Suttog az éj,
rólad mesél,
hozzád bújva
sok szépet remél.
Aludj hát kedvesem,
legyen boldog álmod velem!
Én is lassan elalszom,
tücsök ciripel a teraszon,
a hegedűjét nekem húzza,
nem fárad el a vonója!
Álomba ringat a tücsökzene,
féltőn átkorol a sötét este,
szél sem lebbenti a fákat,

Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja.
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa,
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

Most ringó mosolyú tűznyelvek ölelnek,
az életvillanás felhők fölé emel.
Hol virágillatú angyalok szeretnek,
az Isten most velem van, egészen közel.

Lenni e csodában magamban lázadó,
örök ifjúi lángoló hevülettel.
Ember vagyok, folyton magán gondolkodó,
csodában megbúvó óriás szemekkel.

A Szél gyermeke lettem, Ő lett a mostohám.
Ide-oda dobál és szemembe fújdogál.
Hogy porszem vagyok, elviseltem rég,
De úgy felkavar, felkap néha a Szél...

A Szél, mint hóhérom Ő énnekem,
Kötelet lógat nyakamba szüntelen.
Fojtogat levegőm, nyakam szorítja a lét,
Szöknék előle, de utánam ered, üldöz a Szél.

Lelkemben hűs árnyak... megnyugodni kéne!
Átölelni magam, kimenni a fényre.
Kivinni szívemet egy virágzó rétre,
Eltemetni ottan reménynek, békének.

Meghalni kéne százezer átkon,
Mi túlontúl vitt már, túl, minden árkon.
Oly mélyre tapostak, süllyedni kezdtem,
Mire feleszméltem, össze-vissza vertek.

Halált üvölt a csalfa élet,
tátongó szájába belenézek.
Fogatlan napok csacsognak,
csúf vagyok élő halottnak.

Cafatokra tépett a zord idő,
de nyitva van még a temető.
Benne táncra kel a pillanat,
szeretője lettem magamnak.

Viharral, széllel megjött az eső,
az életet adó, éltető,
égből ömlő eső.
Hetek óta tart a kánikula,
lassan minden kiég,
cserepes a föld,
már ő sem bírja.
Odalesz a termés,
se fű, se virág,
megváltozott ez a világ.
Eltűnt a négy évszak,
nyáron forróság, trópusi meleg van,
a régi havas tél már rég elmaradt!

   Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van. Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet. Hirtelen sikoltás hallatszik. Vészjósló  kelepelés, csivitelés. Nappali fénybe borul az erdő. 
Mi lehet ez? 

19 óra 5 perc

  Este volt. Hűvös őszi este. Csak néhányan lézengtek az utcán. Péter komótosan ballagott hazafele. A mai nap számára nagyon nehéz volt. Tárgyalás, tárgyalás hátán. Fáradtságot érzett, figyelme lankadt. Csak arra gondolt, hogy még néhány perc és otthon van. Ott, szemben már látszik a lakás kivilágított ablaka.

Gabi Lajcsi
hami fagyi
Matyi pacsi
party pajti.

Öcsi löki
feje töri
köszi nyögni
Öcsi szökni

Tesó üti
magán ügyi
tuti bünti
nuku süti

Anya zsűri
messze küldi
újra sütni
együtt ülni

Ahova nem hívnak, oda nem megyek,
csalóka álmokat nem űzök, kergetek,
kerülöm a sivár, puszta helyeket,
jártam arra régen éppen eleget.

Virágos rétek, napsütötte dombok,
égig érő fákon zöldellő lombok,
patakok, kis tavak, rétek bársonya,
testem nyugalma, lelkem temploma.

Sűrű, sötét éjjelen
lóg az ereszen,
szárnyával takarózik,
lassan himbálózik.

Rovarok a fényben
csillannak az éjben,
kettő szárnycsapás,
egy röpke villanás.

Megvolt a vacsora,
bár nem nagy lakoma,
becsomagolva alszik,
csak cincogása hallik.

Várok egy mondatot.
Hosszú évek óta már,
Sodor a szél, csak egyre tovább.

Templomok, keresztek, fogadalmak,
Imák és hosszas elmélyedések,
Lesz-e még egyszer az a holnap?

Kegyetlen hőség után,
Ömlik rám végre a hideg hó,
Jól vagyok már, készen állok bármire.

furcsa álmot láttam tegnap éjjel
virágok feküdtek szerte-széjjel
margaréták, rózsák és ibolyák
illatukat csábosan ontották

nem is értettem, merre járhatok
ilyen sok szépséget hol láthatok
vajon hol van az a csuda világ
ahol földön terem a boldogság

BÉKÉT a világnak, az embernek,
a Föld minden teremtményének!

Ember, te Isten teremtménye,
Nézz önmagadba, nézz fel az égre!
Mit tettetek a világgal?
A természet csodájával, ember önmagával!

Nem volt elég még a háború pusztítása?
A sok szegény nyomorult, s árva?
A Föld küldi jeleit,
S te nem figyelsz rája!

Minden zene egy emlék,
minden dallam, minden hang,
az is, ha este megszólal
a templomi kisharang.

Gyerekként jelezte az időt,
gyorsan futás hazafelé,
mire elhallgat, utolsót kongat,
érjek is a kapu elé.

Nem volt óra, sem telefon,
de tudtuk mindig, mennyi van,
ha megérkezett a déli busz,
az ebéd asztalon, fiam.

Vadvirágos réten sétáltam álmomban az éjjel.
Csodálatos illatuk szállt felém a légben,
bárányfelhők kergezőtek az ég kékjében.
Fogtad a kezem, el nem engedted,
szerelmes szavakkal a napom szebbé tetted.
A délelőtti nap simogatta lelkemet,
te lágyan átkaroltál engemet,
boldogság érezni szíved dobbanását,
a szerelem fellobbanását!