Mindenütt csend van, alszanak az emberek,
a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,
sóhajtó remény.

Egy törékeny asszony léptei neszeznek,
meghajolva lép, karjában szép gyermek,
szinte élettelen.

Az asszony szívében jeges a rémület,
látja a rá szegeződő, villanó szemeket,
beleremeg,

De hajtja, űzi őt lépésről lépésre,
az anyaszív egyetlen kósza reménye,
gyermeke élete.

A dajka súgta meg neki remegve, titokban,
hogy gyógyszer a bajra már csak itt van,
a kunyhóban.

Itt él a gyönyörű, zöld szemű, árva leány,
rettegve suttogják; boszorkány talán,
társa a magány.

Gyermekként kitaszították a falusiak,
mégis gyógyírért mind hozzá szalad,
s ő mosolyogva ad.

Az asszonynak széttépve selyem ruhája,
bokrokba, ágakba akadt a brokátja,
nem bánja.

Kunyhó elől karcsú leány alak lép előre,
a fiút szótlanul, némán két karjába véve,
belép a fénybe.

Vörös haja sóhajtó, hullámzó lángtenger,
zöld szeme igéz, mégis telve szeretettel
a gyermekre néz.

Homloka elborul, száját szorosra zárja,
szigorúan szól a megriadt édesanyára,
késői az óra!

Nem tudok már tenni semmit sem,
angyalok várják már őt rég odafenn,
nem menthetem.

Az édesanya leborul a döngölt földre,
a leány lábait átölelve, öntözi a könnye,
némán kérve.

A leány porokat forral a fénylő kis üstbe,
közben igen sűrűn hull bele a könnye,
bele az edénybe.

Életéért felajánlottam cserébe az enyémet,
vidd egészséges lesz reggelre e gyermek,
de én érte égek.

Az asszony ebből már semmit sem értett,
örült, hogy megmenekült a gyermek,
mosolya feléledt.

Napok, hetek teltek, s híre ment az esetnek,
a kicsi úrfi hogyan, s miként menekült meg,
kitől a jó cselekedet.

A földesúr gőgjében szörnyű haragja gerjedt,
katonái az árva leányra vasbilincseket vertek,
bélyegezték eretneknek.

A leány hófehér vászon ruhája foltos szennyes,
kővel dobálta meg férfi, asszony, gyermek
a halál szekéren.

A tömegben sápad arcú asszony áll remegve,
ölében mosolygós, egészséges fiú gyermeke,
imát küld az égbe.

A leány méltósággal lép le a szekérről,
csak zöld szemei csillognak a könnytől,
visszahőköl.

Azok bántják, kikkel életében csak jót tett,
esze ment, gyáva, szívtelen gyülekezet,
nem kér kegyelmet.

Lobog a máglya vörös fénye táncot jár,
láng közepében mosolyogva áll a lány,
égben jár.

Megszólal halkan a kicsinyke fiúcska,
anyám angyalok szállnak a magasba,
velük a boszorka.

Mielőtt az angyalok felemelték volna,
elköszönt tőlem, égő csókot adott ajka
a homlokomra.

Az édesanya félresimítja a fürtöket,
még látja a hold alakú fénylő jelet,
mi semmivé lett.