Az én apám nagyon szép, majd két méter magas, sudár, izmos testű férfi volt. Az asszonynép bolondult utána, szegény anyám nagy bánatára, de apám hű volt a szerelmetes asszonykájához, mégis ő volt a család fekete báránya, a falu rossza.

     Elkerült a szabolcsi szülőfalujából messze, egész Pécsig vitte a sorsa, ahol beállt a bányászok közé szenet bányászni a Mecsekben. Sokat mesélt a nehéz életről, hogy nem lehetett tudni, feljönnek-e élve az Isten napsugara által megvilágított szép anyaföldre. Itt szokott rá az italra is. Bátorságot adott a feketeségben, az embert próbáló munkához, elvette élét a félelemnek, a rossz érzésnek odalent.
Aztán úgy hozta a sors, hogy apám visszakeveredett a szülőfalujába. Tizenhárman voltak testvérek, de csak nyolcan maradtak életben, nagyanyám nagy keserűségére. Mire apám megtalálta újra a szülői házat – mely tárt karokkal várta – a legtöbb testvérének már családja, gyermeke volt. Vágyott az én apám is szerető feleségre, gyermekekre, megállapodásra. Nagyanyám mindig azt mondta:
- Javulnod kell még ahhoz, te gyerek! Hiába vagy 27 éves, nem vagy még érett a házasságra, előbb kenyeret keress, aztán asszonyt!
-  Meg lesz az is! Meglesz! – felelte ilyenkor édesapám mosolyogva.
Aztán egy szomszéd falubéli bálon meglátta az édesanyámat, és első pillantásra beleszeretett. Szép lány volt anyám, sok fiú kérte fel táncolni, sokan szerették volna tenni neki a szépet, de ő apámat választotta. Hozzáment, és születettünk mi négyen, lányok. Édesanyám állandóan otthon volt a gyerekekkel. Nem volt még akkor mosógép, televízió. Sok volt a ház körüli munka, az állatok ellátása, a négy gyerek, a férj.
Apám megtette, hogy ünneplő ruhában ment a kocsmába, mert ahhoz volt kedve. Egy másik alkalommal – miután megkapta a fizetését – biciklivel ment fel Budapestre mulatni. Feledte a családot, a gyönyörű feleséget. Úgy jött haza, mint aki éppen csak reggel  köszönt volna el, s ki sem maradt volna. Üres volt a zsebe, nem volt bíz’ abban egyetlen egy forint sem.
Egy következő alkalommal – részeg állapotában – vad, nyári zápor volt, cikáztak a villámok – az én apám kiállt az ég alá Istennel perlekedni, majd kivágta a gyönyörű almafákat mérgében, és kijózanodva meg akarta ölni azt, aki bántotta az ő gyönyörű gyümölcsfáit.  Hatalmas termetű, erős ember lévén, senki sem merte kivenni a kezéből a baltát, csak álltak az emberek és nézték az én dühöngő apámat.
Aztán felakasztotta magát a padlásra. Édesanyám hallotta, hogy a létrán megy fel a padlásra, de nem akarta hallani, mert úgy gondolta, az eldugott piásüvege után caplat a létrafokokon felfelé. Aztán csak nem jött. Édesanyám utánament, és ott volt felakasztva a nadrágszíjára. Édesanyám lejött késért, levágta a lógó apám nyakáról a szíjat és elájult. Arra tért magához, hogy apám pofozgatja nagy szelíden, szemében rémülettel.
-  Hívjak orvost, lelkem?
-  Aztán mit mondanál az orvosnak, mi történt?
-  Hát, azt, hogy elájultál, mert szeretsz!
Akkor már vigyorgott az én apám, mert próba volt csak az egész, a szerelem próbája! Mikor hallotta, hogy anyám a létra fokain lépeget, megszorította a nadrágszíjat, amikor pedig lejött késért, kiengedte azt, majd újra beakasztotta, ahogy anyám újra közeledett. A vállán hozta le édesanyámat a padlásról és olyan megelégedett vigyorral ölelte, csókolta, hogy anyám csak még dühösebb lett. Ököllel ütötte nevető párja mellét, hátát, de az magához szorította és csak csókolta kifulladásig.
Sok szép emlékem van apámról.  Szeretett bennünket a maga módján, csak az az átok; az ital ne lett volna.
