Anyukám éppen elszenderedett,
a megszokott, piros foteljében.
Melléülök, elnézem csendben,
megsimogatom megfáradt kezét.

Oly jó itt mellette, hallgat a csend.
A lélek annál beszédesebb ...
Emlékfoszlányok sora vetül elém,
móka, kacagás, könny és nevetés.

Szememmel ölelem, fel ne ébredjen,
s eltűnődöm, meg hogyan is köszönjem,
mindazt a sok jót, kedveset és szépet,
mit meghálálni semmivel nem lehet?

Nincs ehhez fogható ajándék semmi,
értékben, ezt bizony nem lehet mérni.
Ezernyi gondolat fut bennem végig,
mit is mondok, ha két szeme rám nyílik?

Megmozdul, álmából mocorogva ébred,
tekintetünk találkozik, mindkettőnké könnyes,
Szavak se kellenek, csak szorítom, ölelem,
Add Uram, hogy még sok-sok évig így legyen!