Végy egy szűz fehér papírlapot,
legyen az, az univerzum,
a sarkokat átlósan kösd össze,
a kapott vonal a végtelen,
a vonalon helyezz el sok-sok pontot,
életeid sorát kapod,
mit élni vagy kénytelen.

Ha papírlapod meghajlítod,
s a két sarkát összefogod,
mivel a tér és idő hajlítható,
egymásba ér kezdet és a vég.

Ha ugyanez a papírlap
egy életet jelképez csak,
s a vonalat szakaszokra bontod;
gyermekkor, ifjúság, középkor,
s legvégül az aggkor,

s papírlapod újra meghajlítod,
a két sarkát összefogod,
egymásba ér kezdet és a vég,
gyermek voltál, s gyermek vagy megint.
S ha az univerzum egy tér,
a megfoghatatlan végtelen,
- az emberi lét,
apró szösszenet csupán,
átlós vonalad picinyke pontján.

S ahhoz mekkora csoda kell,
hogy ez alatt a röpke idő alatt,
találkozzunk én és te és te,
mindez véletlen csupán,
vagy szereplők vagyunk
az univerzum színpadán,
hol a Teremtő a rendező?

Most vedd elő az első lapod,
legyen az, az univerzum,
a sarkokat átlósan kösd össze,
a kapott vonal a végtelen,
a vonalon helyezz el sok-sok pontot,
életeid sorát kapod,
s mivel tér és idő hajlítható,
egymásba ér minden pont, minden élet,
s kérdezheted, mi végre kell élned?

Kérdésedre egyszerű a válasz,
élet útjaidat addig kell, hogy járjad,
magaddal cipelve minden vágyott álmot,
míg meg nem érted végre,
miért születtél ide a mindenségbe,
tudat alatt cipelve sok-sok életet
végre megérted a lényeget,
léted lényege: szeretni minden formát,
miben a lét kicsiny szikrája villan,
s ha már levetve a vágyak ruháját,
nem vagy semmi más, csak elfogadó szeretet,
az univerzum egy távoli pontján,
fénylényedet átölelem fényeimmel.