Szikrázó, patyolat hómező felett,
A fények vad játékba kezdenek,
Villódzásukat nézik az Istenek,
Félelmükben leborulnak az emberek.

Tábortűz lobbanó fénye mellett,
Egy asszony vad táncba kezdett,
Üti a dobját egyre hevesebben,
Lába dobban egyre sebesebben.

Kering-kering a tűz körül,
Száz varkocsa széjjelrepül,
A dob hívó hangja nem enyhül,
A pogány dal messze repül.

Hívja az Isteneket, szóljanak,
Az asszony ajkára szavakat,
Mondjon jövendő álmokat,
Mikor jön már el a vadászat?

S az asszony egyre csak táncol,
Ezer ránc a bőre, melle aszott,
Gyermeket soha nem szoptatott,
Ő más, - varázslásra hivatott.

Megjelölték őt az Istenek,
Varázsló más nem lehetett,
Kezei helyett uszonya lett,
A fóka hord pont ugyanilyet.

Kacskán fogja fókabőr dobját,
Hangja harsány, messze kiált,
Halljátok az Istenek hangját,
A tűzbe dobja varázscsontját.

Merőn nézi a lángok fényét,
Mintha a fényeket igézné,
S lassan kihunynak a lángok,
Felszisszen az utolsó zsarátnok,

S ott a csontok halma látszik,
Szenes feketeségük felizzik,
Vele izzik a sámán szeme is,
Elrévedve a csontokra tekint.

Jön a csorda, de nem holnap,
Készüljön a vadászó férfi had!
Isteneknek ajándékul halat ad,
Rájuk kotorja az éledő parazsat.

A gyenge fényben a sámán asszony,
Mindent tudóan, némán mosolyog,
Ölében alvó, szutykos kis poronty,
Álmában igéző varázsdalt motyog.