Szikrázó, patyolat hómező felett,
A fények vad játékba kezdenek,
Villódzásukat nézik az Istenek,
Félelmükben leborulnak az emberek.

Tábortűz lobbanó fénye mellett,
Egy asszony vad táncba kezdett,
Üti a dobját egyre hevesebben,
Lába dobban egyre sebesebben.

Mindenütt csend van, alszanak az emberek,
a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,
sóhajtó remény.

Egy törékeny asszony léptei neszeznek,
meghajolva lép, karjában szép gyermek,
szinte élettelen.

Az asszony szívében jeges a rémület,
látja a rá szegeződő, villanó szemeket,
beleremeg,

Köldökzsinór nélküli néma magzat,
fény nélküli templom boltozat,
eső nélküli szikkadt földdarab,
homok nélküli folyópartszakasz,
- ez vagyok nélküled.

Nézem, ahogy a munka hevében,
izmos tested verejtékgyöngyökbe
öltözteted,
s verejtéked egy-egy gyöngye
szépen, lassan hogy gördül le
köldöködre.

Vágyam immár szemérmetlen,
ott lapul fénylő szemeimben,
véremben,
vad táncát járja immár bennem
a kéj.

     Barátném arról panaszkodott a minap, hogy hosszú évek óta senkitől sem kap ajándékot.
Elmerengve ült velem szemben, a múltban kutatva, keresve, hátha kihagy az emlékezete, s mégis volt valami csekélyke, elfeledett, apró csecse-becse.

        Ködbe burkolózott a márciusi reggel. Ez a nap is úgy indult, mint a többi, s mégis keserű érzés kúszott a torkomba.
Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés, nem szabadulhattam tőle, tanyát vert bennem.

Nekem még most is te vagy a legszebb,
Hiába gyűrt ráncokat arcodra az idő keze,
Hiába festette itt-ott tincseidet deresre,
Nekem Te csillag vagy az éj sötétjébe.

Feszültségemben, te vagy a nyugalom,
Fájdalmamban, te vagy a támaszom,
Te vagy a fényem, ha fohászkodom,
Te vagy a szivárvány az égboltomon.

Anyukám éppen elszenderedett,
a megszokott, piros foteljében.
Melléülök, elnézem csendben,
megsimogatom megfáradt kezét.

Oly jó itt mellette, hallgat a csend.
A lélek annál beszédesebb ...
Emlékfoszlányok sora vetül elém,
móka, kacagás, könny és nevetés.

Anyám, édesanyám mosolyogj ma rám,
úgy, mint régen, kicsi gyermekkoromban,
hogy régi, kisded, játszi boldogságomat,
egy röpke percre visszaálmodhassam.
 
Régen volt nagyon, még sűrű barna hajad,
nem koronázta be a derűs, ezüstös alkonyat,
Szép voltál és mosolygósan üde, fiatal,
- én felnéztem rád és imádtalak.
 

Érdekes témát vetett fel egy kedves jó Barátom. Írják a szeretetről. Nem könnyű, de hálás feladat, megpróbálom, a teljesség ígérete nélkül.

Végy egy szűz fehér papírlapot,
legyen az, az univerzum,
a sarkokat átlósan kösd össze,
a kapott vonal a végtelen,
a vonalon helyezz el sok-sok pontot,
életeid sorát kapod,
mit élni vagy kénytelen.

Ha papírlapod meghajlítod,
s a két sarkát összefogod,
mivel a tér és idő hajlítható,
egymásba ér kezdet és a vég.

 Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kedves, jóságos varázsló, akinek nagyon-nagy szíve volt. Soha senkit sem bántott, értő szívvel fordult az egyszerű, szegény emberekhez, a tudatlan, de érdeklődő, okosodni vágyó fiatalok felé, és segítette életüket, ahogyan csak tudta.