Kinézve az ablakon, fantasztikus látvány tárul elém. A hó födte táj, zúzmarás ágak, csend, nyugalom. A súlyos hópelyhek huppanását hallgatom. Hátunk mögött hagyva a jót, s a rosszat. Minden, mi a múlt, hátunk mögé vetjük és ha tudjuk, feledjük.
Orrunkban a fenyő illatával, a szánkban még a sültek, a bejgli, a pezsgő lágy ízével.
Fülünk telve a karácsony, mámorító dallamaival, a rokonok, barátok zsibongásaival. A szilveszteri petárdák, tűzijátékok fülsértő zajával, a kutyák félő hallgatásával, vagy hangos ugatásával, vonyításával.
Csendben lenni, elcsitulva, nyugalomban, jó egy kicsit megpihenni.
Ébred a holnap. Vajon mit hoz magával? Jót, vagy rosszat?
A holnap, biztosan jobb lesz! Új erő, új gondolatok, új tervek, bátor cselekedetek. Elmerengek rajta kicsit.
      Kinézve az ablakon, megcsodálom a deres fákat, a havas háztetőket, a lágyan lehulló hópihéket.
Sehol egy ember, sem autó. Egyedül vagyok. Vagy még sem.
Megborzongok a látványtól. Majd, magamra húzok egy meleg takarót, hogy didergő testem óvjam a hidegtől.
      A szívemet hála járja át. Hála afelé, aki mindezt biztosította nekem. Nézem az apró, csillogó hópelyheket, amint szép lassan megérkeznek a földre. Egymáson megpihenve, nem tolakodva, elfogadva helyüket a sorban. Csak nyugodtan, testvérkéim. – suttogják egymásnak. Sziporkázva csillognak, válaszként a hallgatásomra.
Milyen nagyon távol érzem magam tőlük.  Pedig ott vannak előttem, karnyújtásnyira.
Hófehér, apró kis csodák.
      Hozzájuk képest, piszkosnak érzem magam. Mint ember. Aki egy gondolkodó lény. Belegondolok abba, hogy az Alkotó milyen körültekintően tervezett meg mindent. Mégis, az emberiség hová tart, hová fut ilyen értelmetlenül? Milyen jó lenne, ha meg állnánk egy-egy pillanatra, észrevenni a körülöttünk lévő apró – és nagy csodákat! Pedig a csoda, bennünk is ott van! Emberekben, növényekben, állatokban, a minket körülvevő világban.
Állj meg egy pillanatra, vedd észre, lásd a csodát! Szeretném átölelni ezt a gyönyörűségekkel teli egész világot, s a benne lévő mindenséget! A didergő fákat, a megfagyott patakokat, folyókat, vízeséseket. A fázó állatokat, és a szeretetet igénylő embereket.
     Kitárom ablakomat, s vele együtt az egész lelkemet. Mélyet lélegzem a friss, fagyos levegőből. Örülök, hogy az arcomra hull a hó és gyorsan elolvad. Mámorító érzés. Boldog vagyok tőle.
Szememmel követem őket. Majd, pilláim alól aláhull egy csepp, az ablakpárkányra. Utána tekintve vettem észre, hogy a csepp, átváltozott. Megdermedve, akár egy hópihe, majd szép lassan kezdett hasonlítani testvérkéire, melyek a magasból hulltak alá és megtisztították fáradt lelkemet. Hálát adva a Teremtőnek, belegondoltam, hogy  mindezt,"csak" egy hópehely tette velem.
 

Db.2017. első hetében