Megüté fülemet az éj dala,
Csendes, halk nótát dalolász,
Alszik az este, álmodik,
Elbújt a takaró alá.

Lehunyták szemüket a csillagok,
A Hold a felhők mögé osont,
Szellő suhant át az ablakomon,
Ki fönt van még, az csak én vagyok.

Amikor elhagyni látszik a remény,
lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
Mert ősz után tél jön, és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,

Valahol magamban,
a lelkem legmélyén,
ott ül az Isten: trónján,
fènyes, királyi székén.

Ott ül csendesen,
néha megszólít,
néha csak bólogat,
néha fejet fordít.

Hátat fordít akkor,
ha sötét éjben járok,
ha nem nézem arcát,
a fényi világot.