Aztán egyre többször került sor eszement cselekedetekre, apám sorra házalt a faluban, kölcsönkért erre-arra, hogy legyen mit elinnia a kocsmában. Az én kezemből is kivette az utolsó piros száz forintot, amiből tejet kellett volna vennem. Sírva mentem haza. Mikor a szomszédok kérdezték, mi történt, azt mondtam, hogy elhagytam a pénzt, félek, megver anyám érte.
Aztán egyszer anyámnál is betelt a pohár. Elküldött minket nagyanyámhoz – pár házzal lakott csak arrébb az utcában -, hogy sok a dolga, mosni is kell, ne legyünk láb alatt.  Furcsálltam a halálfejes, csontos rajzú mosóporos sárga dobozt, meg is mondtam a nagyanyámnak, hogy anyám még ilyen  mosóporral nem mosott.
Futva szaladt az én öreg nagyanyám, neki köszönhetem, hogy anyám mai napig él.
Aztán apám tovább űzte a maga kisded játékait, csakhogy ihasson. S aztán megtörtént a baj; megitta a mérget, pedig józanon ment fel a padlásra a kacsáknak kölesért. Telt az idő, anyám hozzáfogott a nagymosáshoz, de apám nem jött.  Majd egyszer csak megállt a padlásajtóban és leszólt:
- Kincsem, feleségem én megmérgeztem magam.
- Ne hülyéskedj már hékám! - kiabált fel anyám, azt hitte megint egy próba csak ez is.
- Nem hülyeség ez, Isten nevére igaz! - felelte apám.
Ezzel apám hanyatt vágódott. Az én drága jó anyám futott föl a létrafokokon, de az ájult apámat nem tudta egyedül lehozni. Visszamászott a létrán, a szomszédban éppen építkezés volt, odaszólt a férfiaknak:
- Emberek! Segítsenek lehozni a férjem a padlásról, mert megitta a mérget! Többen felkapták a fejüket, de senki sem indult segíteni.
- Akkor lehozom egyedül! – kiabált vissza anyám, és már rohant is.
Erre már megszégyellették magukat a férfiak és segítettek az én erős anyámnak, aki a könnyeitől alig látott. Az én daliás, magas apám, úgy lógott a férfiak hátán, mint egy rongybaba.
A szomszédasszonyok jöttek segíteni, jött az orvos is, a mentő is. Nem volt mit tenni, az én apám délutánra meghalt. Azóta számomra minden mentő szirénában az ő halálának az emléke sír fel.
Mindennap ott volt a temetőben a 28 éves özvegy és a négy gyermek. Apám édesanyja könnyeivel küszködve kijelentette:
- Most van jó helyen, ne sírjatok!
S én évtizedeken át átkoztam az apámat, az apátlan gyermekévek, a szegénység, a nélkülözés miatt, aztán már akármi nem történt jól, mindenért ő volt a hibás. Pedig nélküle sokkal jobban boldogultunk, sokkal több mindenre jutott; építkezett édesanyám, soha nem nélkülöztünk, ami nagyon kellett, az mindig megvolt, tanulhattunk kedvünkre. Férjhez mentem, gyermeket szültem, s még mindig apámat átkoztam. A sírjához is csak egyszer egy évben mentem, de akkor sem álltam hozzá közel.
Aztán egyszerre megértettem mindent. Úgy jött a felismerés, mint ködös, szürke alagút mélyéről feltörő fénysugár.  Megértettem végre, hogy az én jó apám azt a legutolsó, kétségbeesett lépést értünk tette. A családjáért. Mivel megváltozni nem tudott, ez volt az egyetlen megoldás, hogy boldognak lásson bennünket. Megszabadította a családját önnön magától.
Mikor én ezt megétettem, sírva borultam a konyhaasztalra, és először történt meg velem, hogy szívvel – lélekkel sirattam meg az én drága apámat. Azóta a sírjához is félelem nélkül járok, s imáimba is belefoglalom, hogy bocsásson meg neki fenn az Isten, a szándékot nézze, és ne a tettet. 

        A felismerésem és a megbocsátás óta sokkal könnyebb a szívem. Egyre gyakrabban telepszik le az én édesapám szelleme amellé a bizonyos konyhaasztal mellé, és csak mosolyog rám azzal a mindenttudó szemével. Minden gondolatomat látja, s úgy tudja éreztetni a szeretetét, hogy tudom; őrizőm lesz ő nekem és a családjának is, amíg csak élünk.