Az évek úgy futottak át rajtam,
mint őszi szél lehullott avaron,
mit szerettem, lassan távolodik,
mint bágyadt napsütés az ablakon.
Eltűnhetnek arcok és hangok,
bezárulhatnak nyitott kapuk,
de szívemben minden percet
őrizgetek, mint kihűlt hamut.
|
k 11/17/26
Kovácsné Lívia
Miért hiányzik úgy
a hangod,
a szó, mely nekem szól!
Miért hiányzik úgy
a két szemed,
mely fénylő csillag
énnekem!
Miért hiányzik úgy
a csókod,
mely, mint méz, édesíti
a perceket!
Miért hiányzik úgy
a kezed érintése,
mely vágyat ébreszt
reszkető szívemben!
Miért hiányzik úgy
az ölelésed,
|
Van nekem egy saját csillagom, valahol a végtelen kozmoszban. Egy apró, különös világ, amely csak az enyém. Én teremtettem magamnak, a lelkem legeldugottabb zugában. Az enyém minden fényével, minden árnyékával, minden kavargó érzésével. Ez az én kis birodalmam, ahová bármikor hazatérhetek, és ahol még az univerzum is úgy forog, ahogyan én akarom.
|
Volt idő, mikor más voltam,
szememben fény ragyogott,
hittem sok szép ígéretben,
és a holnap mosolygott.
Könnyebb volt a léptem,
nem nyomta vállam annyi év,
nevetésem szabadon szállt,
szívemben élt a büszke hév.
Hol van a régi énem,
ki mert álmodni nagyot,
ki a könnyek mögött is
mindig reményt kutatott?
|
Álmomban újra láttam,
fiatal volt és szép,
sétáltunk a poros úton,
felettünk kék volt az ég.
Kézenfogva bandukoltunk,
néha lerakta a kosarat,
adott pogácsát vagy almát,
és megsimogatta hajamat.
Nagyon sütött a nap,
por szállt az út fölött,
a forró levegő remegett,
és fejemre kendőt kötött.
|
Felhők mögé bújik a hold,
már csak a farkasok üvöltését várom,
novemberi ködös estén,
míg a kihalt utcákat járom.
Cipőm hangosan kopog,
csendet tör a hangja,
házak rejtett szegletében
duplán visszaadja.
Mögöttem a hold,
előttem egy álomkép,
lelkem mélyén őrzök
sok régi emléket még.
|
és megint itt volt, a félelem gyötör
kínoz sok éjjel, az álmomba betör
átfogja derekam, s én lebénulok
kiáltanék, nem tudok, elnémulok
hangom elvész a sötét, néma csöndben
rémisztő árnyak lengnek körülöttem
lábam nehéz, béklyó összeszorítja
egész testemet verejték borítja
|
Az éjszaka még ott pihent a tó felett, akár egy fekete köntös, amelyet az álmok varrtak csendből és csillagporból. A víz mozdulatlanul feküdt partjai ölelésében, sötét tükrében pedig az ég ringatta utolsó álmait. A nádas nesztelenül őrizte a titkokat, a fák koronáján még ott reszketett az éjszaka hűvös lehelete.
|
h 11/16/26
Bíróné Marton V...
Ősz a híres színkeverő,
új színt festett éjjel,
sűrű ködből nem meglepő,
zúzmara lett reggel.
A vízcseppek átváltoztak
hófehér szikrákká,
egész tájat beburkolta,
fagy csípte világgá.
Az autók óvatosan
haladnak az úton,
téli gumi vigyáz mostan,
senki meg ne csússzon.
Gyönyörű a fehér fasor
|
h 11/16/26
Kovácsné Lívia
Emlékszel még,
mikor a kezem a kezedhez ért,
egy villámcsapás a testünkőn
szaladt szét.
Emlékszel még, felettünk kék volt az ég,
s a szívem gyorsabban vert,
ez tény.
Emlékszel még, szemünkben megcsillant a fény,
ez adott új reményt.
Emlékszel még,
oly jó volt érezni,
hogy izzik a lég,
s miénk lesz a messzeség.
|
Ma csak szerettem volna kilépni a mindennapokból, és egy kicsit eggyé válni mindazzal, ami körülvesz. A köd hangtalanul ereszkedett alá, mintha az ég valami régi, elfelejtett titkot szeretne elrejteni a földi világ elől. Minden elmosódott körülöttem. A házak, a fák, az utak, még az idő is elveszítette a határait.
|
v 11/15/26
Kovácsné Lívia
Ma gyönyörű szép őszi nap volt,
az égen pár bárányfelhő kóborolt.
Avar borította a csupasszá vált fák ölét,
s mi boldog mosollyal hallgattuk
a fákról lehulló levelek lágy neszét.
A fák sokszínű sárgás, barnás,
vöröses levelein megcsillan a fény
az őszi napsütésben.
Sétáltunk meghitten kéz a kézben,
életünknek ebben a szép fejezetében,
|
v 11/15/26
Bíróné Marton V...
A teliholdnak ezüstszín a fénye,
hidat emelt Balaton vizére.
Olyan, mint a szerelmi frigy, mely hamis,
nem ad meleget, világít mégis.
A tópartról zeneszó áthallatszik,
hídon tündérlányok tánca látszik.
A felhők odafenn ritmust váltanak,
holdsugaraknak nagy helyet adnak.
Mire nagy lett a csend kora hajnalban,
|
Az ember annyi mindent eltemet,
hogy lassan maga is sírhellyé lehet,
mosoly mögé rejti bánatát,
közben keresi elveszett önmagát.
Nem történik semmi, csak múlnak a napok,
a tegnapokból lesznek holnapok,
a lába hová viszi, nem tudja,
hiányzik valami, és nincs nyugta.
|
Évikénk, nagyon boldog születésnapot kívánunk neked, sok szeretettel! 
|
Ma nem történt semmi.
Vagy talán minden megtörtént,
csak rossz sorrendben.
A csend nem szólt,
így a hallgatás nem válaszolt,
én pedig valahol,
két gondolat között
magamat adom.
|
p 11/13/26
Kovácsné Lívia
A remény minket éltetett,
hogy nem múlt minden el,
a mi hajónk még nem ment el.
Ó, drága pillanat,
melyben e szikra kipattant,
szívünkben lobbant a láng,
és újra izzott a tűz,
éledt a vágy.
Szerelmünk újra él,
erősebb, mint rég.
Szebb lett a világ,
ezek a tények,
nem vesztek el a remények!
2023. június 11.
|
Ez egy nagyon régi történet, amely a szeretett nagymamámról szól, aki már nagyon régen nincs közöttünk.
|
cs 11/12/26
Kovácsné Lívia
Hiába minden,
gyorsan szállnak az évek.
Azt hittem, elsírtam már minden könnyet,
de csak jönnek, jönnek,
megfakult életünk tovább pörög.
Könnytől ázik arcom,
üveges tekintettel révedek a semmibe.
Ködfátyolos reggelek, hideg nappalok,
jeges éjszakák, kihűlt ágyadban vacog
a remény már.
Kedves melegségre vágysz, puha érintésre,
|
cs 11/12/26
Pitter Györgyné
Várj idő, ne hagyj itt,
ha elszállsz, jövőmet viszed magaddal,
mennyit késlekedtem, halogattam,
vagy figyelembe sem vettelek,
előtted tettem le voksomat,
nélküled döntöttem el életemet.
|