Csak múlik az élet, de merre, hova tart?
Elmegyünk mindnyájan egy pillanat alatt.
Mit hagyunk? Mit viszünk? Jót-é avagy rosszat?
Mindenki azt tudja, mit magáénak tudhat.

Azt mondom, jó vagyok, de valóban így van-é?
Ha mondod, szeretsz, valóban szeretsz-é?
Mondjuk a szépet, de tesszük-é valóban?
Vagy csak mellé állunk a képmutatóknak?

Reszketünk, félünk, de minden hiába,
Ennek a világnak nincsen hazája.
Ennek a világnak pénz a koronája,
Erre vágyunk, mint ki szerelmesét vágyja.

Alszunk és felkelünk, s kezdjük elölről,
Feltör belőlünk önző büszkeségünk.
Alkuszunk, s fejjel megyünk a falnak,
A pénz hatalma a leggyilkosabb fajta.

Az érték elveszett, lent fekszik a porban,
Az erényt ellopta a Démonnak karja.
Viszi, s fut vele, s közben jól lakik,
Hisz emberlelket a mély pokolba taszít.

Szaggatjuk ruhánk, s verjük a mellünk,
Bűneink miatt hányszor térdre estünk?
Mert hajt a vér, s mert gyilkos az elme,
Szánkból szól az átok, s jut tovább a szívbe.

De, ó, Isten! Meddig tart a remény?
Ne nézd türelemmel egy síró gyermek szemét!
Miközben hull és csak hull a fájó könnye... Isten!
Tedd le igazságod eme gyásztól ázott Földre.

Mikepércs, 2024. február 13.