Ez az esemény a vizitdíj bevezetése után pár nappal történt. Orvosnál voltam éppen, s az ott történtek még a mai napig is oly elevenen élnek bennem, mintha csak pár perce történtek volna.

    Nyomorult állapotomban magamba roskadtam a várószoba élénkpiros műanyag foteljébe.  Nem elég ez a vírusos nyavalya a régi, kedves, jó, öreg doktor is elköszönt; nyugdíjba ment. Húsz évig volt az orvosom, ismert, mint  a tenyerét, és én bíztam benne és tiszteltem, szerettem őt.
Arra eszméltem töprengésemből, hogy az új, fiatal dokiról beszélgetnek a betegek, hogy milyen lelkiismeretes, mindenkivel igyekszik megismerkedni, nem csak kidobálja gyorsan a betegeket az ajtón. Lassan is haladt a sor nagyon. Az összegyűltek vegyes társaságot alkottak. A jómódú asszonytól, a középosztályt képviselő férfin át, a nehezen élők soráig, az öregtől a fiatal diáklányig, minden osztály képviseltette magát. E megosztottság ellenére a téma közös volt, és a vélemény is, nem lehet megélni ebben az országban, nagyon nehéz a mindennapi élet. Legalábbis itt, az országnak ebben a  szegletében; Szabolcsban.
Kevés a pénz, magas a rezsiköltség, a gyógyszerárakról már ne is beszéljünk. Ült köztünk egy igen idős néni, aki eddig meg sem szólalt, csak hallgatta a többiek sirámait. Ruhája régi szabású, de tiszta, dolgos két kezén nyomot hagyott a nap heve, a kapanyél, a mindennapi munka. Ez a leejtett két kéz remegett az idős asszony ölében. Olyan volt ő, mintha a tündérmesékből lépett volna közénk a segítő anyóka.
A lassan izzadó tenyerekben ott lapult mindenkinél a 300,- Ft vizitdíj előre kikészítve, ne utolsó percben kelljen kotorászni a táskában, nadrágzsebben. Nem osztottak itt sorszámot, mégis mindenki tudta, mikor fog következni, tolakodni se akaródzott senkinek, békességben üldögéltek az emberek egymás mellett. Majd az a hölgy következett, aki után az öreg anyókának kellett az orvos elé járulnia. Hallottam, amint idős asszony csendesen megkérdezi:
-  Mi az a vizitdíj?
-  Itt kell befizetni a rendelőben, mert anélkül már nincs vizsgálat, a fene egye meg! – válaszolta a hölgy.
Az anyó ekkor benyúlt kopott ruhája zsebébe és elővette gyöngyökkel hímzett bukszáját, és belepislantott a nyitott pénztárcába. Arcára keserűség ült, szemét lesütötte.
-  Na, nekem csak egy ezresem van nyugdíjig, abban reménykedtem, legalább a legszükségesebb gyógyszeremre futja. Támogatást kapok a gyógyszerekre, olcsóbb, mint anélkül. Na, most mi legyen vizsgálat, vagy gyógyszer, vagy egyáltalán mit tehet ilyenkor az ember. Azt hittem vizitdíjat csak a kórházban kell fizetni, azt mutogatta állandóan a TV, hogy ott milyen sor áll. Álmomban sem gondoltam volna, hogy már a drága doktor úrnál is… Másodpercek után megszólalt, ősz fejét csóválva:
-  Nem tudom, ki következik utánam, de énrám már nem kell várni, mert én most hazamegyek, nem is jövök ide egyhamar, az is lehet, hogy soha többé.
Összeszorult a szívem, olyan mély fájdalommal, hogy elmondani nem lehet. Hát egy ember, aki az egész életét végigdolgozta becsülettel, hogy kerülhet ma ilyen helyzetbe?
A kezemben szorongatott háromszáz forinttal léptem az anyóka felé, de lám lépett velem már más is, szinte egyszerre, mintha valaki vezényelte volna az ütemet.
-  Tessék elfogadni a vizsgálatra!– mondtam, és a néni kezébe adtam a pénzt.
Az anyókára néztem, elszorult a torkom, a szívem, míg a tekintetét kerestem, s azokban az égszín szemekben könnytavak csillogtak s visszatükrözték az én kibuggyanni készülő könnyeimet.
A többiek is sorra megérintették az asszony kezét, vállát, s lassan az anyóka ölében kis halom képződött az adományokból.
-  Jaj, kedves lelkeim, nem kell nekem ennyi, csak arra a drága doktor úrra! – nézett ránk megrökönyödve, szemérmesen.
-  Jó lesz az még a gyógyszerre, kenyérre, tejre! – jöttek a válaszok mindenünnen.
A társaság zavartan nézett egymásra, mintha mi teremtettük volna ezt a helyzetet, mi szégyelltük magunkat a lehetetlen helyzetért.

    Az a szelíd, békés mosoly még most is simogat, ami a néni arcán felragyogott. Ez a mosoly volt az utóbbi hetek legszebb ajándéka.