Festő és természet, mikor kezet fognak,
művészi alkotás készül utókornak.
Távoli hegyeken fénye kikeletnek
simogatással melegséget tereget.

Hegyek árnyékos oldala félálomban,
a teljes ébredést várja nyugalomban.
Hegy lábánál a város épületei,
és mellette a tér már élettel teli.

   Nem is tudom, hányszor jutottál már eszembe az elmúlt közel húsz esztendőben. Hányszor gondolkodtam el azon, vajon merre jársz, mi történik veled, hogyan alakult az életed, és vajon boldog vagy-e. Sokszor szerettem volna csak úgy Rád írni, megkérdezni, hogy vagy, de valahogy mindig elmaradt. Most mégis úgy érzem, szeretném eljuttatni hozzád ezeket a sorokat.

   Vannak lelkek, amelyek úgy hordozzák magukban a múltat, mint egy elhagyatott kastély a falai közé zárt árnyakat. Kívülről talán minden csendesnek látszik rajtuk, az ablakukban még pislákol a fény, kapuik nyitva állnak a világ felé, de odabent, a szívük legmélyebb termeiben, még mindig visszhangzanak a régi csalódások léptei.

   Amikor az ember eljut egy bizonyos pontra az életében, néha megfordul benne a gondolat, milyen lenne, ha egyszer nem előre, hanem visszafelé indulhatna el az időben. Ha nem a jövő felé lépkedne, hanem lassan visszabontaná önmagát. Mindazt, amivé lett, míg végül elérkezne oda, ahol még semmi sem történt meg...

Önmagam keresve mártom az ecsetet
vízből a festékbe, festékből a vízbe.
Színek, dallamok kavalkádja kel táncra szívemben.
Mélykék hangod a távolból ölel, mindig érzem,
narancsfények tüze lángol az égi ösvényen,
remény-zöld leveleken Neked üzen versem.
Minden forog, változik körülöttem,
egyedül a szerelem él
ugyanúgy bennem.

Amikor már fáraszt a tánc,
és kimerít minden románc,
a nap melege sem hevít,
Beethoven sem lelkesít,
az öröm oda, halkul az Örömóda.

Karfába kapaszkodik két karod,
kopik hallásod, a csengő szavát alig hallod,
gurulós kosárban lassan cipeled motyód,
számvetést csinálsz, vajon betelt már sorsod?
Az öröm oda, halkul az Örömóda.

Gesztenyefasor vezet szeretteim
nyughelyéig, hullik a levele,
avarszőnyeg lett belőle,
talpam alatt reccsen a száraz avar,
de most senkit nem zavar!
Lehajtott fejjel szeretteimre gondolok,
magamban imát mormolok!
Hideg a márványkő, könnyem pereg rá,
néma csendben rogyadozva állok,
gondolatban messze járok!

egyetlen este ég, lobban a lángja
míg emberek érkeznek a világra
s míg emberek távoznak néma csendben
a gyertya lángja fénylik kegyeletben

rövid élete során sorsokat lát
elmenni nagyszülőt, apát és anyát
sír mellett tétován álló özvegyet
s a gyermekért hulló sűrű könnyeket

egy kiszáradt pipadohány
s egy elnémult, kihűlt pipa
egy megfakult igazolvány
egy rég kimondott szó: apa

kávéscsészéd az asztalon
egy szó, mit szívem mondana
sok meghitt, csodás karácsony
s az illatod, drága anya

Néha hirtelen jön, és egy kicsit felpiszkál,
máskor settenkedik, pedig inkább aludnál.

Van, hogy rózsákat hoz, mint egy álom, körülvesz,
máskor földre teper, ó, micsoda káosz ez!

Tettre sarkall, lábad lendül, kezed alatt alkotás,
aztán lehúz, munka várhat, jöjjön hát a naplopás!

A végtelen részleteiben létezem,
Nézd, itt a két kezem,
Nincs benne egyforma két erem,
Redőiben ezernyi elágazás,
Szemem bogara is más és más,
Egyikben öröm, másikban bánatcsillogás.
Ugyanazt gondoljuk, kimondjuk,
De szívünkben másként rezdül a dobbanás.
Mást jelent a szó neked és mást nekem,
Barátság, szeretet, szerelem,

Lehajtott fővel egy imát mondjunk el,
szeretteinkre ma emlékezni kell!
Emlékezünk azokra, kit a szívünk
nem felejt el soha,
gyertyát gyújtunk lelki üdvükért ma.
Legyen ma béke,
szeretet mindenki lelkében,
elhunyt szeretteire így emlékezzen!

2024. november 1.

TM