Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Nagy Erzsébet
  szerkesztő
Hollósi-Simon István
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Arcok és lelkek

BOSZORKA
BOSZORKA képe

        Minden az, aminek látszik? Bizony nem az. Mint spiritiszta sok emberrel találkozom, tapasztalataim egy részét szeretném megosztani Veletek, kíváncsian várva a reagálásaitokat, véleményeiteket, és közben arra ösztönözve benneteket, hogy igyekezzetek belső, lélekszemetekkel is látni.
        Anitával majd egy éves a kapcsolatom. A legutolsó munkahelyemen ismertem meg, ahol már első pillantásra magamhoz öleltem gondolatban. 27 évével akár az én lányom is lehetne, s bár csupán három hónapot dolgoztam ezen a helyen az emberi lélekkapocs megmaradt közöttünk. Pont akkor hív fel, amikor magam alatt vagyok, vagy éppen akkor szalad át – szép mosolyával bemelegítve a helyiségeket -, amikor erre van szüksége a lelkemnek. Jön, mesél, kérdez és lehengerel. Megosztjuk egymással a gondolatainkat, álmainkat, vágyainkat, fájdalmainkat. Jelenleg kismama. Pénteken az ő egymás utáni telefonhívogatásaira ébredtem, baj van, pecsétel, vérzik, segítsek. Abban a percben ébren voltam, és igyekeztem szeretetem minden erejével segíteni, ragyogó, kék – nyugalmat és békét hozó – gömböt építeni köréje. Zokogása elhalkult, majd csendes szipogása is megszűnt. Egy idő múlva megszólalt; köszönöm, már sokkal jobb, és tudtam, hogy mosolyog ott a vonal másik végén. Hitt bennem, hitt a szeretetemben, a segíteni tudásomban és akarásomban. Ma hívott telefonon. Szót fogadtam neked, azért elmentem ma orvoshoz, és minden rendben van. Kislányom lesz, ahogy azt Te is mondtad. Hangjának bársonya fehér fényű, tiszta szeretetölelés. Köztünk nem kellenek nagy szavak, nem kell megerősítés. Csendünk is mesél.
       Alig két-három hete egy öt éves látó kislányt hoztak hozzám. Annyit tudtam a kislányról, hogy sehol sem szólal meg, senkivel nem kommunikál, és viselkedésével, magatartásával nem tudnak mit kezdeni a szülők, bár a képességeit elfogadják. Készültem a találkozásra, s lám megtörtént a csoda. Ez a törékeny, májusi kék égbolt szemű, szőke lányka úgy ölelt át, mintha ezer éve ismernénk egymást. Órákon át rajzoltunk, csacsogtunk, meséltünk. Ő gyerek még, s vele gyermek lehettem én is, a világra tág szemmel rácsodálkozó, annak törvényeit boncolgató, a képességekkel áldottan látó, de azt még csak halvány körvonalaiban sejtő, csodákat befogadni képes gyermek. Egyszerű, emberi csoda itt a földön, amiért nem győzök hálát adni, hisz nincs nagyobb kincs, mint egy kislány tiszta, önzetlen, semmit sem váró szeretete, hisz gyermekként még nem önzésből, csak önmagunkból indulva, önmagáért szeretjük a másikat. Ez az ajándék azóta is, nap, mint nap az enyém, de csakis azért mondhatom magaménak, mert mertem, merek gyermek lenni újra és újra.
       Rita már egészen más eset. Úgy robbant be a lakásomba, mintha mindig is itt lakott volna. Ledobta magát a székre, közölte, hogy egy közös ismerősünk révén talált rám, és hogy igenis neki szüksége van az én segítségemre, és meri remélni, hogy segítek is. Úgy hatott rám, mint egy atomtámadás. Nem kért, követelt. Megdöbbentem. Majd két órán át tartó elemző beszélgetésünk sok mindenre rávilágított az eddigi életével és a jövőbeni lehetőségeivel kapcsolatban. A beszélgetés végén átölelt, biztosított róla, hogy imád, és nagyon sokat köszönhet nekem, és hogy mennyire hálás. Közben hol a hátamat veregette nagy hévvel, hol a levegőbe cuppantott puszik repkedtek feltartóztathatatlanul. Csendesen figyeltem ezt a harmincas évei közepén járó hölgyet, aki látszólagos kedvessége és figyelmessége ellenére sohasem tudott, és ezután sem fog tudni őszinte, tiszta szívvel szeretni, illetve tud, de csakis önmagát. Ad magából mindaddig, amíg ez az ő javát is szolgálja, pontosan kimérve és csak annyit, amennyire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy az ő érdekei érvényesüljenek. Azóta is többször hív telefonon, nincs tekintettel sem időre, sem helyzetre, sem magánszférára, mert róla van szó. Látom a kedves mosolyát, érzem az ölelését, hallom a dicsérő szavait, de mindez visszásságot kelt bennem. Nem bízom benne. A legelső adandó alkalommal hátba támadna, ha az érdekei ezt kívánnák, pedig a külcsín egészen másról mesél. Az emberek többsége kedves, aranyos teremtésnek titulálná őt.
         Milyen megtévesztő is tud lenni egy-egy viselkedési forma. Mennyire nehéz átlátni a személyiség igazi motiváltságát, erejét, ha nem a tettekre, nem a lélek sugallatára, csak a külső benyomásokra építünk. Tudunk-e megfelelő ítéletet alkotni egy emberről, ha nem ismerjük lelkének rezdüléseit? Nem hiszem. Azt viszont tapasztalom, hogy sokan saját fájdalmukat mosoly mögé rejtve igyekeznek segíteni másoknak, háttérbe szorítani a saját bajaikat, problémáikat, mert önzetlenek, mert szeretni születtek ide a Földre. Hajlott hátak, lehajtott fejek mesélhetnek egy nehéz sorsról, de egy könnyelmű élet végszaváról is. A harsányság, a másik feje fölötti átkiabálás, sokszor önértékelési problémákról árulkodik, ezek az emberek nincsenek megelégedve magukkal, és kisebbségi érzetüket zajossággal, törtetéssel igyekszenek palástolni. Aztán vannak esetek, amikor az igazság az, amit éppen látunk. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?
         Eszembe jut a sokszor hallott, egyszerű, de mégis igaz és bölcs mondat: „az igaz szeretet nem kérkedik, nem követelőzik, mégis mindenütt jelen van.” Ha lélek utadat járva kaptál a sorstól ilyen csendesen szerető, kedves jó barátot, akkor igazi kincset kaptál. Én már tudom.

Rovatok: 
Irodalom