Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Karácsony közeledtével

szeda2
szeda2 képe

     Karácsony közeledett. Beleborzongtam a gondolatba. Ki néztem az ablakon és figyeltem, amint a hatalmas hópelyhek hullnak a földre. Mint nehéz zsákok huppantak a száraz avarra. Betakarták, elrejtették az elmúlás jeleit. Szinte, ott voltam.  A hegyek körül ólálkodó szél, szegélyezte utamat. Átölelt a lenyugvó nap álmos sugara és csak néztem a távoli hegyeket. A fák között megbújó bokrokat, az alattuk didergő fenyőtoboz között, a zizegő avarban az élet apró neszeit. Ott voltam velük, bennük.
Messze, mintha hegyek körvonalait láttam volna, pedig tudom, ott nincsenek hegyek. Vágytam a hegyeket látni. Mindig is különös vonzódást éreztem irántuk. Egyszer talán télen is eljutok a hegyekbe. Ott töltöm a karácsonyt a havas hegycsúcsokon. Csodálattal töltenek el a havas fenyőfák, amint súlyos terhüket cipelik. Csillog a nagy hó tetején a nap fénye és hallgatom azt a mély csöndet.  Megérint az Örökkévaló jelenléte.
     Gyermekkoromban, amint az ablakon lestem kifelé a közeli erdő zajaira figyeltem. Rókák, őzek, madarak hangjai keltették fel a figyelmemet, amint éppen nyugovóra akartak térni. Valaki járt az erdőn. Talán egy ember. Arra, különösen érzékenyen reagálnak az erdő lakói. Az ember, aki gyakran megzavarja a nyugalmukat, mivel közel volt az erdő a településhez.
Meg is láttam, amint a havas földön valamit húzott maga után, tisztára seperve a talajt, ahová hamarosan újabb hótakaró került. Egy hatalmas fenyőfa volt a kezében, azt húzta. Csodálkozva néztem, ámuló szemekkel és izgalommal telve. Vajon ki ő és miért viszi azt a fát? Nem tudtam kivenni ki lehet az.
A hópelyhek olyan szorgalmasan hullottak, hogy alig láttam valamit. Az arcomat a hideg ablaküveghez szorítottam, de így sem láttam sokkal többet. Csodálkoztam, hogyan képes egy ember ilyen nagy fát elhúzni. Már sötétedett. Villanyunk nem volt. A szobába, csak a konyhából beszűrődő lámpa fénye világított be. Szerettem ezt a félhomályt.
Elmerengtem. Hirtelen édesanyám nevetése hallatszott be hozzám, amint beszél valakivel. Majd csend lett és csak a bekúszó fenyő és a frissen sült kalács vagy bejgli illata szállt hozzám. Édesanyám éppen kivette a sütőből az illatozó süteményt.
     Csend volt.  Mégis a levegő tele volt szeretetteljes érzésekkel. Kisgyermekként, számomra egy megfoghatatlan, kimondhatatlan és ma már pótolhatatlan emlékké töpörödve.
Az a hatalmasnak tűnő fenyőfa hová került? Hát, a mi szobánkat díszítette. Egy kedves barátunk, aki tudta, hogy nincs apa a háznál, gondolta úgy, hogy megörvendezteti a családot ezen a karácsonyi estén. Nagy öröm és boldogság volt. Éjszaka, amíg aludtam, reggelre valami jó tündér, feldíszítette a fát és alá rakta az ajándékokat. Akkor még hittem a mesében, ami mára már valósággá vált.

     Édesanyám alakja számomra, mindig is a szeretetet szimbolizálja. Még mindig, pedig már 30 éve elköltözött.  Azt a szeretetet, amit mástól nem kaphatunk meg, amit csak egy anya képes adni. Önzetlenül, semmit nem várva érte mást, csak legfeljebb egy kis szeretetet. Szerénysége, a melegség, ami benne volt, felmelegítette a legfagyosabb szívet is. Talán, egy kicsit Isten szeretetéhez tudnám hasonlítani, aki csak jót, szeretetet akar adni annak, aki ezt képes elfogadni...

2017.11.24. B.Sz.É.

 

Rovatok: 
Irodalom