A féltők koldus énekeseit nem kérdezte senki se,
akiket egyforma sors húz a földre le.
Ki vette észre soraik nyüszítésében a vádat,
hol besűrítve él népem, nemzetem élete?
Önkény kényszerében, idegen utak porára írjuk
bánatunkat, amit elfújnak a nemzetközi szelek.
Választott istenek felé fordítjuk arcunkat,
de hazudnak, becsapnak a földi istenek.

Nyomunkban kiszáradnak az egykori dús-nedvű napok,
s már látjuk, hogy az egykori cél mennyit változott...
Szegényített életünk felett, bánatos döcögésben
az időt, már csak számok, és keresztek jelzik,
lenéző, lármás ordítást köpő száj szegletében
önkény jogot szül a Ház, és mentik a lopott holmit.

Mint a fojtogatott, a levegőért, az életért,
úgy vágytuk már a negyven éves vész végét,
és most gyötrődés, gyötörtetés új fájdalma
sír az arcok ringatta szemek mélyén.
Jajdul a lét, az új rabszolgaság korlátai között!
Mindent eladtak, mindenünket széthordták
az idegen érdekű hordák, 
de a nép a föld maradt!
Az érre tapadó ujj alatt, új fájdalmak
sebét tépi fel ismét a múlt és a jelen.

Életre ítéltek sorsába, keresztjére,
s a nyitott utcák börtönébe verték
az eltiport szabadság vágyát, s a nép tűr tovább!
Elhangzott, és elszállt a szentnek hitt ige -
a feltámadásban nincs minket érintő köszönet.
Mint nyomorult koldus fölött léte,
bizonytalansága, a Nemzet felett is a
nincstelenség réme, képe él. Vért fröccsenő,
és lázító ma is a mindenükből kiforgatottak,
látott élete, a pénzre váltó érdek jelenléte...

Az évezredes hazában ez a nép mindig csak áldozott,
és álmodott! Új korban, de régi motívumokkal,
történelmünk vásznán a jelen, király gyilkosaink óta
csak eszközeiben változott!
Rögzítődik a határok közé csonkított élet,
nincs többé egységes szív, vagy lélek,
csak sokaság!
Lassan gúzsba-kötve, reménytelenségbe 
szenderül minden itt... Hazán, és nemzeten belül
irányítva a legszentebb akarat is keresztre feszül--
ó, magyar vérem, nemzetem,
1956 hőseitől már tanultál, de mégis                                                    ismétlődik a magyar történelem...