Lassan nő az árnyék,
simul az alkonyi fénybe,
derengő percek vesznek,
szirmok hullnak a mélybe.

November huszonnegyedike,
Lehetetlen!
Hiszen süt a Nap
szebben, mint májusban.

Ma mindenki boldog és mosolyog...

Egy pillanatban a pillantás elvész,
a halk csendben feltűnik a kertész,
virágok közt izzó tekintet rabja,
láthatatlan láncon fogva tartja.

Kinyílott a vadrózsa virága
Illatozik rózsaszín szirma
Ragyogva néz a világra
Madár kórus énekét zengi rajta

Minden versemben egy kirándulás éled.
Titkot sétálók. Elrepült csókok
repítenek újra  és visznek ' sétányok.

Szerelmünk eltemettem
ólomkoporsóba,
lakattal bezárva
a szívem legmélyebb

pitvarában.

"Csak párosan szép az élet."
Így dalolták régen.
Igaz ugyan, a felhők is
koccannak az égen,

Áthullámzott rajtunk, mint a víz az élet,
Sorsunk zsetonjai már nem sokat érnek,
Elmennek a szülök, becsapnak barátok,
Hálót fonnak körénk, haragot és rácsot,
Megáll a rulett is, becsapott a játék,
De zsebünkben maradt egy végső ajándék,
Asztaltól felállva nem leszünk nyeretlen,
Vigasz találunk a láthatatlan egyben,

Egyszer régen a forró sivatagban, ki tudja, miképpen egy kicsi vízcsepp kiloccsant a kulacsból a homokba.

Mennyire szeretném érezni a napot!
Mindig. Jöjj közelebb hozzám, majd érints meg,
Ha a vállamon énekelsz, én hallgatok,
Mert neked köszönhetem, hogy éghetek.

Nem találtam párom,
bármerre is jártam.
Mindenütt csak nőket
s gyermekeket láttam,