Eszembe jutott egy szösszenet az utazásunkból, amit most megosztok veletek.
   Útitársamat nevezzük Hajninak, így legalább nem ismeritek fel, kiről is van szó...
   Szóval, felszálltunk a vonatra, vagyis, dehogy szálltunk, a madarak meg a pillangók szállnak, kecsesen repkednek, mi pedig bőröndjeinkkel felmásztunk, felvonszoltuk őket.

Ugrik a nyuszi, jó nagy a baja,
Elfogyott otthon a répa java!
Sonkát lopna, ha nem lenne túl sós,
Így marad hát a csoki - mogyorós.

   Egy teljesen átlagos hétköznap volt, talán kedd, amikor a kisdobozos Baracklé izgatottan kopogtatott be a két polccal lejjebb lakó szénsavmentes Ásványvízhez, és hadarva rákezdte a mondandóját:

A titkok rejtve vannak előttünk,
a kinyilatkoztatott dolgok láthatóak.
A nap, ahogy felkél a hegyek mögül,
S napnyugtával visszatér.

Te mindent látsz, amit más csupán csak néz -
egy harmatcseppben csillan a virágméz,
veled a fák susogó titka, s a nesz, 
lencséd mögött új világot teremtesz.

Nem csak képeket készítesz - de csodát,
a napfény dallá szövi a fák ágát,
hol a csendnek már színe van és súlya,
egy kattintás, az örökké tanúja.

Van valaki, aki nemcsak lencséjén keresztül látja a világot, hanem szívén át is. Egy természetfotós, aki nem csupán a fényt és az árnyékot ragadja meg, hanem a pillanat lelkét. Munkái nem csupán képek - hanem dalok, suttogások, lélegző történetek a természetből.

Szeretni és szeretve lenni,
a legszebb érzés így boldogságban élni.
A szeretet nem ismeri a határokat,
átível óceánokat, tengereket,
magas hegyeket és legyőz mindent
az önzetlen, feltétel nélküli szeretet.
Mit neki az Alpok vagy a Himalája,
nem számít az emberek közti távolsága.
A szeretet az életünk legszebb csodája,

A Golgota ormán szelíden állt,
a világ minden bűnéért csendesen kiállt.

Nem szólt, nem vádolt, csak tűrte némán
Isten Báránya, ahogy felviszik az áldozati létrán.

Véres verejték gyöngyözött homlokán, ahogy
a sötétség órája ránehezedett ott, a Golgotán.

De hű maradt az Atya akaratához,
Isten Báránya, a saját végső áldozatához.

Egy szép könyv illata, egy kinyitott ajtó,
lapjai közt álmodik száz elfeledett szó,
benne csodás képek, ragyogó fények,
megfagyott pillanatok egy lapra férnek.

Szépítik a sorokat, visszaadják az érzést,
az erdők színét, a csodás békét,
köszönet értük, a barátnak, a művésznek,
ki lencséjén keresztül ad hitet és értéket.

Volt egyszer egy kéz, amit nem kértek soha,
mégis mindig nyúlt - csöndben, szelíden oda,
ahol könny csordult, s szó már soha nem akadt,
s csak egy simítás gyógyított percek alatt.

   E szavakkal szeretném kifejezni hálámat a barátságodért, amelyet önzetlenül adtál számomra, s ez a mai világban nagyon ritka kincs. Megőrzöm szívemben örökre, ígérem. Köszönöm, hogy megosztottad velem alkotásaidon keresztül világlátásodat, a gondolataidat, és legfőképpen, hogy verseimhez ajándékoztad a természet szépségét megragadó, lélekkel teli fotóidat.

   Egy kis faluban, a patak partján, állt egy öreg, széles lombú fűzfa. Az ágai olyan hosszúak voltak, hogy ha a szél meglebbentette őket, úgy tűnt, mintha meg akarná ölelni a világot. A fa alatt egy pad állt, amin minden délután ott ült egy idős hölgy. Fehér kendőt viselt, és mindig egy könyvet tartott az ölében, de ritkán olvasott belőle.

Már megint a könnyek éjszínű virága,
Úgy nyílik lelkemben, mint vad fának rózsája.
De hervad levele, de szárad a szára,
Nincs már több vigasz szívem fájdalmára.

Riadtan nézek, délibábot látok,
Két szemem sarkából kiégtek a lángok.
Hamuvá vált rózsaszín pír arcom,
Ott fekszik létem a tűzlángú poklon.

   A madarak az erdő szívének dobbanásai, apró, tollas ritmusok, melyek átszelik reptükben a fák zöld rengetegét. Gyakran sétálok az erdőn, figyelve minden mozdulatukat, hangjukat, hátha felismerem, ki annak gazdája. Hajnalban, mikor a nap felkelő sugarai átszűrődnek a lombkoronán, hangjuk ébreszti az alvó tájat, olyan, mintha láthatatlan ujjak pengetnék a levelek hárfáját.

Az öreg a sarokban ült, poharán megcsillant a fény,
halkan beszélni kezdett, kint leszállt az éj.
Nyelve botladozott, kereste a szavakat,
életéről, munkájáról, hogyan ásott aranyat.

Csatában a golyók, tengeren a viharok,
néha alig érteni, magában mit motyog.
Páran hallgatják, ismerik már,
figyelik, amit mond, neki mi fáj.

   A Tisza víztükrére lassan ráesteledik, a nap aranyhídján a hullámok ezüstszürkére váltanak. A folyó felszíne, mint egy hatalmas, sötétlő selyemkendő, megnyugszik a napközbeni hullámok tánca után.

Anyám hangja lágyan szállt felém,
mint kedves, régi dallam,
édes emlék, kapaszkodott belém.

Arca mosolygott, mint ahogyan régen tette,
a gond elszállt, s a szívem megnyugodott mellette.

Nem szólt semmit, csak nézett rám halkan,
de a tekintetében ott volt minden, mit életemben akartam.