Mióta nem látlak,
Szürkék a reggelek,
Mióta nem látlak,
Én csak könnyezek.

Féltő kezed hiánya
csüng lelkemen,
ó..., e kéz volt az én mindenem!

De valaki elvette...
elvitte
az ismeretlenbe! 

S most... nincs, ki óvjon,
nincs ki féltsen,
de hiányát mindenhol érzem!

Megszokni nem tudom,
nem is lehet,
ezt az érzést én el nem temetem!

Egy nap a kis kacsa elgondolkodott. A tóhoz totyogott.
- Mért is ne ugorjak be a vízbe? Ha mégis fuldokolnék, majd kimenekít valaki! -gondolta magában.
Erre a tóba ugrott, és lebukott a víz alá.

Egyedül maradtál,
Egyedül érzel,
Szemedből hullnak rég
A sajgó, fájó könnyek.

Zokog a lelked is,
Nincs, ki vigasztalja,
Fáradt, álmos tested,
A csillagos ég takarja.

Elhagyott az élet,
Űzött vad lettél,
Szívedet, lelkedet
Mély kútba vetették.

Emlékeim összetörték,
Napjaimat elcserélték,
Hitegettek minden jóval,
Áltattak sok hamis szóval.

Se éjjelem, se nappalom,
Se tegnapom, se holnapom,
Minek lenni, minek élni?
Meg kell egyszer úgyis halni.

Nem halnék én, nem sietnék,
Ráérnék még, itt maradnék,
Itt maradnék boldogságra,
Elmegyek az Úr házába. 

a hangod után futok
mely hang nem vész el
mely fülemnek oly ékes édes dallam
s eljátssza szívem legszebb muzsikáját e dalban
a te hangod mely kimondja nevem
és ennek hallatán megnyugszik a lelkem
röppen
szökken
itt magamban futkos
simogat engem a te selymes puha hangod
elfeledtet velem minden fájó emléket

Egy nap az oroszlán így szólt az alattvalóihoz: 
- Jól figyeljetek rám! Tudjátok jól, én vagyok a Király! Ezért úgy cselekedjetek, ahogy most ezennel elrendelem! Egy-két törvényt módosítok, és te, kedves Sas barátom, neked kell javítanod a törvényt, mert ugye papíron is rögzítve legyen!

Meghitt csendben
Esküdnék az égre,
Magammal, sorsommal
Kibékülnék végre.

Fonnyadt lelkemet
Nem taposnám többé,
Felsóhajtanék,
Ha az ég,

Ezt... Még... Megengedé.
Mint kivert kutya, kóborlok este,
Sehogy sem jön álom
Két fáradt szememre.

Lázas testem
Kíntól verejtékez,
Higgyétek el!
Keresem az Istent.

Gyere velem Szeptember!
Öltöztessük át a fákat!
Hadd legyenek leveleik
legszebben felöltöztetett ruhákban.

Hadd pompázzon még a kert
mosolygó virággal,
Házak előtt illatozó piros rózsafákkal.
Énekelj még madárka,
csicseregj az ágon,
Nézd, mily szép az ősz,
hogy kitárul a világnak.

Valahol egy vándor
kilépett az útra,
de útjába a szél a port
szüntelen kavarta.

Kavarta, keverte,
szemébe fújta,
de a vándor csak ment,
sosem nézett hátra.

Ballagott botjával
nyáron, ősszel, télen,
völgyeken által,
dombok közelében.

Te légy ó, én szép szerelmem,
Örök perzselő tűz!
Légy az én menedékem,
Ki magához űz!

Vonagló testem
Kéjtáncot jár,
Egybeforr testünk
A csók, a vágy, a láng.

Te légy én végzetem,
Légy nekem halálom!
Ha karjaid közt veszek el,
Én már azt sem bánom.

Elég nehéz ezt megérteni...! Reménykedni a holnapban,
hogy talán majd a holnap még hozhat vigaszt, 
és felüdít benne minden érzés és gondolat,
és csak jót ígérnek a csillagok,
és elénk tárulnak a jobbnál-jobb napok.
Vagy csak túl merev az ember,
miközben gyermekszívvel dobog,
de körülötte mégis oly hidegek a kezek, s némák a hétköznapok.

Mély völgyekben,
zöld dombokon,
folyók mellett
erdősorok,
erdők mélyén
hűs patakok,
patak partján
erdőlakók.

Avar alatt
hangyabolyok,
felettük meg
madárdalok,
hangjuk ékes,
csengő-bongó,
röppen, száll
a sárgarigó.

Mardossa, tépi szívemet a bánat,
"Csak játékszere vagyok én ennek a világnak".
Azt tesz vélem, amit csak akar,
Ha úgy tetszik néki, körém téglafalakat rakat.

Kibontok egy téglát, kettőt,
De a fal újra és újra megnő,
Magas tornyok már énelőttem,
Elveszek e város közepében.

Merre sodor az élet?
Merre hív a lét?
Édes ízekkel kecsegtet,
Fejemre illatot mér.

Selyem kendővel törölgeté arcom,
S közben sóhajtásnyira ül
A bánat, a fájdalom,
Mely lelkemben, szívemben sehogy sem csendesül.

A szerelemtől olvadni látszik az idő,
A szerelemtől csak egy röpke pillanat,
Míg szerelmes a szív, nem nyugszik ő,
Mert a láng benne egyre-egyre csap.

A szerelemtől fuldokolni vágyunk,
A szerelemtől a vágy megéget,
S vállalunk ezer kínt is magunk,
Ha szeretni tudsz, hát vérezz!

Napfényt látok, s olvadni kezd bennem a jég,
A fájdalom, mit magamban találok, ezer darabokra hullik szét.

Nem szaggatja tovább szívem, nem nőnek elém magas falak,
Csengő rímekben sorakoznak fülemhez a betűk, a szavak.

Szilárd talaj íme talpam alatt, nem növi be az ingovány,
Nem haszontalan indák nyúlnak már kezem után.

Megkezdem e mesét,
de ne higgyétek felét.
S amit rejt a másik fele,
az is bizony mese!

Szegény asszony ült a lócán,
kapu előtt várta urát.
De a gazda oly későn jött,
az öregasszony beleőszült.

Hazaér az asszony férje,
de az asszonyát meg se ismérve.
Elmegy vígan mellette,
s a feleség rá, így szól e: