Érkező ősz szemébe
nevet még a napsugár,
pedig a hegytetőn már
--a vízforrásnál--
a fák között
szeptember ütött
enyhe-sárga sátrat.
A gyertyánosra
pedig hűvös éjszakákat
önt a csillagos éj.
A hegyek kihűlő útjain
--maradék túrázók fölött--
búcsúzó lombkoronát
zizegtet a szél.
Az erdő is már korábban köszön
az érkező estének
s mintha kötőfék nélkül lenne
ez az este,
az egri szőlők felé rohan bátran,
illatokat gyűjtve, meglesi a nyár
hizlalta fürtöket, mint
annyiszor a nyárban,
ahol édes terhüktől úgy hajolnak
meg a tőkék, mint időt látott vének.
Már megöregedett a szürkeség is
s a bokrok között már kézen fog
és homlokomat simogatja a
siroki vár felől leguruló
harcos múlt hangja.
Megint érzem, amint a kinti élet
együtt moccan
létem minden zsigerével.
Mert tegnap még itt
beszéltem a
fecskékhez,
ma már üres fészküket nézem.
Itt hagyták a nyarat,
az elmúlt évet,
villanó képek között,
merengve hangjukat,
emléküket idézem
és azokat
a nyár dédelgette
szép, eltűnt álmokat.
Sirok, 2016. szeptember, 4.
