Egyetlen szó; haza. Mégis mekkora súlya van… Érzések, ízek, zamatok hullámzanak át rajtunk eme szó hallatán. Ezernyi vers énekelte már meg és mégsem tudjuk igazán visszaadni azt a mély, belső érzelemvilágot, melyet belőlünk kivált, mert minden megfogalmazás csak halvány másolata ama belülről fakadó mély érzelemnek.
Mit jelent nekem a haza? Egy megcsonkított test fájdalmát, kínját, nyögését, családok szétszakítását, ölelésre tárt karok lehanyatlását, néma zokogását. Egy napot, ahol pár tollvonással el lehetett érni ezt, melynek gyásznapján mindenkit feketébe öltöztetnék, a napfényes háztetőkre éjsötét bársonyt húznék, hogy fájdalma az Égig érjen, zokogása felhőket kergessen Isten szeme elől. Hazám a Kárpátok ölelésébe rejtett bölcső, mely ringat és óvva véd. Idézi Föld anya szívdobbanását, mely erősíti a vér szavát, a hovatartozás érzését, az összetartozás vágyát.
Az aranyló búzamezők hullámzását, a mosolygó napraforgó-, és repcetáblákat, a susogó kukoricásokat, hegyeink, lankáink szőlőfürtökbe csendesülő sóhaját, erdeink büszke nemességét, vadjaink és madaraink szabad futását és röptét, folyóink hömpölygését, csacsogását. A mosolygó barack, és a harapásra megsercenő alma édességét, a sülő hagyma illatát, a fűszerpaprika olvadó pirosát. Népviseletünk sokszínűségét, a néptáncot járók lábdobbanását, a csikós terelte ménest a Hortobágyon, a szürke marha erejét, műemlékeink gazdagságát, gyönyörű tájainkat.
Édesanyám ajkaimra lehelt tanítását, az első szó emlékét, a magyar nyelv ezerárnyalatú szépségét, mellyel szinte minden idegen kifejezés sokkal ékesebben helyettesíthető, megszólaltatható. Haragszom azokra, akik nem édesanyjuk, nagy-, és ősanyáink nyelvén beszélnek, ha egyszer erre módjuk és lehetőségük van. Vannak testvéreink határainkon kívül, akik hálát adnának ezért.
E hon rejti őseim csontjait, rögei őrzik az évezredeken át kiontott vérüket. Szent föld ez, mely idegen kézre nem való. Hát, ne is engedjünk egyetlen darabkát sem belőle, mert megharcoltak már érte százszorosan! A magyar golgotán nem férnek a hősök nevei, ősi juss ez, mely felzokog, ha hozzá nem értő lélekkel érintik. Érezve, lélekkel, szívvel viszont erre csak magyar ember képes igazán.
Hiszem, hogy a népem Isten kezéből szétszórt mag, tanító nép. Ősi időkre visszanyúló történelemmel és tudással, melyet oly sokszor tagadtak már meg és tapostak már sárba, de van és létezik, és ezt egyre nehezebb immáron leplezni, tagadni, megmásítani. Hiszem, hogy egyszer felnő a magyarság arra, amire született, ami a feladata. Hazám a jövő országa.
Viktor Hugo:
„ Magyarország a hősök nemzete. Magyarország a hősiesség megtestesülése.”
A nepáli papok:
2005-ben kijelentették, hogy minden nap imádkoztak a Földért. Most „vajúdik a Föld és a Kárpát-medencében szüli a jövőt”.
A nepáli Fehér Királyi Kolostor vezetője magyarországi tartózkodása idején így szólt a magyarokhoz:
„Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre, magyarságukra. Mi biztosan tudjuk, hogy a világ szellemi, lelki és spirituális megújhodása az Önök országából fog elindulni. A világ szívcsakrája az Önök országában, a Pilisben található. Ez a spirituális megújhodás már megindult Önöknél.”
Szarvasi emléktábla:
„Bízzunk magunkban és abban, hogy "megtáltosodni" kizárólag táltos nemzet tud. Táltos nemzetről pedig csak a magyarság beszélhet. Merjünk végre nagyok lenni, büszke fővel őseink kitaposott útját járni! Lelkiségünkkel, hitünkkel, igaz magyarságunkkal feltámadni!”
Tudom, hogy egyszer így lesz, mert akarjuk, hogy így legyen. Egymás kezét megfogva, egymás hátát védve, és nem egymás ellen fordulva, a génjeinkbe kódolt tudás napfényre kerül, építve a holnapot és a világot. Tudom, sok még a kikeletlen mag, ám Mária könnyei áztatják azokat, s hamar szárba szökkennek. A lélek hatalma, adni akaró szeretete kell hozzá.
Büszke vagyok áldott hazámra, és arra, hogy magyarnak születhettem, hogy őseim nyelvét érthetem, beszélhetem. Ha az Égiek is engedik sok-sok leszületésen át magyarként kívánok élni, és majdan távozni is.
