Nézem az asszonyt, ahogy ültében két kezét az ölében fektetve megpihen. Látszik, hogy az első tavaszi napsugár őt is kicsalta a levegőre, hívta, vonzotta a természet ébredő sóhajtása, simogató szellőcsókja, a napsugarak simogatása.

    A kézfejek sok és nehéz munkáról árulkodnak. Apró ráncok sokasága fut végig a nap barnította bőrön, a csuklók és a karok fizikai munka nyomát hordozzák. Az egykor gyönyörű arc még megőrizte fiatalságának nyomait, szépségét nem tudta eltörölni az irigy idő sem, csak néhány ecsetvonásnyi szarkalábbal, barna hajába szőtt ezüstös szálakkal átrajzolta azt.
   Egy asszony a sok közül – mondanák. Ám ő rendkívüli asszony. A nevetős, fütyülve dolgozó fiatalasszonyból 28 éves korában komoly, éjfeketébe öltözött 4 gyermekes özvegyasszony lett. Pillanatok alatt csúszott ki a megszokott élet talaja a talpa alól, gondolkodásra időt sem hagyva; hogyan s miként ezután? Emlékszem, ahogy férje fényképe előtt térdepelve órákat mesélt a mindennapok gondjairól és terheiről, s a kérdést, melyet százszor, ezerszer is feltett: miért? Miért őt érte ekkora csapás, miért ment el a párja, hogyan fogja egyedül felnevelni az árváit?
    Aztán a gyász mellett megjelentek a szorgos hétköznapok, a tanulás terhe, amikor gyermekeivel együtt biflázta a könyveket, magolta a fizika, kémia tételeket, remélve így is egy szebb jövő megteremtését. A munka mellett ott volt a kert, a kukoricás, az uborkatermelés, a háztartás. Mindehhez erősnek, kitartónak, céltudatosnak és vasakarattal rendelkezőnek kellett lennie. Félretette hát saját énjét, és megpróbált legjobb tudása szerint anya és dolgozó nő lenni, feledni magában – most már tudom, hogy örökre – az asszonyt. Pedig szépsége, szorgossága láttán sok kérője akadt, de végignézve gyermekein, mindig nemet mondott. Nem fért a családba „idegen”, a lányait akarta biztonságban tudni.
A félretett forintok gyarapodtak, így megindulhatott az építkezés, az udvar, az új lakás szépítése, rendezése. Gyermekei mindig ott zajongtak körülötte, mindig vidáman és nevetősen, mert édesanyjuk mesevarázsba csomagolt mindent, csak hogy nekik szépek legyenek, ünneplőbe öltözzenek az egyszerű hétköznapok. Sohasem kellett szégyenkezniük, mert az édesanya mindent megadott, ami tőle telt, sőt még azon felül is. Az év végi vizsgákon mindig új ruha, új cipő, új zokni és alsónemű járt minden gyermekének. Ahogy útjukra indította őket, szemében a büszkeség meleg mosolya, öröme villant.
Eszembe jutnak a többször szétosztott, újra összeszedett, és megint szortírozgatott piros százforintosok, ahogy tervezte a kiadásokat, hogy mire mennyi kell, és mi marad.
Taníttatta, majd férjhez adta lányait. Velük örült, ha boldogok voltak, velük sírt, ha valami fájt. Aztán jöttek szépen sorban az unokák, majd az unokák már a barátjukat, barátnőjüket is hozták, gyarapodott, népesedett, sokasodott a család. Az egykor épített ház benépesedik az őt látogató családokkal. Hangossá, nevetéssel, élettel telivé válnak újra a szobák, éhes szájakra vár a terített asztal. Aztán elcsendesedik minden megint.
Ahányszor csak átölelem, érzem, ahogy ereje kicsit kevesebb, s mintha egy picivel megint alacsonyabb lenne… Ölelésembe beleroppan, feljajdul, pedig nem is szorítom. Nem is merném, pedig legszívesebben roppantanám, hogy érezze, mennyire szeretem, mennyire fontos nekem. A legnagyobb boldogság az, ha nem csak az ajkai, de a szeme is mosolyog, tekintete megtelik boldogság fénnyel, ha újra füttyre, vagy éppen dalra fakad.
    Ez a csodálatos asszony az én drága Édesanyám. Hálát adok a sorsnak, Istennek, hogy éppen ő az én anyám, aki – járhatok én bármely úton, cselekedhetek jót, avagy rosszat, ha eltévedek -, a mai napig szeretettel "kézen fog, és hazavezet". Haza, az ölelő két karjába, a szíve szeretetének sugarába, melegébe öltöztet, segít megtalálni elveszett önmagam. Imádkozom azért, hogy még sokáig így legyen, még örülhessünk egymásnak, óvhassuk, szerethessük egymást. Vele erős vagyok, nélküle semmi sem lennék.

(2 éve már, hogy Odafentről is fogja a kezemet. Csendesen emlékezem...)