mindenütt ott vannak, ahol közelít a tél, hogy a téli álmot alvóknak „szép álmokat” mesét suttogjanak, legyen szép és békés az álmuk a hosszú alvás alatt. Elmondták; hogy amíg a bátyjuk, az őszi eső, lemossa a koszt a növényekről, állatokról, mintha csak zuhanyoznának, addig ők rátapadnak mindenre, ami él, és beszivárognak a repedésekbe, résekbe és kitisztítják, fertőtlenítik azokat, nehogy valami baj legyen a nagy alvási ciklus alatt.
Megszégyenülten hallgattam őket, hisz nekem ilyesmi eszembe sem jutott, csak az, hogy nem kellemes a nyirkos, szitáló eső, és hogy mennyi gondot okoz. Most úgy éreztem, nagyon hibáztam, nagyon–nagyot. Míg az ölembe telepedő ködlányka haját simogattam, azon töprengtem, hogyan is lehetne jóvátenni ennyi szeretet nélküli évet, hogyan is enyhíthetném kicsit a fájdalmukat? Aztán egyszerűen felálltam a padról, kitártam a két karomat és azt mondtam:
- Gyertek ide hozzám, hadd ölelgesselek meg titeket egy kicsit! Kérlek... - suttogtam.
Először meglepődve néztek rám, de aztán mind körülvettek, és átöleltek engem. Én pedig elmeséltem, hogy onnan az ablakból nézve, milyen tündéri csodának láttam a parkot, és azt, hogy ez bizony nekik köszönhető.
Ahogy múlt az idő, és álltam ragacsos, szitáló könnyeket ontó ölelésükben egyre jobban átfagyott a testem, de a lelkemben kandallónyi melegség áradt szét. Elgondolkodtam azon, milyen is lenne nélkülük az életünk. Nem is tudnánk örülni a szép időnek, ha nem tudnánk milyen a kevésbé szép, vagy a nyirkos, ködös, hideg napok, éjszakák adta hangulatokat, érzéseket át nem élhetnénk. Mosolyogva tűrtem, egyre jobban dideregve az ölelésüket, és megígértem, hogy ha csak tehetem, mindig meglátogatom őket, itt a park sarkában megbúvó kispadra ülve.

      Útravalóul boldog mosolyukat adták. A gyerekek pedig egészen a lépcsőig elkísértek, nevetésüket még mindig hallom. Én ezt a csilingelő boldog nevetést adom tovább nektek azzal a jó tanáccsal, hogy tanuljuk meg megszeretni az árnyékos, és kevésbé szép dolgokat is az életünkben, és önnön magunkban. Tudjuk magunkhoz ölelni, és dédelgetni őket, hisz ettől válik egységgé, érezhetővé, értékelhetővé a világ, amelyben élünk.