Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy kiskondás. Egész nap a disznókat őrizte egy hatalmas, bársonyos, zöld réten. Akármennyire is jó sora volt egyik nap elunta magát, és elhatározta, hogy kitanulja a varázslómesterséget.

Ahogyan magunkba zárjuk
Egymás első tekintetét
Örökké visszük annak emlékét
Visszük az első érintés
Ébresztő varázsszavát
A megízlelt másik nem
Már vágyott csodáját
Tested a forró homoksivatag
Vándorútra térek rajta
Én a szomjadat oltom
Nedvesítve a homokszemek
Vágytól sugárzó tekintetét
S a szerelem forrásaiból

Kagylóban feküdtél előttem
Egyre felajzottabban feltörtelek
Ott voltál bent szépséges meztelen
Borostyánban káprázva csillogón
Lefejtettem a megkövült gyantát
Ott voltál a rózsaszín test mámorán
Én elterültem kagylód szép mosolyán
Mint fehér márványkádban
Kagylód édes tavában szürcsöltem
A mennyei étkek andalító zamatát

 A vers, igéző villanás, -
Nem csak inspiráció?
Véletlen kincsek Krőzus gyűjteménye?

Mennyi szín, micsoda varázslatos pompa!
Elvérzik a park több száz éves lombja.
Talán csodára vár, ugyanúgy, mint régen,
hogy képe meg se moccan a víz tükrében.

Én csodát látok, valami gyönyörű szépet,
mikor pihenni vágy a megfáradt természet,
míg búcsúzik a tó vizétől, mind a két oldalon,
gondolkodom, mégis mit álmodhat vajon?

Én még tavasszal nem tudtam, hogy jössz,
hogy ily hosszan minket ünnepel az ősz,
bár hűvös lehelettel érint már a fagy,
de meg nem dermeszt, ha közelemben vagy.

Nap éltető erejére,
Gomolyfelhők vízcseppjére,
Természet frissen kivirul,
Tavaszi zsongás elindul.
 
Fák rügyei kipattannak,
Levelet csak később hoznak.
Kiskertemnek barackfája,
Rózsaszín minden virága.
 
Mintha koszorúslány lenne,
A festőt is megihlette.
Az ezernyi virág nevet,
Lefesti a festő ecset.
 

Békés az este csendes, a hold sarlója fényes.
Égbolt most csodásan kék, a csillagok festették.

Volt egy vitéz nagyon régen
Szolgált ő nagy seregében
De szíve nemes volt, s kegyes
Szegényekkel tettei emlékezetes

Szonett: l5o+n

Tisztelem ki keresi a szépet jót
kínlódva szenvedve és számkivetve
a  szegények közt  lelve a békére
amire a lélek mindig úgy vágyott

Félem ki hitében merev és konok
 vélt igazából semmit sem engedve
tüzeli magát bigott gaztettekre
mert a szíve mélyen megátalkodott.

Ha ülsz, ha állsz, ha fekszel,
Ha szeretsz, ha veszekszel,
Ha maradsz, ha menekülsz, 
Ha csendben csak elvegyülsz,
Ha már unnak, ha hiányolnak, 
Ha szeretnek, ha kigúnyolnak, 
Ha azt hiszed, hogy vége van az útnak, 
Míg mások a havas csúcsra jutnak, 
Gondolatod cikázik sebesen, 
Mert az elméd egy percre sem pihen. 
 

Nyelem a virágok illatát
Tüdőmben virágzik valahány
Mint zümmögő méhek
A virágpor hullámán
Szívemben lelkemben
Úgy terem az édes nektár
Szememmel felfalom
A tavaszi csodás fényt
Számmal a balzsamát
S orrommal az illatát
De jó elnyelni a mámorát
Nincs ennél jobb s szebb
Se természetes
Se mesterséges gyógymód

Bársonyos ujjaid között izzik a csipke
Tenyeredben a selymes nyár
Ó forró jéggé keményedik a virág
Szirom ajkak mohó édes aromája
A remegő test mennyei amplitudója
Dúsul az erotika frekvenciája
Őröm illan a testek feszült
Robbanásig telt vágytengeréből
Tombol fergeteges kétpólusú tánc
Ingaóraként himbálódzik
A bikinis világ

Kendermagos Katika,
hófehér Márton liba,
együtt jár, láb, a lábban,
a szeretet kapujában.

Kopott hegedű, játszd el nekem,
mi testedben, örök rejtelem!
Megfested szívem üres falát,
idézd, szép ifjúságom dalát!