Hallottam egyszer egy emberről, aki nagyon kapzsi és zsugori volt. Igen jó módban élhetett volna, de annyira szerette a pénzt, hogy már előre félt attól, hogyha meghal, meg kell válnia tőle. Az összekuporgatott pénzének nagy ára volt. Kemény, és könyörtelen ember hírében állt. Mindenki tudta róla, hogy még a feleségének, sőt a gyermekeinek is alig adott belőle. Úgy kellett tőle kikönyörögniük, hogy legalább ennivalót tudjanak venni, vagy igen ritkán egy-egy darab ruhát. Folyton azon járt az esze, hogyan tudná megakadályozni, hogy a pénzére bárki is szert tegyen.
     Azt eszelte ki, hogy megbeszéli a feleségével, amint eljön az ő ideje és búcsút kell vennie az árnyékvilágtól, a felesége rakja bele az összes pénzét mellé, a koporsóba. A felesége mit tehetett, megígérte.
Ettől a gondolattól a férfi, teljesen megnyugodott. Fütyült, dalolt. A felesége csak nézte és csóválta a fejét naphosszat.
     Egyik nap a férfi, hirtelen megbetegedett. Nem tudott még a lábára sem állni. Az orvos megvizsgálta és közölte a feleségével, hogy semmi jóra ne számítson, a férje igen nagy beteg. A férfi sejtette, hogy már nem sokáig nyomja az ágyat, de mivel annyira félt és rettegett, pár napon belül tényleg meghalt. A temetésen, mielőtt a koporsót lezárták volna, a feleség egy kis apró fadobozkát rakott bele, ezután jól leszögelték.
Igen kevesen kísérték el utolsó útjára a kapzsi embert. Az egyik szomszédasszony, aki ott volt, odament a feleséghez és megkérdezte:
- Mond már, mi van az urad kérésével? Tényleg beleraktad a pénzét a koporsóba?
- Persze, hogy beletettem. Mit tehettem volna? Keresztény vagyok, megígértem neki, nem hazudhatok!
- Akkor most az összes pénzetek a koporsóban van?
- Hát persze. Írtam egy csekket.
- Csekket? Minek?
- Csak azért, hogy ha akarja, bármikor beválthassa…

2017.03.23. B.Sz.É.