Volt egyszer egy lélek, aki azt hitte, már minden ajtót bezárt magában. Nem azért, mert nem maradt benne szeretet, hanem mert megtanulta, hogy vannak érzések, amelyeknek jobb, ha nem ad otthont. Gondosan őrizte a kulcsokat, a régi sebeket pedig olyan mélyre rejtette, hogy idővel már maga is elfelejtette, hol vannak.

   Édesapám már nem él, de ő mesélte ezt a kis történetet, amelyen mindig jókat lehetett nevetni.

   Mikor az ördög a szívekbe ment, egy pillanatra elsötétült minden odabent. Mintha valaki fekete bársonyt terített volna a lelkek ablakára, s a fény, amely eddig csendben őrizte az emberséget, rémülten húzódott volna vissza a lélek legmélyebb zugába.

Gyere, bújj hozzám, kedves,
ne szólj egy szót sem,
csak töröld le arcomról
a fájó könnyeket csendesen!
Nem kell, hogy szólj,
hisz érzem én,
mily hevesen forr vérünkben
a szenvedély!
A csend beszél,
halk szava szívünket simítja,
mint a tavaszi szél
a bimbózó rügyek hegyét!
Oly jó hallgatni a csend szavát,

   A metró az élet sója. Ha figyelsz, egy csipetnyi elég, hogy kizökkentsen a szürke délutánból. Egy hétfős fiúcsapat tolja be magát a kocsiba, hangosak, de nem elviselhetetlenül, inkább csak annyira, hogy rájuk figyelj. Egyikük kezében ásványvizes palack, SPAR- logóval. Kortyol belőle, majd a társai felé fordulva felteszi a kérdést.

Eljött november az év halk sóhaja,
ködbe burkolózik lassan a fák koronája, s szívünk összes óhaja.
Az ég szürke kendőt borít most a tájra,
s az idő megpihen bennem is egy csésze forró teára.

Az ablakon túl az eső citerázik,
a hidegben ezer apró könnycsepp táncol.
A szél rozsdás leveleken zongorázik,
s az ősz csendesen búcsúdalt dúdol a világról.

Ha jő az éj, a sötét éj, az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem, csak itt legyél velem!
Ha itt az éj,

Édes mostohám kedvelte a táncot,
megmaradt mosolya mosta a ráncot.
A formás bajuszát jól megpödörte,
a citeráján dalát rögtönözte.

Dallama vitte a lábakat táncba,
perdült a szoknya, ritmus a csizmában.
Anyunak volt a legszebb énekhangja,
mulatott a család apraja, nagyja.

Ahogy az eső mossa a köveket,
úgy tisztul a lélek a múló időben.
Születik, fejlődik, tanul és játszik,
arcán a gondredő még nem látszik.
Elindul bátran, tettre készen,
saját útját járva, szabadnak érezve.

Az inga rozsdás karjára tapadtam,
A fönt és a lent között úgy maradtam.
Hol az égbe emel, hol mélybe vet,
s nem kérdi tőlem, mi az, mit szeretek.

Ha fönt vagyok, félek, hogy lezuhanok,
ha lent vagyok, az ég után sóhajtok.
Két végpont között csak sodor az élet,
közben lassan elfogynak a remények.

A Káli-medencében van egy falu,
hol a reggel harmattal írja a múltat,
öreg kőfalak őrzik a régi időt,
s a házak között mesék bújnak.

Sok éve, hogy ez volt az otthonom,
fehér falú ház az öreg kapuval,
ott játszottam a vörös macskával,
és kergetőztem a kis pulival.

Festő és természet, mikor kezet fognak,
művészi alkotás készül utókornak.
Távoli hegyeken fénye kikeletnek
simogatással melegséget tereget.

Hegyek árnyékos oldala félálomban,
a teljes ébredést várja nyugalomban.
Hegy lábánál a város épületei,
és mellette a tér már élettel teli.

   Nem is tudom, hányszor jutottál már eszembe az elmúlt közel húsz esztendőben. Hányszor gondolkodtam el azon, vajon merre jársz, mi történik veled, hogyan alakult az életed, és vajon boldog vagy-e. Sokszor szerettem volna csak úgy Rád írni, megkérdezni, hogy vagy, de valahogy mindig elmaradt. Most mégis úgy érzem, szeretném eljuttatni hozzád ezeket a sorokat.