Mit üzenjek a mából,
éltelő nappalaid sorjáról,
születő, elhaló gyermekeid
életéről, édes Hazám?
Talán meséljek a földbetaposott vérről...
--a téglák-betonok közészorult hangokról
az örökre eltüntek jajszavairól?
A meg nem születtek némaságáról,
az élők józan gondolatáról, vágyából
született párnapos szent élet csodájáról?
A száműzöttek kényszerűségéről
az eltávozottak vágyáról, a hontalanok álmáról
a csalódottakról, vagy a megelégedettekről?
A szeretők szeretetéről egy képet,
az örjöngőkről s a rajongókról
a vesztőkről, az örökké újra kezdőkről
s akiket nem szeretnek azokról?
Életünk mindennapos változásáról--
igen, Hazám, mindenkor, erről vizsgázik,
vajúdik bennem e kor!

És most az agyonhallgatott félholt igék
nyelvek hegyén maradt ízére,
kezek segítő kezére, hitek hitére
csontványsovány testek nyomorára,
a megölelt testvér szavára,
anyátlan anyákra, az apátlan apákra
és csak az anyákra, apákra, az
anyátlan, apátlan gyermekekre,

az áldott kalászok jövőjére, aratójára
(a föld munkálójára)
az építőkre s az ígérő jövőre!
Az újra tanulók reményére
a háborúktól rettegőkre
és a háborút indítókra,
lélegzőkre, s a szenvedőkre,
az írókra és a költőkre,
a dalolókra és a siratókra,
a minden korban katasztrófákat is túlélőkre,
bizony Hazám, reád és gyermekeidre emlékezem!

Mert ők néked és érted adták 1956-ot,
mert eged nagy, szent fénye alatt
igényes szabadságot akartak
gyermekeid, mert ki kell mondanom
a szegénység nyomora s a gazdagság között,
Hazát akartunk és akkor Hazát kaptunk,
úgy, ahogy embernek élete végéig szabad!
Hazám, mindenkor Te a szabadság
rügye voltál és belőled fakadt
minden fényre törő akarat,
minden jövőd, mindendicsőséges forradalmad!

1982. Július 28.