Állok a Madarasi Hargitán
rengeteg kérdéssel, remegő kezekkel
nézem az ifjúság alkonyát
szenvedő lélekkel, csillogó szemekkel.

Kérdezném a napot, mely sápadtan ragyog
kérdezném az eget, mely hidegen vacog
kérdezném a hótól, - a téli takarótól
kérdezném a keresztet, mely gyökeret eresztett.

A nap, az ég s a tél, a fakereszt s a hó is
mind beszélnek némán, - igazuk van, nyilván
megkérnek, hogy nézzem, mily gyönyörű hazám
s az életemet éljem a magam igazán.

Gyógyítsam a lelkem a székely nap sugarán
halljam meg a Himnuszt az erdő moraján
Ki tudja, merre, merre visz a végzet
vissza vár a hazád, mert ő szeret téged.

Állok a Madarasi Hargitán
oly kevés kérdéssel, gyógyuló lélekkel
állok a Székelyföld várfokán
a jövőben bízva, hittel és reménnyel.