A játszótéren találkoztunk, miközben az unokám a homokozóban vizesárkot ásott. Én addig apró kavicsokat, ágakat, leveleket gyűjtögettem, mint neandervölgyi ősanyám, ahogy örökül hagyta rám ezt a fontos tevékenységet. Ezek kellettek a következő homoksütemények díszítéséhez, ezért igyekeztem hasznosnak tűnni.

Játék az élet, vagy harc?
Fájdalomból születik dal?
Bűnös az ember, vagy vak?
Igaz a mosoly, vagy maszk?

Mitől lesz ember az ember?
Oly haragos a tenger?
Ki írja sorsunk könyvét?
Miért bántja erős a gyöngét?

Ki gyújt fényt az éjben?
Ad rád kabátot a szélben,
ki mond neked este mesét,
ki az, aki mindentől megvéd?

Sűrű köd borong már
a fázós réteken,
emléked úgy kísér
e szürke életen.
Hiába jönne fény,
nem vidul a lelkem,
régi tavaszunkat
már sehol sem leltem.

Életem fáján csüng
egy magányos alma,
bánatnak lettem én
néma birodalma.
Zokog őszi eső,
emléked suttogja,
vágyaim a széllel
messzire sodorja.

   A cica mindent próbált érzékszerveivel befogadni, élvezte az új illatokat, hangokat, a friss levegő erejét. Hamar elszaladtak az órák, meleg volt, kezdett fáradni és éhes lenni. Vissza kell mennie a házhoz. Lassan elindult, amikor emberi léptekre lett figyelmes. Egy férfi, furcsa eszközzel a kezében, közeledett óvatosan, alig lépegetve.

   A cica az ablakban ült. Benti cica volt, soha nem ment ki a biztonságot jelentő lakásból. Itt élte a mindennapjait. Reggel a „szolgája” megetette, friss vizet öntött a tálkába, csacsogott neki valamit a munkahelyéről, de ő csak ásított egy nagyot, jelezvén, nem érdekli ez az unalmas téma. Végre az ember becsukta maga mögött a bejárati ajtót, csend lett a lakásban.

hullámzó monoton
parttalan homokon
küszködő kerekek
tekerek csak tekerek

úttalan utakon
célomat kutatom
látszólag haladok
körpályára ragadok

hol van a jutalom
izzadok a futamon
tekerek csak tekerek
ha megállok süllyedek

TM

Napfény. Rózsák.
Könnyek. Tócsák.
Vérvörös rúzsfolt a testeden.

   A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

   Három barátnő utazik a vonaton. Talán már a hatvanas éveikben járnak, kicsit azon is túl. De ezt csak az őket szemlélő gondolja. A figyelem azért fordul feléjük, mert az egyikük elég hangosan fejti ki valamiről a véleményét. Mivel a szem rájuk irányul, érdekes felfedezés részesei lehetünk. Természetesen csak a megfigyelő szerint. A három nő három évszak képviselője.

Esti csendben csillog a fény,
Kertemre érve tünemény.
Minden fűszál csillog benne,
Közé ülök, hogy pihenjek.
 
Elvarázsol a fény, érint,
Táncol velem fel az égig.
Lelkem, szívem boldog nagyon,
Rám ragyognak a csillagok.
 
Közöttük van édesanyám,
Melyik ő, megtudom talán.
Apukám, szerető férjem,

Hogy hol kezdődik a zene,
telve van az élet vele.
Mosolyog a kicsi baba,
dúdol neki édesanyja.
 
Máris mosolygós a képe,
lelkének ez a zenéje.
Kimegyek a kiskertembe,
felfigyelek minden neszre.
 
Halkan dúdol langyos szellő,
falevél bájos, zizegő.
Virágszirmoknak közepén
Millió méhecske zenél.
 

Voltam elszáradt levél az ősz tenyerén,
mit a csend sodort végig időnek kerekén,
szívemben rozsdás harang kongott estelente,
s a múlt úgy ült rám, mint a dér fagyos reggelekre.

Térdprotézis tortúra bizony nem egy bortúra,
az egészségügy jelszava,
a betegnek nincs szava!
Nővérkék kedves mosolya
aggodalmam elaltatta!
Felkészítés a műtétre,
bódító gyógyszer bevétele!
Szerencsére, elaltattak,
a gondolataimba nem láthattak!
Álmodtam a műtőágyon egy szép mesét,
felébredtem a betegágyon,

Végre esik az eső,
ablaküvegen gyöngyöző,
a lefutó cseppeket számolom,
a komor felhőket bámulom.

Az udvar álmos, szürke kép,
mégis valahogy olyan szép,
mintha az ég lemosna mindent,
ami hazug és álszent.

A szél halk meséket sodor,
fáradt lelkem mélyén kotor,
mint múltból maradt sóhajok,
vagy hang nélküli szólamok.

  Mikor éjszaka felnézel az égre, láthatod, hogy az égbolt nem csupán sötétség, hanem egy végtelen, bársonyfekete óceán, amelyen a Tejút feszül át, mint egy ezüstös tajtékból font híd. Ez a világító folyam nem más, mint az univerzum emlékezete, az istenek által elszórt gyémántpor, amely megcsillan a végtelen idő partjain.

Nézem az Országházát...
Nézem gyönyörködve, s emlékeimben
Duna felől millió csillag, korona, kereszt
ragyog felette...

Néztem az Országunk házát.
Duna másik oldalán a munkahelyemen...
De nagyon vágytam én az Országházba,
S megadta nekem Istenem.