Állok a porban, ember arcomban
sok ezer ember szeme-fénye ég.
Egymást tipró tömegsorsban
közöny hull ránk, ma is ítélhető kép.
Az oly sokszor indult súllyal
viszem népem kínos életét,
viaskodom köpködőkkel, buckás úttal
--már ismerem sorosom hívó ígéretét.
Tűrőket, szenvedőket látok ott,
hol korbács suhint, lándzsa hegye áll--
félelem lebeg köztük, életük szétoldott,
hírüket hordozza már a vészmadár.
Az úton megállást parancsol a törhető
test, de erős a hitem gerendája.
A számozott ember követhető--
magánya buggyan rívó gyászba.
Pedig fölfelé indulhatna újra,
szétzúzhatná az idegenek rendjét,
földi küldetéssel léphetne az útra,
de lába alól ma is elfutnak a mezsgyék.
Salgótarján, 2016. március 25.
