Kell az puha leheletfinom ölelés,
pár lágy, kedves szó,
egy édes csók, cuppanó,
boldogító, bódító!
Kell az összebújás,
a halk suttogás,
az érzéki simogatás.
Kell a vidámság, a kacagás,
a gondtalan kéz a kézben fogva
sétálás.
Kell, hogy boldogok legyünk,
hogy bánatunkat, fájdalmunkat
feledjük, hogy feltételek nélkül

álmodoztam megint
elfogott a vágy
hosszú volt az éjjel
forró volt az ágy

karodban tartottál
ránk borult az éj
fénybe borult szobánk
elöntött a kéj...

Foglyok vagyunk mindannyian,
Ilyen-olyan sorsaink foglyai,
Kinek, mi jutott, mi adatott,
Azt kaphatta, azt hordozhatja.

Próbálunk folyton kitörni,
Nemesebb és szebb utakra térni,
Az ítélet elől mégsem tudunk
Sehová sem elbújni, elmenekülni.

   Érezted már Te is ezt az édes-savanyú illatot, igaz?
   Mikor az erdőn rozsdás levelek nyújtanak szívednek vigaszt.

Bármilyen az időjárás,
Égből jön az irányítás.
Ellene tenni nem tudunk,
csupán csak alkalmazkodunk.

Január közepén, éppen
a verőfényes napfényben.
Park tele van árvácskával,
a fű apró vadvirággal.

Amott körömvirág virít,
És a hóvirág is kinyílt.
Leülünk a kerti padra,
a napellenzős kalapban.

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem!
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban
hallanom!

     Másnap elérkeztek a Felejtés folyójához. A víz sötéten kavargott a sziklák között, és nem vezetett át rajta sem híd, sem palló. A túlparton azonban ott állt egy apró kunyhó, amelynek ablakában egy idős asszony üldögélt.

     Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Üveghegyen innen, az Ezüsterdőn túl, volt egyszer egy csodálatos királyság, amelynek tornyait reggelenként aranyszínű napfény simogatta, éjszakánként pedig a csillagok őrizték. A kastély körül rózsák nyíltak, a kertben pillangók táncoltak, a patak partján pedig apró tündérek mosták a szárnyaikat a harmatcseppekben.

A régi ház csak emlékeimben él,
ott a szél más dallamot zenél,
a kopott kapu, a vén diófa,
visszavár a törött falióra.

Lehunyom szemem, és hallgatok,
az udvaron mezítláb futkosok,
még hallom a nevetést, a régi szót,
az esti mesét, elringatót.

Volt egyszer egy őszi hajnal,
melynek fénye messze szállt,
s egy nemzet a csend mélyéből
a szabadságért talpra állt.

Lyukas zászló leng most büszkén,
három színén fény ragyog,
s minden szívben új reményként
egy szabadabb holnap dobog.

Duna őrzi léptük nyomát,
Budapest a hangjukat,
az idő sem mossa el már
bátor hősi álmukat.

Meseország színes világa
kapuját szép lassan bezárja.
Gyerekkorod gondtalan korszaka,
mint egy gyorsvonat, úgy robog tova.
Felfedeztél csodákat,
játszottál, meséltél,
mire hétéves lettél,
a világról mindent tudni szeretnél.
Beültél az iskolapadba,
tanulsz figyelni, óra alatt nem beszélni,

Az írásba most nem mélyedek,
Hétköznapi gondok emésztenek.
Felőrölnek, ledarálnak,
Morzsáim az égbe szállnak.

Menekülnék csodaföldre,
Képzeletem tengerébe.
De a habok összecsapnak,
Sivár lét mélyébe húznak.

Fulladozom, örlődöm,
Keserű napok bilincsét őrzöm.
Cellámban kuporogva várom,
Börtönöm ajtaját szélesre tárom.

   Léna ovis hittanra jár, ahol Erzsike néni a napokban Jézus első csodájáról, a kánai menyegzőről mesélt a gyerekeknek. Elmondta nekik, hogyan változtatta Jézus a vizet borrá, majd kiosztotta a feladatot, hogy mindenki színezze ki a történetben szereplő korsót. A gyerekek lelkesen dolgoztak.

   1956. október 23-án a hajnal még álmosan terítette szét szürke kendőjét Budapest felett, ám a város mélyén már ébredezett valami, amit sem falak, sem fegyverek, sem a félelem vasmarka nem tudott többé visszatartani. A történelem toronyórájának harangja megkondult, s Magyarország szívében egy új dobbanás rázta fel a csendet.

   A hegyek között, ahol reggelente a köd úgy ölelte körül a völgyet, mintha óvni akarná a világot az ébredéstől, élt egy lány, Léna. Az ő szíve mindig is jobban szerette a természet szavát, mint az emberekét.

Oly elvadult ez a világ,
nem számít, ki vagy, a sárba vág.
Lehetsz te költő, festő, író,
vagy bármi más,
van hogy kialvatlan a szemed,
s a hajad kóc,
az életed színpadán így is
te vagy a bohóc!
Mit hagytál magad után
e földi létben?
Jut-e neked valamilyen érdem,
vagy eltűnsz a semmiben,
mint oly sokan,

Aranyszínre festette az ősz az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az
őszi erdő,
hisz a fák levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik
itt-ott a fák hegyén
és lent az avarban.