k 10/13/26
Bíróné Marton V...
nincsen árnyék soha,
magányos fa áll ott,
őszi fény ragyogja.
Terebélyes lombját
barnára festette,
egy szép lányka ott áll,
hátát nekivetve.
Erdei tisztásnak
vajon mi a búja,
talán a szép lánynak
|
Eltört a szívem, csendben, hangtalan,
nem hallotta senki, csak én magam,
egy darab belőlem ott maradt veled,
de hiába keresem, nem találom a helyet.
Mosoly mögé bújik minden könnyem,
azt mondom, jól vagyok, de nem így érzem,
éjszaka, mikor minden elcsendesül,
a hiányod mellém fekszik, nem menekül.
|
h 10/12/26
Kovácsné Lívia
Még egyet táncol a hulló falevél utoljára,
az őszi széllel a tüzes tangót vígan járja.
A napsugár simogatja a sárguló faleveleket
kedvesen,
melyek a fák alatt avarként megpihennek
csendesen!
Avarágyon pihennek a lehullott színes
falevelek,
sok kis állatnak nyújtanak majd télen
búvóhelyet!
Még vadul táncol a szél,
|
Amikor megszülettem, apám ültetett egy almafát. Ő soha nem volt a nagy szavak embere. Csendes, halk szavú, bölcs ember, aki ritkán beszél fölöslegesen, de a maga egyszerű módján sok mindent megtanított nekem az életről. Nem hosszú magyarázatokkal, inkább azzal, ahogyan a dolgaihoz, az emberekhez és a világhoz viszonyult. Az almafa is ilyen volt.
|
Fekete rúzs a számon.
De a szívem hófehér.
Egyszer szeretek igazán.
Ne kérdezd, miért.
Egy titkot hordozok magamban.
Isten tudja, miért.
Egy fehér gömb.
Egy fehér ház,
ahol megannyi emlék ölti magamra a báli ruhám!
És áttáncolom veled az éjszakát.
Egy arany fa mögül nézek rád,
ahol láthatod a koronám.
|
h 10/12/26
Dáma Lovag Erdő...
Mint a sasmadár,
Úgy szállnak az évek...
Hiába nézed, utol nem éred.
Ifjúság messze repült mögötted,
Csak a gondolat, mivel eléred.
Ha szomorú vagy, nézz a fénybe,
Árnyak eltűnnek a messzeségbe'.
Mosoly legyen arcodon,
Mintha nem fájna,
|
v 10/11/26
Kovácsné Lívia
Üresek az esték nélküled,
és várom telefont tőled,
hiányzol, ha nem vagy itt velem,
jó veled, kedvesem, ma is nekem!
Elakad a szó, a hang,
reszket a szív,
zokogva téged hív!
Hiányzik az esti beszélgetés,
az önfeledt nevetés,
a szemed csillogása,
a kezed símogatása!
Hiányzol, bevallom,
és nem is tagadom,
|
v 10/11/26
Dáma Lovag Erdő...
Kiült a nap az ég peremére,
Tüzet rakott örömében.
Tűzet rakott, úgy ragyogott,
Sugara melegséget adott.
Melegséget a szívekbe,
Októberi dermedésben.
Sugarai vigaszt adtak,
Ne szomorkodj, ha elhagytak.
Ha elhagytak, de ragyog a nap.
|
v 10/11/26
Dáma Lovag Erdő...
Hazánk, Árpád ősi fájára.
Minden ősz hullajtja levelét alája,
Kereszt árnyéka vetül le oldalára.
Minden tél elaltatja,
Zúgó szél altató dalát fújja.
Ősszel nem alszik el örökre,
Tavaszok új leveleit festik zöldre.
|
Most már igazán sokáig hallgatott az ég. Olyan némán, mintha elfelejtette volna a föld nevét, mintha a felhők mögött bezárult volna az isteni kegyelem utolsó kapuja is. A Nap könyörtelen aranykalapácsként verte a tájat, s a mezők fáradt tenyérrel kapaszkodtak a porba.
|
v 10/11/26
Bíróné Marton V...
