Midőn halk csobbanását hallgatom szemednek,
melyben a csillogás fénye megvakít,
és lázas, mámoros ajkaidtól várom a nedűt,
a lét, millió percek telnek el...röpke évek.
A szenvedély tüze éget, s legbelül a vágy kínja öl meg léted után.
Halk, morajló zúgását hallom, rezdülését szomjas testedben áramló vérednek.
Lélegzeteddel lélegzem, mint a vének, kik utolsót lélegeznek.
Elmémbe fészkel suttogásod, s mint háborodott, forgok éjjelente.
Kínzókamrába gyűjtötte össze minden porcikámat szívednek lüktetése.
Nincs már nyár, nincs... sem tavasz, csak végtelen kimondhatatlan szavak.
Mind neked szólnak, téged hívnak, s koszorút fon körbe, s köréd sóhajom.
Meztelen testedet fátyolként takarja rád...
Ó, ne fázz! Hiába jő a tél...én itt maradok!
Neked... s veled együtt halok!
Úgyis meghaltunk már mind a ketten ebben a legyőzhetetlen szerelemben.

Mikepércs, 2020.