Napok óta azon elmélkedem, miért is felejtette el a mai világ modern gyermeke a régi, ősi időkön átnyúló tanításokat?

      Egyre többen értjük meg, hogy mi is, a világunk is, sőt az egész Univerzum és maga a Teremtő is egyféle energia, rezgés, tudat és fény.  Ám hiába értjük meg, ha a felismeréshez nem társul a régi idők örök tanításának folytatása, napi szintű alkalmazása. Hisz míg nem jelent meg a modern technológia, addig az emberek együtt lélegeztek a természettel. Szó szerint eggyé olvadtak Föld Anyával és csodáival. Ismerték az energiaközpontok – csomópontok -, mágneses mezők helyét, és pontosan tudták, hogy melyik, milyen betegségre gyógyír, melyik segíti elő a termékenységet, melyik emeli a test energiaszintjét, vagy éppen a tudatot. Ugyanez igaz a gyógynövényekre is.
Elfordultunk ezektől a tevékenységektől, és rohanunk eszeveszettül egy olyan világot létrehozva, ahol semmi sem elég, ahol, ha a másiknak van, nekem is kell az ige, ahol az anyagiak és a pénz az egyetlen mérce, és az egyetlen isten. Merre tartunk így ember? Jó irányba biztosan nem. Felnőtt egy olyan generáció, amelyiknek minden jár, de semmi kötelezettséget nem fogad el. A semmiért akar mindent, vagy felnőttként is a szüleit kiszipolyozva szerzi meg azt.
Az általunk gerjesztett energiák, rezgések, érzések, gondolatok formálják a világunkat. Lassan elpusztítjuk azt. Álljunk meg! Forduljunk vissza és keressük az igaz értékeket, kincseket!
Mire gondolok?  Nagyapám még kalapját emelve, úgy köszönt minden szembejövő embernek: „Jó napot adjon a Jó Isten!”.  Ha belépett egy házba vendégként, vagy akár szomszédként, kalapját levéve mondta; „Áldás, békesség!”. Csak jót kívánt! Függetlenül attól, hogy az az ember milyen jellemű, adottságú, kinézetű volt.  Még akkor is, ha ott legbelül nem volt megbékélve teljesen a másikkal. Miért? Mert ezt tanulta.  Mert tudta, hogy a jó kívánság, éppúgy, mint a rossz, visszaszáll az emberfiára. Ő megtette a magáét, a többi pedig már Isten és a másik ember „dóga”. Erre tanított.
Nagymamám mindig megáldotta a kenyeret, az ételt az asztalon, és általában mindent és mindenkit, aki által az étel, vagy a figyelem, szeretet, törődés, de akár az ellenségesség és harag az élete részévé vált.  Mindig azt mondta: „A jó emberre könnyű áldást kérni, és kedvesnek lenni vele. Ám az ellenszenves, haragos, bántó emberrel ez már nehezebb feladat, de ilyen embernek is kell ám lennie, ha már a Jó Isten így akarta. A te dolgod lányom, hogy áldást kérj rá, ne ítélkezz, nem a te dolgod az, hanem Istené. ”Hálát adott a termőföldért, a langyos esőért, a játszi szellőért és mindenért, mivel ezen a táján a Föld bolygónak csak találkozni lehet.
A nagy rohanásban ezeket a tanításokat én se gyakoroltam intenzíven, csak néha-néha, amikor úgy éreztem, most ezt kell tennem. Ám, ahogy múltak az évek és a csendes befelé fordulást, elmélkedést, agykontrollt és meditációt gyakorolni kezdtem, párhuzamosan visszahoztam az életembe ezeket a gyakorlatokat is. Ma már minden pillanatban így élek, így teszek. Ha nincs is mindig lehetőségem hangosan kimondani  - a közeg miatt -, magamban, ott bent mindig elmondom. Igyekszem szeretettel átölelni gondolatban az embereket. Nekem sem megy mindenki felé – ha menne Égi Angyal lennék. Ám ilyenkor is áldást és Isten kegyelmét kérem a másik ember karmikus lélekútjára, amelyen éppen jár.
A családom, szeretteim, barátaim mind-, mind egy-egy földön ragyogó égi csillag az életemben. Egyediek, különlegesek. Napi szinten átölelem őket gondolatban, minden elképzelhető jót és szépet kívánva számukra. Igyekszem hangsúlyozni, kimutatni, érzékeltetni a szeretetemet irántuk, és elmondani, hogy épp olyannak szeretem őket, amilyenek. Egyedi ékkövek a Teremtés tenyeréből.
Napi szinten többször beszélgetek az Égiekkel. Hol fél hangosan, hol csak gondolatban, de mindent megosztok velük, mint igaz barátokkal, testvérekkel. Hja, hogy úgyis tudják? Igen, tudom. Ám, ha én mondom el magamtól mindezt nekik, akkor én teszem le oltárukra az őszinteségemet.  Miért is hazudnék magamnak vagy nekik? Értelmetlen lenne. Ám nem csak a bánatomat és a gondomat viszem eléjük, hanem megkérem Őket, hogy örüljenek velem, nevessenek velem, lássák a szívemben a hálát és az életörömöt.  Ajándék, hogy élhetünk, hogy itt lehetünk, s én hálát adok minden reggel, hogy felébredtem, és minden este az aznapi jóért, tanító leckéért és apró csodákért.

       S hogy mi változott azóta? A legnagyobb nehézség közepette sincs bennem szikrányi reménytelenség vagy félelem. Van bennem egyféle bizonyosság, hogy vigyáznak rám Odafentről, gondoskodnak rólam és soha, de soha nem hagynak magamra. Nyugodtság és harmónia járja át a szívemet és a lelkemet.  Ha gondolod, tarts velem, teremtsünk csendes csodákat a hétköznapokban!