Csak tűnődöm a szép tavaszi ébredésben.
Az emberi lélek vergődésében.
A fa új rügyeket növeszt,
Az ember keserűségben mereng.

Mi lenne, ha élvezné napja minden percét,
Akár a fa, melyet a napfény és a szél véd.
A kis virág, mely kíváncsian kibontja szirmait,
Nem bánja azt sem, ha éppen most havazik.

Ráró ló kikötve,
árpa eledele,
ilyen nagy esőben
születik a rege.

A jókedvű betyár
mulat a kocsmában,
szárnyal a dal, mert már
teli tarisznyája.

Feje fölött forog
fanyelű fokosa,
öklére nem gondol,
most a táncát ropja.

Fehér ing és szoknya
fergeteges, forog,
és lobban a gyertya,
sarkantyúja kopog.

Most vagy soha - úgy dübörög bennem, mert a város
rút falain már nem a néma csend repedezik, 
hanem az évek óta elhallgatott igazság,
hol a tegnap súlya alatt roskadozó utcák 
már nem bírnak el többé hazug fényt, sem árulást.

A tavasz bódító illata száll a légben,
újra élek az emlékeimben!
Szél viszi messzire a virágok illatát,
bogárkák szorgoskodva mindet beporozzák!
Madárkák éneke vígan száll,
itt a tavasz, boldogan trillázzák!
Minden madár párjára talál,
épül a fészkük a bokrok alján!
Csodás a tavasz ma is,
édes, mint egy muffin,

Azt súgta az éj,
hogy mindig remélj.
Egy holdfényes, halk remény,
mi ketten, Te meg én.

A szél mesélt a távolról,
egy régi, szép nyári álomról.
Szívemben ébredt egy sóhaj,
mint el nem mondott vallomás,
vágyaim most csillagokba írom át.

​Nem fogaikkal marnak, ők az éjben járnak,
Csupán kedves szavakkal a küszöbödre állnak.
„Csak most segíts,” suttogják, s te nyújtod is a karod,
Mert nem látod a mélyben a megcsalt holnapot.

Kérlek, szeress,
el ne feledj,
maradj mindörökre velem!
Kérlek, szeress,
velem nevess,
nekem beszélj,
nekem énekelj!
Kérlek, szeress,
két karoddal átölelj,
boldog vagyok veled!
Kérlek, szeress,
szemed fénye
életem éltető reménye!
Kérlek, szeress,
minden pillanatom a tied,
elveszett vagyok nélküled!

Ha a fény lenyugvó
pírja még melegít,
ahol már csak alvó,
ott már sötétedik.
 
Életfény még pislog,
öregúr már fázik,
életkedve inog,
mélyen elmélázik.
 
Felgyújtja szívének
szunnyadó parazsát,
ifjú éveinek
boldog pillanatát.
 
Munka tisztességes,
becsületet adó.
Asszonya hűséges,

   Ma én nem egy elemet ünneplek, hanem a saját lélegzetvételemet. Számomra a tó nem helyszín, hanem állapot, nem a partján állok, hanem vele együtt s a mélyén lüktetek s szólalok meg, mint egy folyékony katedrális halk harangja.

   A költészet világnapján, állok az idő partján, ahol a múlt hullámai csendesen mossák gondolataim. Tollam nem eszköz, inkább vékony kapocs, mivel átlépek a feledés ködbe vesző szakadékai felett, s amelyen át megidézem azokat, akik előttem már beleszőtték szívverésüket a rímekbe.

A hangjuk még visszhang
a szoba sarkában,
mint elfelejtett dallam,
mi szívünkbe van zárva.
Aztán lassan ráébredsz,
üres a ház,
most te lettél egy életre árva.

Az ajtó bezárult,
a kulcs elgurult a porban,
s mi ott állunk félve,
a mi lett volna korban.

"Óvár, Óvár rongyos Óvár,
Te vagy az oka mindennek!"
Zengett a gazdászinduló,
Ide visszatérni, s remélni jó...

Megcsodálni Duna, Lajta andalgó folyását.
Sok águknak találkozását.
Itt egy ág, ott egy híd,
Emlékeinkbe vissza-visszahív...