Sompolyogva fúj reám
az idő vén szele,
mint öreg fákat, ha néz a Nap,
még vénebb szeme.

Oly csendes, mélabú,
s óvakodva lépked,
arra vágyik ő talán,
ha nem venném észre?

De egyik felem követi,
mint macska az egeret,
másik felem neveti
az őszülő öreget.

A bánat tüze éget itt legbelül engem,
Szívem közepébe szeget vert az élet.
Itt folyik ki vérem, heget hagyott rajtam,
Szerelmem nélkül, egyedül maradtam.

Messze ment tőlem, oly nagyon távol,
Nem látja szemem, én boldog világom.
Nem hallja már fülem suttogó szavát,
Nem érzem csókjait, nem érzem illatát.

Emlékeimben még látlak,
Ott repül fejed felett a nyár!
S mire az őszi fák alatt lépkedsz,
Már nem én ölellek át!

Nem én csókolok csókot homlokodra,
Nem én simogatom a szád!
S nem miattam izzol szerelmes vágyat,
Már nem én várok rád!

Midőn arra gondolok,
hogy nem vagy itt,
meghal a remény,
s vele együtt pusztulok el - én.
Mi ez a varázs, te Szép?
Szívemben te ki vagy?
És én miért vagyok - ki téged így szeret
- hasztalan!
Ez a sors annyira bizonytalan.
Csak a mélyben vélem lelkemet,
s nem látom benne a fényeket!
Szomorúan nézem magam,

Nézem a dombokat,
Hegyeket, völgyeket,
Hallgatom csendben
A madáréneket.

Napsugarak fénye
Dédelgeti az ormot,
Nyári szellőcskék
Simogatják arcom.

Oly nagy a világ,
De benne vagyok én is,
A végtelen szívében
Elmerengek én is.

Somlóhegy, 2022. július 10.

Magam vagyok.
Magam lettem újra.
De szívemben felcsendül a hárfa húrja.
Csilingelő dallama oly kedves énnekem,
Mintha szívem boldogsággal vón' tele.

Jöjjetek! Hallgassátok!
Vagy eme boldogságos, mámoros világban ti meg... nem álltok?
Örömének a szeretet zenéje,
Lelketekben megmarad emléke.

Csókolj úgy, mintha élnél,
Csókolj úgy, mintha félnél,
Csókolj úgy, mint ki halni megy,
Mint kinek ez a csók... az élete!

Ha szabad a csók, nincs abban szerelem,
Az csak íztelen és keserű méz!
A csók az, amiért harcolnod kell,
Amiért, ha kell, meg kell küzdened!

Sűrű, sötét felhők
Takarják utamat,
Lassan ballagok én
A jegenyesor alatt.

Száraz falevelek
Rezzenek meg néha,
Hideg szél suhan
A lombok ágaira.

Megyek én, megyek,
Lehajtom fejemet,
Nézem az utat,
S követnek a hegyek.

Hallom lépteim,
Csak én járok egyedül,
Szívemben a fájdalom
Csak nékem hegedül.

Ne hagyd,
ó, virágom
hervadni
sorsodat,
fogadj vizet,
s eressz gyökeret!

Miként
a Nap
megöntöz
fényével,
engedd,
hadd nőjön
leveled!

Meglásd,
eljön
a holnap,
de éjjel
még ápold
sebeid!

Amikor elhagyni látszik a remény, lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
mert ősz után tél jön,
és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,

Nincs már nékem
se múltam, se jövőm.
Nincs énnekem
se csókom, se szeretőm.

Magam vagyok
magamnak, így élek. 
Senkitől, semmit
nem remélek.

Élet, élet,
minek adtál ily szívet?
Ha ezt a szívet
megvetik az emberek.

De ha megvetik,
hát te légy, Isten oltalmam.
Vigyázz reám,
altass el két karodban.

Nem, az nem lehet, hogy ne érje fény lelkemet!
Az nem lehet, hogy szívembe ne gyűjtsek apró, de csillogó gyöngyöket.
Az nem lehet, hogy ajkam ne érje forró, vad szenvedély,
Az nem lehet, hogy csak üljek, s hallgassak én.

Kinézek a tájra,
A tájról egy fára,
Annak egyik ágára
Rászálló madárra.

A tolla fekete,
A csőre éles,
Szemével szemléli
Ez őszi képet.

Kopasz a fa ága,
Nincsen maradása,
Szürke felhő fölé
Inkább továbbszálla.

Magasból lenéz,
Keresi a párját,
De nem látja szegényt,
Se fejét, se tollát.

Hűvös hajnalokon
az utcákat járom,
még alszanak
zöld levelek is az ágon.
De én kóborlok, mint egy eltévedt álom,
páromat talán már...
meg nem találom.

Kerestem régen...
most is keresem.
Keresem mindenhol
az egyetlen egyet.
Keresem éjjel,
keresem nappal,
keresem ma is,
kit szeretni tudtam.

Esőcseppek
táncolnak az éjben,
keringőzik velük
az enyhe szél.
Ritmust játszik
koppanásuk egyre,
ha egy-egy csepp a mélyben
olykor földet ér.

Midőn felcsillan szemedben a remény sugara, szíved-lelked örömre fakad.
Erőt ad neked hited, ha benned lakik Isten kegyelmes, irgalmas,
végtelen szeretete.
Nem vív már ádáz harcot benned a jó és a gonosz,
hisz' győztél a rossz felett,
nyugalmat talált feldúlt életed,
ha Isten szorosan fogja a kezed.

Fogadj szívedbe
én szép szerelmem!
Súgd szívednek: "szeress"!
Midőn az éj
leszáll az estre,
a Hold sem
egyedül nevet.

Körülötte ragyognak
a csillagok,
fényük tündököl
az égen.
Az én szívemben
te ragyogsz fel,
s fülemben csendül fel a te édes nevetésed.

Fejemben a gondolat
felőrli lelkem,
malomkőként súlyt le rám
az életnek terhe.
Fáj az élet cseppje,
keserű, sótlan,
sanyargatott sorsom
kiszáradt folyócska.

Tátogó halként
medrében vergődőm,
elfogy lélegzetem,
elfogy minden erőm.
Forró levegő
kavarog felettem,
szurkál lángja,
felperzseli testem.