Merre sodor az élet?
Merre hív a lét?
Édes ízekkel kecsegtet,
Fejemre illatot mér.

Selyem kendővel törölgeté arcom,
S közben sóhajtásnyira ül
A bánat, a fájdalom,
Mely lelkemben, szívemben sehogy sem csendesül.

A szerelemtől olvadni látszik az idő,
A szerelemtől csak egy röpke pillanat,
Míg szerelmes a szív, nem nyugszik ő,
Mert a láng benne egyre-egyre csap.

A szerelemtől fuldokolni vágyunk,
A szerelemtől a vágy megéget,
S vállalunk ezer kínt is magunk,
Ha szeretni tudsz, hát vérezz!

Napfényt látok, s olvadni kezd bennem a jég,
A fájdalom, mit magamban találok, ezer darabokra hullik szét.

Nem szaggatja tovább szívem, nem nőnek elém magas falak,
Csengő rímekben sorakoznak fülemhez a betűk, a szavak.

Szilárd talaj íme talpam alatt, nem növi be az ingovány,
Nem haszontalan indák nyúlnak már kezem után.

Megkezdem e mesét,
de ne higgyétek felét.
S amit rejt a másik fele,
az is bizony mese!

Szegény asszony ült a lócán,
kapu előtt várta urát.
De a gazda oly későn jött,
az öregasszony beleőszült.

Hazaér az asszony férje,
de az asszonyát meg se ismérve.
Elmegy vígan mellette,
s a feleség rá, így szól e:

Fáradt testem-lelkem pihenni vágy...!
- "Úgy átaludnék én egy éjszakát."
Álmodnék színes, tarka rétet,
Hol lepkék szállingóznak énelőttem,

S gyenge szárnyrebbenésüket nézvén
Lelkemet örömmel töltenék.
Néma a nevetésük, néma a kacagásuk,
De mily gyermekien játszadoznak fogócskát
A gyöngyszemű, bársonyos lepkepárok.

Gyönge kis madárka
ágról-ágra röppen,
nem találja kedvét
az erdő sűrűjében.

Fejét leereszti,
búsulva szemléli,
a lenti világtól
félve meg is kérdi;

- Ó te szép sík,
zöldellő messzeség!
- Meg tudnád mondani,
mért nem kék itt az ég?

Vártalak minden időben,
reggel, este, s hajnalban.
Vártalak kora délután,
vártalak, ha lement a nap.

Vártalak minden pillanatban,
s a pillanatnak pillanatában
is téged szólítottalak.
Éveken keresztül
reménnyel éltettem szívemet,
és mindennap megáldottalak.

Felnőttem-é, vagy csupán gyermek maradtam?
Agyamban futkos száz éles gondolat,
Játszik hajam a nyári széllel,
Arcomat lágy csókkal érinti a fényben,

Úgy, mint jó szülő, ki szereti gyermekét,
S kedvében olykor, mily örömét lelé,
Ha Őt, néha ó, nem sírni látja,
Hanem, ha elmegy is...
Mindenkor visszavárja.

Jó volt itt lenni,
hol lépett a lábam,
Hol sóhajtásaim
a magasba szálltak.
Jó volt itt lenni,
nézni a felhőt,
Várni a nyárban
a hűsítő szellőt.

Szerettem lenni,
elcsendesülni,
a természet lágy ölén,
olykor megpihenni.
Szerettem lenni,
csodálni a szépet,
a sokszínű szivárványt,
látni az égen.

Valahol messze,
Egy pataknak partján,
Pár szem esőcsepp hull
Néha-néha énrám.

Az égen szivárvány
Nyújtózkodik éppen,
Átível hosszan,
Egész faluszélen.

Néz rám a patak,
Közeledik vize,
Egyre halad,
Kanyarog ereje.

Fejem felett repül
Néma kis madárka,
Csőrében szalmaszál,
Cipeli házába.

Nem maradt másom az égvilágon,
Reszkető nyárfa lesz az én világom.

Lelkedtől távol annyira fázom,
Adja rám szíved a téli kabátom.

Nézek csak vissza, de semmit se látok,
Hol vagytok álmok, hol vagytok barátok?

Egyet szerettem, ez lett a vesztem,
Itt hagynom Őt, nehéz volt megtennem.

Ha én szél lehetnék,
Csak szeretetet fújnék,
Nem fázna senki sem,
Én sem dideregnék.

Mert oly hideg az élet,
Ha nincsen szeretet,
Oly hideg a szív is,
Ha nem öleli senki meg.

Hűvös a lélek is
Odabent a testben,
Ha nincsen szeretet,
Nem melegedhet fel.

Idegen vagyok
ebben a világban,
nem találom
sehol helyemet.

Amerre csak
ellátnak szemeim,
senki nem néz
egyformán velem.

Néznek jobbra,
balra látnak,
ám középre
nem figyel tekintetük.

Széles ez az út,
hol járok,
de eltévedek
egyedül.

Sompolyogva fúj reám
az idő vén szele,
mint öreg fákat, ha néz a Nap,
még vénebb szeme.

Oly csendes, mélabú,
s óvakodva lépked,
arra vágyik ő talán,
ha nem venném észre?

De egyik felem követi,
mint macska az egeret,
másik felem neveti
az őszülő öreget.

A bánat tüze éget itt legbelül engem,
Szívem közepébe szeget vert az élet.
Itt folyik ki vérem, heget hagyott rajtam,
Szerelmem nélkül, egyedül maradtam.

Messze ment tőlem, oly nagyon távol,
Nem látja szemem, én boldog világom.
Nem hallja már fülem suttogó szavát,
Nem érzem csókjait, nem érzem illatát.

Emlékeimben még látlak,
Ott repül fejed felett a nyár!
S mire az őszi fák alatt lépkedsz,
Már nem én ölellek át!

Nem én csókolok csókot homlokodra,
Nem én simogatom a szád!
S nem miattam izzol szerelmes vágyat,
Már nem én várok rád!

Midőn arra gondolok,
hogy nem vagy itt,
meghal a remény,
s vele együtt pusztulok el - én.
Mi ez a varázs, te Szép?
Szívemben te ki vagy?
És én miért vagyok - ki téged így szeret
- hasztalan!
Ez a sors annyira bizonytalan.
Csak a mélyben vélem lelkemet,
s nem látom benne a fényeket!
Szomorúan nézem magam,

Nézem a dombokat,
Hegyeket, völgyeket,
Hallgatom csendben
A madáréneket.

Napsugarak fénye
Dédelgeti az ormot,
Nyári szellőcskék
Simogatják arcom.

Oly nagy a világ,
De benne vagyok én is,
A végtelen szívében
Elmerengek én is.

Somlóhegy, 2022. július 10.