Rég összedőlt házfal, sok rom,
Lenn a mélyben van a pokol.
Nem mer oda menni senki,
Ég felé mennybe jó menni.
Fény útján megy Elek, Lenke,
És Leó, ki rokon vele.
Irányt mutat lelkük mélye,
Teremtőnk minden igéje.
Lásd a mai kor gonosza
Sunyin az embert kifosztja.
Por megy ilyenkor szemébe,
Várja őt a börtön mélye.
|
szo 10/10/26
Bíróné Marton V...
Felhők felett a hold kerek,
Áldott fénnyel néz rám,
Érzem benne a lelkedet,
Beszélsz hozzám némán.
- Testem elvitte a sorsom,
Csak a lelkem szabad.
Lelkedet ölelve mondom,
Most megvigasztallak.
Sírig kísért a szerelmed,
De ennek már vége.
Ha majd felszabadul lelked,
Találkozunk végre.
|
szo 10/10/26
Kovácsné Lívia
Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered,
és az égből éltető esőcseppeket
permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
a színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van,
visszafordíthatatlanul itt az ősz,
|
szo 10/10/26
Dáma Lovag Erdő...
Ó, hogy szalad az ősz...
Nagyon sok a dolga.
Segít neki a nap sugara.
Festegeti a tájat színesre,
Boldog tőle az ember szíve.
Ködök ereszkednek a tájra,
Harmatcseppek gyöngyként
Hullnak a pókhálókra,
Lábunk alatt levélszőnyeget terítve.
Búcsúzik az ősz sietve,
|
szo 10/10/26
Dáma Lovag Erdő...
Könnyezik a Szűzanya szobra,
Némán hullik könnye.
Jelként üzen nekünk.
Értünk aggódik, fáj a szíve.
Értünk, magyarokért?
Vagy veszélyben Európáért?
Az egész kereszténységért?
Nincs, ki könnyét letörölje.
|
Eső áztatta, nap szítta,
nem tudta senki, milyen volt,
rég elveszítette színét,
szél fújta rá a port.
Köszöntöttek vele ismerőst,
megemelték idegennek,
vagy éppen csak megbökték,
tudván, annyit érdemelnek.
Kalap volt a státusz,
viselték is büszkén,
néha virággal, szalaggal,
körbe-körbe tűzték.
|
Vannak emberek, akik után nem egyszerűen emlékek maradnak, hanem egy egész világ, amelyet hiába keresünk később bárhol, sehol sem találunk meg ugyanúgy. Egy világ, amelynek illata, hangja, melege van, amelyben a délutáni fény másképp esik az abroszra. A konyhából kiszűrődő neszeknek jelentősége van, és amelyben még a csend is tud beszélni.
|
szo 10/10/26
Pitter Györgyné
Összekoccanó száraz ágak között,
a leggörbébb ág hegyén,
ott lengedez még
egy utolsó
falevél.
Kapaszkodik erősen. Éjjel didereg,
megremeg, alig él.
Ereiben
az élet íze
megkeseredett,
ahogyan az izzó nyárra
csalódottan visszaemlékezett.
|
szo 10/10/26
Pitter Györgyné
Távolból közelít galaxisokon át,
érzi a vonzást, pedig még nem is lát.
Angyalszárnya csendben suhan feléd,
kinyújtod karodat, hogy elérd.
Már szobádban áll a láthatatlan,
édes a levegő, mozdulatlan.
Kibomló haja lágyan simítja arcod,
arcán hajnalpír, lehunyt szemeddel látod.
|
Amikor belépek az erdő csendjébe, úgy érzem, mintha a világ is lassan levetné magáról a zajok nehéz súlyát, s mezítláb lép mellém a béke. Az ösvények halkan kanyarognak előttem, akár régi mesék elfeledett mondatai, miket csak szívem tud tovább olvasni. Körülöttem fák magasodnak, mint az ég felé nyújtózó, vén bölcsek, kiknek ágaiba évszázadok titkai ringatóznak.
|