A kerek erdő szélén élt és lakott két, vén öreg tölgyfa. Az erdőtől kicsit külön váltak, mivel az ő életük sokkal régebben kezdődött, mint a sokaságé.  Számtalan vándor pihent már meg hatalmas ágaik oltalmában a nagy, nyári melegben. Sok mindent megéltek már ők ott ketten, hozzájuk jártak tanácsért még a bölcsek is.

Immánuel! Velünk az Úr!
Ki megszületett, a jászolban, rég.
Nem tudta még, mi vár reá,
De hitte szíve, mindent diktál.

     Karácsony közeledett. Beleborzongtam a gondolatba. Ki néztem az ablakon és figyeltem, amint a hatalmas hópelyhek hullnak a földre. Mint nehéz zsákok huppantak a száraz avarra. Betakarták, elrejtették az elmúlás jeleit. Szinte, ott voltam.  A hegyek körül ólálkodó szél, szegélyezte utamat. Átölelt a lenyugvó nap álmos sugara és csak néztem a távoli hegyeket.

Csak úgy, szabadon...

   Egy rövid történetet hozok, aminek eredménye, az emberi érzésektől, jó indulattól függ. Volt már rá példa, hogy valakit kitagadtak a családból amiatt, hogy nem azzal házasodott, akivel a tisztes família szerette volna. Volt, hogy a gyermek nem arra ment, amerre helyesnek vélték az öntörvényű szülők, de az régen volt. A régi időkben hallhattunk hasonló sztorikat.

Pünkösdnek hajnalán,
Összegyűlt, a 12 Apostol.
A felházba tartottak délre,
Mit Jézus, meghagyott e végre.

Izgatott volt szívük, lelkük,
Számukra nem voltak betűk.
Mindenekre választ vártak,
Ez a nap, majd tudatja velük.

     Nagy családból származom, tizedik gyerekként jöttem a világra,fél árván. Édesapám addigra, sajnos meghalt. A testvéreim és én közöttem nagy korkülönbség van, túlnyomó részt nem velük nőttem fel. Abban az időben édesanyámmal sok időt ketten töltöttünk, mivel a testvéreim már más utakon jártak. Ki családos volt, ki még kereste a párját, keveset voltak otthon.

     Hallottam egyszer egy emberről, aki nagyon kapzsi és zsugori volt. Igen jó módban élhetett volna, de annyira szerette a pénzt, hogy már előre félt attól, hogyha meghal, meg kell válnia tőle. Az összekuporgatott pénzének nagy ára volt. Kemény, és könyörtelen ember hírében állt. Mindenki tudta róla, hogy még a feleségének, sőt a gyermekeinek is alig adott belőle.

  Amikor arról volt szó, hogy írjak magamról valamit, elgondolkodtam mit is írhatnék.  Nem könnyű az embernek magáról írni.
Debrecenben születtem – és élek.   

 Kinézve az ablakon, fantasztikus látvány tárul elém. A hó födte táj, zúzmarás ágak, csend, nyugalom. A súlyos hópelyhek huppanását hallgatom. Hátunk mögött hagyva a jót, s a rosszat. Minden, mi a múlt, hátunk mögé vetjük és ha tudjuk, feledjük.
Orrunkban a fenyő illatával, a szánkban még a sültek, a bejgli, a pezsgő lágy ízével.

Miért pont akkor hagytál itt engem?
Mikor még meg sem születhettem?
Nem adtál esélyt, hogy szeresselek,
S te sem arra, hogy viszont szeress!

Szívem zakatol, térdem remeg.
Állandóan hallom léptedet.
Nézésed felkavar, mélyre nyúl.
A hideg, szinte rázza belsőmet.

 Erdő mellett laktunk, az első ház volt a miénk az utcában. Tanyavilágban éltünk, ahol sok jó, és sok rossz dolog történt velünk. Édesanyámmal, abban az időben, többnyire ketten voltunk.

Mély álomból ébredtem,
Mi történt velem?
Szeretnék bolyongani a felhők felett,
S, kikiáltani érzéseimet.
Szállni, repülni a végtelenbe, veled.

  Hercegnő és Orkán, az után a veszélyes kaland után sokkal figyelmesebb, és riadtabb volt. Orkán, most érezte meg először az igazi veszélyt az ember részéről. Ilyen félelmet ezelőtt még soha nem érzett. Megismerte az embert, az emberi gonoszságot, de anyját is, aki az életét is odaadná érte! Ha erre gondolt, nagyon büszke volt a szüleire.

 A farmon csend, és nyugalom honolt. A kutyák vackaikban aludtak, amikor Rose kinézve az ablakon kutatta a délutáni tájat. Nem hagyta nyugodni anyja írása arról a vad, befoghatatlan lóról.

      Nem úgy az ember, aki már egy ideje követte a ménest, keresve a lehetőséget. Red, mert ő volt az, - pár emberrel - elszántan eredt a ménes nyomába.