Valamikor így állt
ősapám a tűz fölött,
mikor őrködött.
Hajnalt figyelt, nappalt és estét
és örült, mikor érkeztek a fecskék.
Kutató szemében virág nyílott,
napmeleg szellő simította homlokát,
s amikor esett, éltető esőt köszöntött,
a titkokat hozó tavaszban, a rönk fölött
életre kelt bimbókat figyelt.
Amerre járt titkos meséket gyűjtött
s olykor nekifeszítette cseres arcát
a jó szelek járásának.
Pásztó, Mátraszőlős között
hallgatta a méhek zümmögését,
pedig az időben, csak pontnak számított,
de emberként élt,
görcsös, cserfa-botjával,
amerre járt,
óriás jelként állt.
Gyógyfüvet ismert, virágot,
a mező kertjéből, embert, állatot
gyógyított, békével feküdt
s a felkelő nappal remélt.
Hosszú, hosszú évek múltak így,
csillagok pihentek kalapján és a vidék
esténként kunyhója előtt mesélt.
Szemében nyolcvanszor érett be a
búzakalász, Kövecses patak látta,
amint kiszínezte dús fekete haját a dér.
Emlékszik még rá az öreg kanász,
a vén-diófa az úton, amerre járt.
Az emlékezetben felrémlik néha még
az öreg őr, aki fölött most a változó
térben, az örök idő áll már őrt.
--Különben az idő-látta ősöm fölött,
aki rét fölött, mező fölött őrködött,
akinek hangjában tovább élt
a dal, tudom, fölötte ma is,
ráemlékező dalokat fütyül a szél.
