Hideg szívben
hideg a vér,
fagyott a mosoly,
fagyos a kéz.

A lelke reszket,
fázik, didereg,
teste az ölésbe
beleremeg.

Öl szóval,
öl gondolattal,
tettei gonoszak,
rosszindulatúak.

Gyilkos az ösztöne,
ördögi a szeme,
gyűlölet szülte őt,
a démonok Istene.

1.
könnyes két szememből
letörlöm könnyeim
nem kell már csókod
nem kell már a kín

légy te csak magadnak
ne engedj közelebb
igaz szívemet ne kutasd
ne szeresd

feledlek én is
feledj hát te is
eljön a szél - az őszi
- lépteim ne keresd

elfújja a szél
mind az emlékeink
ami megmarad
igaz szívben él

Pereg az óra, repül az idő, homály fedi emlékeink.
Szép a virág, szép az erdő, de ki öleli gyermekeink?

Ki öleli, ki szereti, ha majd elmegyünk?
Ki csókolja homlokukat, ha már nem leszünk?

Elmegyünk, s ők itt maradnak,
csak emlék leszünk
- semmi több!
S elhitetjük önmagunkkal, tán így örökké élhetünk.

2023. október 11. 

Az Ősz hideg szele lengedez,
Arcomba csapkodja hűs haját,
Még nincs tél, de én már fázom...
Nem ölel senki - át.

Néha még tágra nyitja szemét a Nap,
Sóhajtozik nagyot a réten,
Reggel és este a Köd barátja
Szomorúan néz rá a Csöndre.

Fuvallat,
mely arcomat simítja lágyan.
Gondolat,
ami szívekbe szállhat.
Hópelyhek
csillogása a téli fényben.
Levelek
hullása az őszi szélben.
Szivárvány
ébredése az égen.
Hold
ragyogása az éjben.
Virágok
futkosása a réten.

Meddig megyek még
a sárban tántorogva?
Meddig gyaláz még
az élet engemet?
Tán mostoha gyermeke
vagyok én a létnek?
Kit csak üt, de soha
meg nem szeret?

Pihenj szívem, csitulj!
Ne szórj átkokat!
Ne dübörögj lelkem,
Csendesülj napokat!

Ó, hogyha a nap sok,
Csak egy percet adj!
Hadd lehessek ma
Egy kicsit boldogabb.

Csak egy percet,
Ha sokra már nem tellik,
Egy pillanatig még
Hadd élhessek megint,

Szürkék a nappalok, szürkék a reggelek,
Bánatos magányomban ki van énvelem?
Ki van énvelem, ha csak várok,
Ha csak egyetlen igaz szóra vágyok?

Ki van velem, ha esténként könnyeim szárítom?
Ki van énvelem, ha útjaim egyedül kell járnom,
Ki van velem, ha felnézvén az égre
Csak én hallom hangomat, csak én hallom fülemmel.

Mérlegeljük, mi jó nekünk,
Jobbra-e, avagy balra,
Nézzünk szét a nagy világba',
Induljunk-e harcba?

Induljunk-e fagyban, hóban,
Jeges utakat törjünk-e meg?
Vagy dobjuk le láncainkat,
S menjünk előre, menjünk-e fel!?

Fel a dombra, fel a hegyre,
Minél magasabbra érni,
Elérni a csillagokat,
S nézni, nézni, nézni!

Arcodra fagyott a sápadt bőrszín,
Ajkadról eltűnt a csábító varázs,
Hideg testeden verejték gyöngyöz,
A félelem heve fut rajta át.

Mély gödröt ásott szemeid rettegve néznek,
Hallom hangodat, sikolt felém a bűntudat,
Labirintusban kószál ím a lelked,
Reménytelenséged már-már felakaszt.

Elmerengni vágyom magányos, hűvös éjszakákon,
Talán... felmelegítene a szerelem...
Mikor még forró csókjaid ízét ajkamon éreztem,
S kezemben tartottam két puha tenyered.

Gyermek lettem.
Anyám ölébe hajtom most fejem.
Nem sírok én...
Nem is könnyezem.
Kicsi vagyok.
Anyám cirógató kezei dúdolva játszanak napszínű hajamon.
Én hallom...!
Hallgatom e szerető dallamot.
Anyám szeretett!
Ó, mily nagyon, tisztán szeretett...
Elbeszélni nem tudnám én senkinek, senkinek.
Elment. Itt hagyott.

Föl a magasba szállnék,
S nem látnám e földgolyót,
Föl a magasba szállnék,
Messze a sirí virágtól.

Mióta nem látlak,
Szürkék a reggelek,
Mióta nem látlak,
Én csak könnyezek.

Féltő kezed hiánya
csüng lelkemen,
ó..., e kéz volt az én mindenem!

De valaki elvette...
elvitte
az ismeretlenbe! 

S most... nincs, ki óvjon,
nincs ki féltsen,
de hiányát mindenhol érzem!

Megszokni nem tudom,
nem is lehet,
ezt az érzést én el nem temetem!

Egy nap a kis kacsa elgondolkodott. A tóhoz totyogott.
- Mért is ne ugorjak be a vízbe? Ha mégis fuldokolnék, majd kimenekít valaki! -gondolta magában.
Erre a tóba ugrott, és lebukott a víz alá.

Egyedül maradtál,
Egyedül érzel,
Szemedből hullnak rég
A sajgó, fájó könnyek.

Zokog a lelked is,
Nincs, ki vigasztalja,
Fáradt, álmos tested,
A csillagos ég takarja.

Elhagyott az élet,
Űzött vad lettél,
Szívedet, lelkedet
Mély kútba vetették.

Emlékeim összetörték,
Napjaimat elcserélték,
Hitegettek minden jóval,
Áltattak sok hamis szóval.

Se éjjelem, se nappalom,
Se tegnapom, se holnapom,
Minek lenni, minek élni?
Meg kell egyszer úgyis halni.

Nem halnék én, nem sietnék,
Ráérnék még, itt maradnék,
Itt maradnék boldogságra,
Elmegyek az Úr házába.