Te voltál, ki Atlantiszon értem gyújtottál fényeket,
te voltál, ki megunván testem, prédának odavetett,
te voltál, ki munkába megkérgesedett, izzó tenyérrel,
durva daróc ruhámban, jobbágylánykaként becézett.

Te voltál, ki inkább megölt, mint mást szeressek,
te voltál hóhérom is, levágva szép fejemet,
te voltál, ki szolgaláncra vetetted testem, és lelkem,
s te voltál az is, kit őrülten, halálosan szerettem.

Te voltál, kiért nem sajnáltam eldobni az életet,
te voltál, ki reményt adott; lesz még kikelet,
te voltál, ki a piramisok árnyékában szeretett,
s te voltál árulóm is, ki tömlöcbe vettetett.

S most itt vagy újra; lényed lényem része,
egy hajdani lélek kettétépett, édes vergődése,
fele te vagy, a másik fele én lettem régen,
egymás nélkül nem élhettünk mégsem.

Bár volt sok eltévedt út, zarándokolt a lélek,
mindig reménye vitte előbbre, megtalálni végre,
azt a másikat, a sohasem feledhetőt végleg,
mint, mikor a csillagfénybe, másik csillag téved.

Nem tudok most már se veled, se nélküled élni,
lényedet tudatomba örökre be tudtam égetni,
szép íriszembe kódolva vagy kedvesem te régi,
nincs hatalom, mely lelkemből lelkedet kitépi.

Ha véget ért ez a rögös, általad édessé vált élet,
s testemet megérinti a hamvasztó enyészet,
tested főnix-porain testem is új életre ébred,
sok életet megélni újra örömmel ébred a lélek,

S beteljesítjük végre-valahára amiért született,
égi tervek szerint, a két örvendő lélek idelent;
életeink során gyermeket, élőt, egyet sem leltem,
belőled egy darabkát fog még befogadni méhem. 

S ha az Égiek, ama bűvös küszöbön átemelnének,
hol eltűnik a test, nincs más csak az örök élet,
mámoromból felébredve nem látnálak Téged,
nélküled a fényeim is halkan, kihunynának érted.