Suttog a sötét egy régi dalt,
szavakból sző emlékezést,
csend ölében pihen a vágy,
abból épít tündérmesét.
Elvisz rég nem látott tájra,
kitár rozsdás kapukat,
visszahoz elveszett évet,
mutat elhagyott utakat.
Kerget fura áradatként,
letapasztja lábadat,
börtönbe zárja a lelked,
kitépdesi szárnyadat.
|
Lehullt már a tegnap csendje,
szél viszi az árnyak szárnyán,
minden szó, mely így elhalkult,
ringatózik múlt magányán.
Elfolyt az idő, mint sötét víz,
nem tükröz vissza arcokat,
csak az emlékek lassú zúgása,
zengi át a nyugodt álmokat.
|
cs 05/08/25
Dáma Lovag Erdő...
Öreg akác, mióta állsz?
Időd számlálót már nem találsz.
Törzsed gyötört, sok kínt kibírt,
Vad gerle rólad vitt hírt.
|
A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent, valahol,
arany kabátban fázott egy ügynök.
Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.
|
A hangom majd halkul,
mint őszi szél zúgása,
mint egy távoli dallamnak
csak emlékké válása.
Lépteim nyoma elvész majd
a nedves erdei földben,
mint egy elszálló álom,
mely tán sosem volt,
s eltűnt a hajnali ködben.
|
sze 05/07/25
Bársony Róbert
Metrós őrület
Hová tüntetek emberek
Nincs tekintetetek
Csak a folytonos pötyögésetek.
Függővé lettetek
Totális függővé tettek benneteket
Sehol egy lélek, de rengeteg baleset
Van egyáltalán egy nyugodt percetek?
Unalmas és fárasztó már
E cselekedetetek
Gépekké lettetek
Másokat már nem is észleltek.
|
Kóborolnak langyos szelek,
űzik őket fagyos szelek –
nyárból jövök, télbe megyek.
Jobb lábamon könnyű saru,
balon csizma, vasalt sarkú –
lelkemen az örök alku.
Hátam mögött búzatábla,
elöl dér borul a tájra –
szívem sajog, mintha fájna.
Utánam szól anyám: fiam!
Előttem fekszik a sírban –
két homály közt gyilkos iram…
|
A nap már elbújik,
fáradt a fény is,
sötét bársonyként terül az éj,
s vele gyengéden
Rád terülök én is.
Csillagok gyúlnak,
mint apró szemek,
titkokat suttog a csend,
megrezzenek.
Közben fogom szorosan kezed,
együtt oly jó Veled.
Kéz a kézben,
sok édes éjben.
|
Sebet hagytak szívedben,
csak úgy, mint az éles kések,
némán tűrted, hallgattad,
de belül lassan téptek.
Nem kérted csak a csendet,
egy őszinte pillantást,
de a szem jéggé fagyott,
s benned megállt a varázs.
Megbántottak, te nem szóltál,
mert elhagytak a hangok,
hisz mit érnek a szavak,
ha dühtől pirosak az arcok.
|
Megkarcolt a bolond élet,
Becsapott a boldogtalan idő.
Mindenhol ábrándok és vétkek
Fodroznak, mint vízbe dobott kő.
Jégvirág a rozoga ablakon,
Kint hőség, harmincöt fok meleg.
Amott egy árva hullócsillagon
Megfagyott, széplelkű szerelmesek.
|
Lassan kitisztul a táj,
a föld újra lélegzik,
a fátyolos ég takarta gyászt
szivárványok színezik.
Nyomában virágok fakadnak,
a táj megelevenedik,
ahogy lehullt az égből,
lassan lecsendesedik.
A csend otthonra talál,
az eső finoman andalító,
nem írja tovább az ütemet,
csak egy halk zeneszó.
|
Bennem tél van megint,
a Múlt vastag kabátja vállamon pihen,
benne sok régi emlék,
hű társam idebenn.
Bársonyos ujján régi álom száll,
súg egy mesét egy régmúlt éjszakán.
Zsebében őrzöm az időnek morzsáit,
egy régi levél, egy elszáradt virágcsokor összetört torzsáit.
|
Ma virág nyílik minden szívben,
bárányfelhős fürdőt vesz az ég,
de a szívemben süket csend ül,
egy halk sóhaj, egy csodás emlék.
Elmentél, és én árva vagyok,
hangod még mindig fülemben cseng,
mosolyod fényként reám ragyog,
Szívemben él örökké itt, bent.
|
Ahogy a nap reggel lágyan kezdi átszőni az égbolt vásznát, a gyurgyalagok felbukkannak, mintha a szélrózsa minden irányából érkeznének. Apró, ékszerszerű testük a levegőben táncol, egy láthatatlan karmester vezényletére. Szárnyaik gyors ütemben suhannak, mintha apró dobverők lennének, melyek a csend dallamát verik fel.
|
Pille dorombol, lágy és csendes,
bundája puha, álomkönnyes.
Szeme csillog, a farka rebben,
szeretetből szőtt kicsi lelkem.
Ugrik, játszik, és halkan lépdel,
fényben fürdik reggel és éjjel.
Ölébe bújnék az időnek,
Pille mellett mind' szépnek tűnhet.
2025. április 26.
|
cs 05/01/25
Kovácsné Lívia
Lila viola illatozik az ablakom előtt,
viszi az esti szél az illatát messzire,
szívem sóhaja száll vele,
boldog, ha itt vagy ővele!
Lila viola,
szívem hírmondója,
szerelmek tudója,
szívek bolondítója,
lelkem nyugtatója,
mondd el,
hogy szeretem,
ma is őt szeretem.
Lila viola illata elbódít, karodba csábít,
|
Szabad-e sírni kóbor felhők alatt,
hol könnyeket önt az elmúlt pillanat,
hol sóhajt súg fülembe a könnyű szél,
hol a remény is csak reményt remél.
Túlcsordul a szerelemtől öreg szívem,
de nem hallja lelkem már senkisem.
Csak nézem, miként esik szét ez a világ,
Bármit teszek, az csak hiú ostobaság.
|
Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.
Az ember nevet egykor örökül,
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az ember névhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.
|
Elmerengtem a tétova múló időben,
a tépett szerelem üszkös roncsain.
Hol buborékba zárt az ostoba élet,
s arcul csapott megint és megint.
Bábuként ringok egy cérnaszálon,
a közönybe hajtom le ősz fejem.
Sivár rommá vált egykor szép világom,
de a szerelmet benne még felismerem.
|
Kedves Bácsik és Nénik!
Ezúton tudatjuk veletek, hogy a mai napon reggel 6 és 10 óra között ötös ikreink születtek. Az "Anyukánk" azt mondta, hogy a feleségem, Lili igen hősiesen viselkedett, és rögvest a gondjaiba vette a picikéinket.
|