Remegő kézzel nyúlok most tefeléd,
Érzem ereimben a forró lüktetést,
Érzem porcikámban szétfeszít a vágy,
Tenéked az életemet is odaadnám.

Odaadnám szívem minden dobbanását,
Lelkemből a fénynek Isten ragyogását,
Odaadnék néked millió csillagot az égről,
Mondd: Szeretsz? Mondd ki, de szívből!

S légy te irgalma minden fájó könnynek,
Mi szemem sarkából simul tenyeremhez,
Ha nem vagy itt vélem, idegen az élet,
Idegen, üres... Jöjj! Add most a kezed!

Mert félek, ha nem látlak, magányba zár az idő,
Börtönben a lelkem hogyan is csendesül?
Nem látom arcodat, nem hallom hangod,
Nélküled vagyok, de nem élő, halott.

Vétek így lennem, minek így élnem?
A halál sötét szemébe kell egészen néznem,
De ha megjössz, kivirul a rózsa,
Kinyílnak bimbói napról-napra - sorba.

Hisz' te vagy az élet himnusza, Földje,
S ki értelmét létemnek be kell, hogy töltse,
Minden vagy te, a végtelen krónikája,
Rólad szól énekem, s te vagy muzsikája.

2024. január 7.