Sorsunkon tapos az idő.
Ötven-hatvan éve rongyolódik a bőr,
foszlik az élet, mint a sokat használt könyv.
A kort jelző ránc, mint hegyes tőr,

Egyik kezem a kilincsre ijed
a másik a kezedet fogja,   
hallgatásunkban él vágyunk,
és nézzük egymást fogvacogva.

 --Aztán, ha erre jársz, ugorjál bé hozzánk, mindég lesz egy tányér leves, vagy egy pohár víz, a barátságot nem mérjük, az ajándék.

Életed az életet
bezárva őrzi most.
A kis lüktetéseket
érzem, és átvillanyoz a tudat,

Már hiába nézed - a nap lebukott.
Röhögj, most már úgy is hiába
sírnád vissza az iménti fényt.
Nem alkotsz, hát röhögj, mint a gyáva,

( " Három a kislány " próbáján, 
és azután )

   Piros pontok, piros színben
   szőkeség, és boldog
   élet kacaja száll.

 Élünk. Ma még zeng bennünk
az élet, folyamatos ez az ünnepünk, 
felkínál mindent ez a csoda, üzenetében

     Még sok mindent nem mondtam el néked.
     A reggelek örömét, az együtt töltött
     percek lázításáról sem mondtam még sokat.
     Amikor, csak órákra választ el a rohanás,
     távolságod fájdalmát érzem -

Ildikó örök"!

A kvarc óra halkan ketyeg,
szinte némán méri az időt,
kint az utcán léptek zenéje
kíséri a messzire menőt.

Kölykedzett a kutyám, micsoda
szégyene ez e fajnak!
Idegen vért kevert ez a
magyar vizslafajzat.

A nyomorultakra, és a földre
véres fény csorog, s a látó szemek
üregéből égő könny mossa ki
a váltakozó reményt.

Mindég kendőben láttam, hol a kertben,
hol a lebbencses fazék fölött—énekelve.
Így végezte megszokott élete dolgát,
nem tudtam, hogy palóc nóták közé temette
szűk napjaink hegymagas gondját.

Kedves író barátaim, ismerőseim! Néhány napig nem voltam internet közelében. Az elmúlt napokban sokat gondoltam rátok, és jóleső érzés tudni, hogy vagytok, hogy valaki mindég gondol valakire, egymásra.

Tavasztól, őszig tartó virágzásban --
lepke vagyok. Egy, és sok-ezer az egyben.
Életem rövid, de négyes körforgásban
folytatódom tovább.

Állok a porban, ember arcomban
a másik ember szeme-fénye ég.
Egymást tipró tömegsorsban
közöny hull ránk, ítélhető kép.

Valami van, ami már régen nem volt: az illat! Igen, illatot hozott magával az északról érkező szél. Különös volt megint, ismerős ez az illat, amit egy idő után megszok az ember, aztán megint elfelejti ezt az ismerős, ismétlődő illatot.

Ez a palóc táj bennem énekel,
életét völgyvárosom mondja el.
Fenyvesek zöldjét oldja a szél
-rügyek moccannak, remény-zöld a táj-
már hosszabbodó napokról mesél
az ágak közt ugráló kismadár.