Ó boldogságos Szűzanya!
Hova lett „Szent Korona” országa?
Milyen átok zúdul nemzetre, hazámra?
Jöhet éhes hiéna földünket felfalja?
Földfogyatkozás zúdul a magyarra!

Mint nap, hold, csillagok az égen
Földünk alólunk fogy el egészen!
Mi nyomorba, szegénységbe süllyedünk!
Homokkal hordják tele szemünk!

Andris, Peti, Marci hol van,
Egy utcában laktak sorban,
Sátoroztak és bunkert ástak,
Fogadták a focit jó barátnak.

Dézsából öntötték szakadt fellegek,
záporoztak vonat ablakon esőcseppek,
járó gipszelt lábammal vonatra szálltam,
ott egy félig üres fülkét találtam.

Mire a vonat elindult két hölgy kért helyet,
egy fiatal másik kicsit idősebb lehetett,
Tisza partjáról hozott idáig a vonat,
hazának tartok, hol Dráva vize simogat.

A pór búzát arat
A gazdag pénzt
A pór izzadja a nyarat
A gazdag tengerparton
Saját villájában arat
A pór munkabére
Fennmaradni dolgozni
A jövő aratásra
A gazdag bére
A jacht bérlésének
Megszüntetése saját vétele
Íme a kommunizmus
Minden pórnak egy kenyér
S íme a kapitalizmus
Minden multinak egy jacht

Ima kellene no meg hit
A szeretet se ártana
De a kinint keserítő könnyeket
Már mézre is felcserélhetnénk

No meg a boldogságot
Nem kéne géprongyokká szakítani
Aztán azzal törölgetni
Az élet keserűségét

No és nem kéne elfogadni
Mások aljas ajándékát
Azt a drága műanyagrózsát
S elhinni annak semmi illatát

Minden szép kezdetnek 
egyszer vége van.
Nincsen felfőtlen nap 
a kék ég alatt.
Szép az emlékezés, 
szép a régi kép.
Szívembe rejtem 
gyönyörű emlékét.
Arcomra 
fekete fények borulnak,
voltál egyszer, 
s többé nem leszel, soha.
Szomjazom utánad, 
mint kiszáradt folyó,
mit érzek most, 

Vártam Rád,
Mikor dalolva rohant a patak,
Napsugár tündérlányai benne kacagtak,
Mikor a lila ibolya nyitotta kelyhét,
Orgona illattól tele volt a lég.

Hát elindultak útjukon,
Mint szemedből a könnyek,
Meg nem álltak félúton,
Mentek, csak mentek.

Étek után mindig marad morzsa,
legyen ez madaraknak elemózsia,
szemétbe kukába ezt sose dobjad,
hisz betűkből épül fel a mondat.

Sajnos a koldus ki, mindig éhes,
szavakra ő főleg nagyon kényes,
őneki a morzsa kenyérdarab, 
míg neked, kutyának vetett adag.

Az Aranykor  kapujában,
Már ember uralkodott a tájban,
Kit megjelölt a gravetti gén,
Szeleta barlang szülötteként,
A homogenézis lépcsőzetén,
Megnyílt a Teremtés spektruma,
És Öreg Isten inkubátorában,
Megszületett az első emberfia:
A Pannon Éden lakója.

Melegvizek birodalma: A "Karapát királyság*
Mottó: Kibírtak mindent és mentek tovább –
Akkor is, ha már nem volt több remény -
Nem volt már más csak a magyar csodák.

A nimrudi szépidőkben,
Pannon Éden volt egykor ott,
Ahol Európa Agatirs, ős népe,
A Karapát hazában lakhatott,
És a nyelve: Székely-magyar volt.

Alkonyati morzsákból kotorászva,
előkerül néhány, épkézláb emlék,
olvasom leveled, vagy nézem képed,
oly tüneményesek lettek, mint mesék.

A villámharangok közt
Dübörögtek a kolompok  
A harangnyelv végig söpört
A kavargó viharos földön

A szívem megfagyott
Darabokra hullt gyémántok
Most a széllel szaladnak
Fényt keresni újra ragyogni

Talán szebb lenne a világ
Ha a csalódás lenne a szerelem
És a szerelem a csalódás
A nyílt boldog – öröm érzelem

Sziromsivatag lett a föld
De buja rügyfakadás a lég
Mint hószemek most a szirmok
Hervadva a földbe olvadnak

Eltűntek a fákról a csodás
Virágmintás mandalák
Visszatértek a teremtő fölbe
A szétbomló geometriák

Úgy akarom, hogy szemem is lehunyhatom,
ha buja testiséged, vadként űzne engem,
az éj ezüst köntösével nyisd majd ki az ablakom,
szárnyalva, míg a függöny meg sem rebben,
hogy a vágyaiddal én a szomjam olthatom.
Ölelj, csókolj, csak kés ne legyen kezedben!

Egyik legújabb apevám.

Gyermek voltam még, nekem halkan szólt a dal,
csendes akkordjai táncoltak szívemen,
fogta kezem és némán dacolt a holddal,
szelíd húrok, muzsikált csillagtengeren.

Kopottas hangjának szirmait szórja szét, 
kihalt játszóterek éltető zenéje, 
lopott perceinknek hajnalán visszatért, 
álomba ringatott szívének meséje. 

A pillanat részecskékre bontva
hasad tovább elemeit szórva, 
elillan az idő fogságában, 
emléke fogva tart homályában. 

Kirajzolódik minden sorsvonal, 
jövőt fűz szerte foszló álmokkal,
reményt igéz az élet tengerén, 
fájdalmat űz, hordozza tenyerén.