Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kedves, jóságos varázsló, akinek nagyon-nagy szíve volt. Soha senkit sem bántott, értő szívvel fordult az egyszerű, szegény emberekhez, a tudatlan, de érdeklődő, okosodni vágyó fiatalok felé, és segítette életüket, ahogyan csak tudta.
 Persze a sok gonoszságukról híres varázslónak ez egyáltalán nem tetszett, és megpróbálták elgáncsolni a jótéteményeiről híres varázslót, de nem sikerült, hisz ő a jó oldalon állt, Isten nagyon féltő gonddal óvta őt.
  Történt egyszer, hogy egy ismeretlen, kicsiny faluból, egy kedves, őszinte lelkű, nemes gondolkodású ifjú látogatta meg a mestert, hogy vegye fel tanítványának. A varázsló sokáig faggatta a fiatal legényt, puhatolva annak szándékát, miért is akar mindenképpen nála tanulni, mire használná az ezernyi fortélyt, amit tőle átvehetne.
  A varázslónak sok évszázada már nem voltak tanítványai, most sem nagyon akaródzott kisinassal bajlódni, hisz akkor kevesebb ideje jutott volna a szegény emberek gondjára-bújára, de az ifjú olyan szépen, annyira esdekelve kérte, hogy végül mégis csak felvette próbaidőre.
  Ahogy teltek, múltak a hónapok a Varázsló egyre jobban meg volt elégedve a kisinasával. Büszke mosollyal nézte, ahogy gyógyítja a gyermekeket, a földeken dolgozó zselléreket, az öreg, magatehetetlen ágyhoz kötötteket. A kisinas fáradhatatlannak és nemes lelkű, segítőkész emberkének bizonyult.
  Közben a gonosz varázslók gyűlést tartottak, mert nem szívelhették, hogy a jóságos varázsló annyi ember szívében vált örökös lakóvá, és az sem, hogy imáikba foglalták őt. Kitalálták, hogy teremtenek egy gyönyörűséges leányt, aki által elcsábítják az ifjút és a maguk oldalára állítják, magára hagyva ezzel a varázslót a temérdek munkában. Hisz tudni kell még azt is, hogy a gonosz varázslók rengeteg betegséget, rosszindulatú fekélyt, farkasordító hideget, szárazságot és még ki tudja, hány és hány gonoszságot varázsoltak, hogy a szegény emberek életét megnehezítsék, és lekössék a jóságos varázsló minden pillanatát.
  A leány beköltözött abba a faluba, ahol éppen gyógyított a kisinas, és bizony nem kellett sok idő, elcsábította az ifjút, ígérve neki nagy királyságot, hatalmat és bölcsességet. A fülébe sugdosott ezernyi ígéret, a csábos mosoly, és a leány tettetett szerelme következtében a kisinas egyre távolabb került attól a céltól, amit maga-magának annak idején kitűzött. Egyre követelőzőbb lett, egyre több kegyetlenséget hajtott végre, nagy-nagy örömmel végig nézve az emberek vergődését, akiket állatokká, nyomorékokká varázsolt, és annyira nevetett, hogy még a könnye is potyogott.
  A varázsló – aki persze mindennek szemtanúja volt, és nem győzte helyre hozni a kisinas „tévedéseit” -, egy nap arra ébredt, hogy a kisinas köszönés nélkül elszökött, de úgy, hogy magával vitte az összes könyvet, gyógyszert, varázsszert, ami az öreg varázsló vagyonkája volt. A majd ezer éves öreg erre nagyon elkeseredett, körülnézett az emberek között, és látta a gonosz munkáját mindenütt, és magába roskadva kérdezte, vajon ő hol hibázott? Aztán rájött, hogy szerető szívével nem is gondolt arra, hogy egy ember megváltozhat, árulója lehet önmagának, a múltjának, a céljainak, és nem utolsó sorban a mesterének.
Az öreg könnyek között szólítgatta a Jó Istent, mondván neki:
-   Látod, mit műveltem, mindez a sok gonosz ármány miattam van itt a földön, mert nem voltam elég óvatos, és megbíztam abban, akiben nem kellett volna!
-   Látom. – felelte csendesen a Jó Isten.
-  Most mit tegyek? Hogyan éljek én így tovább, ennyi keserűséggel a szívemben, hisz én mindenkihez jó voltam, segítő szándékkal nyújtottam ki a kezem, s lám ez a hála! – csóválta elkeseredetten a fejét.
-   Ne csüggedj, hisz az én teremtményem vagy, bízz bennem! – felelte kedves mosollyal a Jó Isten.
-   Add a kezed, mutatok valamit! – folytatta, s azzal kézen fogta a megtört lelkű varázslót.
Magához ölelte a reszkető öreget és a világ fölé emelte, és megmutatta neki a jövőt. A földi életből eltűntek az országhatárok, eltűntek az egyéni vagyonok, csak egy törvény, és egy hatalom uralkodott az egész bolygón, a szeretet nevében. A gonosz varázslóknak se hírük, se hamvuk nem volt, s lám a kisinas is eltűnt az idő hullámaiban, mint sivatagban a porszem.
