Meg kell halnunk naponta...
Meg kell újra és újra!
Hogy újjá szülessünk, ha új napra ér az óra!
Minden éjjel el kell a bűnt ásni,
hadd lehessünk a virradat
napfényes tisztái.

Vagyok, aki vagyok,
embernek születtem.
Tetteimet utam végén
megméri az Isten.
Miért lettem, s miért jöttem
erre a nagy világra?
Tudja azt a Mindenható,
s választ ad majd reája.

Remegő kézzel nyúlok most tefeléd,
Érzem ereimben a forró lüktetést,
Érzem porcikámban szétfeszít a vágy,
Tenéked az életemet is odaadnám.

Odaadnám szívem minden dobbanását,
Lelkemből a fénynek Isten ragyogását,
Odaadnék néked millió csillagot az égről,
Mondd: Szeretsz? Mondd ki, de szívből!

Miért van hát Karácsony?
Ti ezt még nem tudjátok?
Isten fia születik ma,
Úgy hívják, hogy kis Jézuska.

Anyja neve Mária,
A boldogságos Szűzanya,
Betlehemben járt ő éppen,
Megszülte az Istenséget.

Istállóban feküdt szegény,
Anyja takarta be testét,
Körbeállták sok jószágok,
Ott feküdt ő szalmaágyon.

Ajándékot mit hozzak, mit vigyek?
Miben van a SZERETET?
Nincs az másban, mint a mában,
A szívben van az, s az nem a bánat.

Nem fájdalom, s nem a könny,
Nem a bú az, mi összetör,
Nem kell ahhoz gazdagság,
Nem kell ahhoz csillogás.

Megbántam már, amit tettem,
Gyarló vétkem eltemettem.
Szertefoszlott romlott álmok,
Én már mindent másképp látok.

Fölnézek a magas égre,
Rám köszöne csillag fénye,
Üdvösségem útján járok,
Ahol vagyok, jó helyt állok.

Lelkem nyugodt, szívem tele,
Elrepülnék mostan vele, de
Várnék még egy jó pár évet,
Leélném én az egészet.

Búsan ül a lányka egy szőke part kövén,
Könnyeit hullatja, de nem fárad el szegény.
A nyárfa rezge levele meghallja zokogását,
S megkérdezi rezzenve a szomorú bús leánykát.

Bús leány, szép leány, miért keseregsz te?
Úgy zokogsz, úgy sírsz, a szívem szakad bele.
Feledd el bánatod, nézd a szőke partot,
Mennyi tarka virág szemed elé tárul.

Feneketlen tó vizében
elmerült a fény,
elmerült egy kisleány,
elmerült szegény.

Ment a tóba haját mosni,
egyre mélyebb lett a víz,
de már csak a jajkiáltást
hallotta meg az ég!

Sötét felhők gyűltek össze,
felkerekedett a szél,
tomboló vihar tépte ki a fákat,
s lehullott róluk mind a levél.

Ne nézz szemembe, ha könnyezni látod,
Ne nézd arcomat, ha halvány szegény,
Ülj csak le mellém bársonybőr székemre,
S hallgasd a szívem bús énekét.

Hallgasd könnyeim halk csobbanását,
Miként ölembe hullnak gyöngycseppjei,
Hallgasd szívemnek halk dobbanását,
Miként a fájdalom éle azt kihegyezi.

December reggelén
Hópihék hulltak,
A kismadár egy kopasz ágról
Szomorúan szólalt!

- "Tél, tél s hópihék!
Amerre csak néznék,
Szemembe ütköznek
A hópelyhecskék."

-" Ejnye, no!
Nem tehetünk róla!
Hó nélkül a tél
Milyen tél is volna?!"

Fájó könnyeimmel
Öntözöm a nyarat,
Kitépi testemből
Lelkemet szavad.

Miként, ha voltál,
Ma már nem lészen,
Eleven sebek
Égetnek egészben.

Könnyűim voltak
Csókok, édesek,
Ölelő karjaid
Temettek egészen.

Parázsba mártott
Csillogó két szemed,
De tudom, vége...
El többé... Nem érlek.

Pihenni volna jó
csendes kis szobában,
gyertyafény pislákolna
az asztalon,
elmélyülni volna jó
úgy Isten igazában,
s hallgatni, a csend erről
miként dalol.

Elmélyülni volna jó
az emberek szívében,
ki, kit szeret,
és miért szeret?
S hallgatni közben a válaszokat,
miket a csend ma éjjel
megsúg nekem.

Rád gondolok az erdőnek
mély sűrűjében,
hol madárdal ékesíti
meghitt emlékezésem,
mikor tenyered ágya
ringatta testemet,
mikor szemeid közt csillant meg
szerelmes képzetem.

Szép nyelveden
szépen beszélsz,
szépen írsz és
szépet mesélsz.

Szép szavak közt
vígan járkálsz,
szép a világ,
szép a hazád.

Szép a szó, és
szép a betű,
szerelmesem,
én hegedűm.

Ékes gyöngyöm
drága nékem,
neki halok,
érte élek.

Virágos ablakomból
Rám tekint egy rózsa,
Nevetése olyan szép,
Mint a legszebb nóta. 

Virágos ablakom!
Én csak téged nézlek!
Mert a te mosolyod az,
Mi a legszebb énnékem.

A te illatod az,
Mely elvarázsolt, s bájos,
Hisz' illatosan mosolyogsz reám
Az én ablakomból.

Hol vagytok ti éjjelen?
Hol vagytok nappalon?
A fájdalom tép széjjel engem
Minden hajnalon... hajnalon.

Csendes az éj, suttog a szél,
Gyertyafények égnek,
Milyen élet az olyan élet,
Hol ti nem vagytok vélem... vélem?

Semmilyen az!
Üres, hideg,
Nincs arcotok, nincs kezetek,
Nem öleltek ti már engem... engem.

A világ nem éhes, nem vágyik a jóra,
Gonosz tekintettel civakodik a holnap,
Szeme nem rebben, arcán nem üt ki félelem,
Nem retteg ő, és oly könyörtelen.

S nem rettenti meg sem vér, sem ár,
Sem földrengés, sem gyász, sem halál.
Pusztulni készül Szodoma, Gomora,
Maga alá temeti tornyát Babilónia.

Mivé legyek,
ha üldöz a kétség,
mivé legyek,
ha ordít a fáj?
Gyermekszívemben
diadal dúl,
s Anyám bölcsőmet
már nem ringatá.

Kétkedve várom
a hűs, őszi reggelt,
itt lakik bennem
a bánat, ki társ,
félek kinyitni
ablakát szememnek,
redőnyt húz rá
a csend, a magány.