Vannak még igaz, gyógyító emberek,
Kiknek az esküszó szent és becsület,
Kik önmagukból úgy adják a legtöbbet,
Ahogy azt csak lélekből, tisztán lehet.

Elfogódás nélkül fogadják a betegeket,
Ítélkezés nélkül figyelik az embereket,
Kik hozzájuk fordultak gyógyulást remélve,
Mindnek elárulja kínját megtört tekintete.

Nem csak a testi fájdalomra adnak enyhülést,
Csendesen csitítják a lélek félelmét, rettegését,
Szemük fényével új reményt ültetnek,
Finom kezükkel sebet, bajokat kezelnek.

S míg gyógyítanak, ügyelnek rendületlen,
Addig a gyermekük nélkülük alszik el este,
Nincs, ki altatódalt dúdolna, vagy mesélne,
Mert a rászoruló betegé az orvos figyelme.

Mennyi áldozat, mennyi szívbéli reménység,
Mennyi átdolgozott nap és csillagos éj,
Mennyi titkon könnyet rejtő fájdalmas eset,
S mennyi lélekerő tenni holnap ugyanezt.

Újra és újra kezdeni, folytatni a kezeléseket,
Nap, nap után szítani a gyógyulás reményét,
Mikor már mindenki feladta, ő még akkor se,
Hisz magában, tudásában, s talán a Jó Istenbe'.

Minden igaz orvosnak, gyógyítónak tisztelet,
Ölelje át őket mennyei, angyali szeretet!
Lépteiken, életükön, munkájukon áldás legyen,
Tudom, sokan mondják szerény imámat velem.
Add Uram, hogy örökkön-örökké így legyen!