-   Ilyen világról álmodtam, ezt akartam mindig! – ujjongott a varázsló.
-  Tudom. – felelte a Jó Isten.
-   Most már meghalhatok. – sóhajtott fel a fáradt öreg.
-   Várj, még mutatok neked valamit! – mosolygott a Jó Isten.
  Egy egyszerű, de tiszta szobába láthatott be most a varázsló, ahol sok kisgyermek hallgatott egy idősebb asszonyt beszélni. Az, az asszony, róla, a varázslóról mesélt, és rengeteg jótéteményéről, segítőkészségéről, emberségéről, amivel az egyszerű emberek életét segítette.
  Elmondta a gyermekeknek, hogy milyen nagy szerepe volt a varázslónak abban, hogy a földön az egység és a szeretet uralkodhat mindenütt, hogy eltűnt az éhezés, a betegség és az uralkodni akarás egymás fölött az egész bolygón.
 Tovább hallgatva a történetet, kiderült, hogy a kisinas egy ideig nagyon élvezte a gonoszkodást, az emberek bántalmazását, de mikor már semmi újat nem tudott mutatni az ártó lelkű varázslóknak, azok kidobták maguk közül, és egyedül, éhezve és nyomorékon tengette az életét, amit jó hosszúra nyújtott el a Jó Isten, az emberek megvetésétől kísérve, a varázserejétől megfosztottan.
Hirtelen eltűnt a kép, és újra a mában voltak, a varázsló egyszerű barlangjában. Az öreg könnytől fátyolos szemmel köszönte meg a Jó Isten szép ajándékát.
-  Ne köszönj semmit, te az én utamat jártad egész életedben, soha el nem árultál engem! – felelte a Jó Isten.
-  Most már magadhoz veszel? – kérdezte az öreg.
- Nem, még nem. Rengeteg dolgod lesz még itt a földön, s én minden segítséget megadok Neked, hogy utad könnyebb legyen, s a célt, mit mutattam neked, elérhessük. – ezzel felemelte áldott kezét, és fiatal, tetterős emberré változtatta a varázslót, begyógyította szívében a sebeket, és a fülébe súgott ezernyi cselekedetet, amit még végre kell hajtania.
- Sok feladatot adtál nekem, de nem panaszkodom. Szereteted és jóságod erőd ad nekem, hogy teljesítsem a küldetésemet, és én minden erőmmel azon leszek, hogy teljesüljön a Te akaratod! – ígérte a varázsló.
-   Tudom. – mosolygott rá a Jó Isten, majd folytatta;
-   S hogy feladatodat könnyebben lásd el, küldök neked egy igaz társat, ki jobban fog bízni benned, mint önnönmagában, s akinek fontosabb lesz a te életed, mint a sajátja, és teljes szívével, lelkével szeretni fog téged.
Azzal megmutatta a varázslónak azt az asszonyt – egy látomás által – akit neki rendelt. A varázsló nem talált szavakat, hogy köszönetét kifejezze, csak könnyeivel mosta meg Isten mezítelen lábait, leroskadva elé.
  S még mielőtt el nem felejtem, egy újabb látomást is adott még búcsúzóul a Jó Isten az ő jelöltjének. Ebben a látomásban láthatta, amint az ellenségei, a rossz úton járók, azok, akik elfelejtik, hogy honnan jöttek, és hová tartanak, kik által erősödtek, kiknek tartoznak hálával, mind-mind szörnyű büntetést vontak a fejükre, érdemük szerint.
  Amikor véget ért a látomás, a varázsló könnyes szemmel kérte a Jó Istent, hogy bocsásson meg a vétkezőknek.
  A Jó Isten erre azt felelte; ki-ki érdeme szerint! Ne feledd, én sohasem kések, és sohasem sietek. Aki megtér énhozzám, és igaz szívvel kér bocsánatot tetteiért, megkapja azt, de te olyanokért könyörögsz, akik gőgösebbek, mintsem, hogy ezt megtegyék, s megátalkodottabbak annál, semhogy bevallják bűneiket. Meghallgatom könyörgésedet, de ítélni jogom, egyedül nekem van, ezt ne feledd! - intette a varázslót a Jó Isten, és eltűnt.
  A varázsló sokáig ült a messzeségbe révedve, átélve újra és újra a látottakat, majd lassan felállt, és neki látott a feladatok végrehajtásának, a maga csendes módján, szeretettel a szívében.
  Remélem, ez a történet elgondolkodtat mindenkit, s keresi az utat, melyen járnia kell, hisz a lehetőség megadatott, csak keresni kell a jeleket, mert azok ott vannak lépéseink nyomán, de csak hittel és szeretettel a lelkünkben láthatjuk meg azokat.