Világgá megyek, gondoltam én,
a Nap felhők mögé bújt,
onnan lesett felém.
Senki sem hitte, hogy bátor vagyok,
fejemre kalapot, lábamra csizmát húzok.

Indultam bőszen, hitben erősen,
ha nem leszek itt, kerestek nagyon,
hiányozni fogok,
elvégre csak egy kislány vagyok.

   Az öngyújtó a társaival hevert a polcon. Kék színe volt, a többiek piros, rózsaszín és narancssárga színben pompáztak. A hölgy először a pirosat vette a kezébe. Kipróbálta, működött, de mégis visszarakta és tovább keresgélt. Ekkor látta meg a kéket. Őt is megnézte alaposan, bólintott és a kosárba dobta. Nagyszerű ez a nap, gondolta, irány az új, izgalmas élet felé.

A remény néha csak egy kósza szellő,
meglebbenti a függönyt, majd elszökik.
De otthagy egy víg mosolyt a párkányon,
hogy tudd: visszatér még, el nem rejtőzik.

Mint rigófütty a tavasz első hajnalán,
úgy ébred fel benned is újra meg újra,
s mire észrevennéd, már táncra is perdül,
és hálával gondol minden mosolyodra.

2026. június 23.

   Az iskola épülete elcsendesült, az iskolapadok kiürültek, az iskola udvara üresen áll. A nyári szünet a város arculatát is megváltoztatta. Délután nem szaladnak a szülők az iskola felé, a gyerekek nem ücsörögnek a barátokkal a parkok padjain, nem tolonganak a fociszakkör után a buszon. Érezhetően néma lett a város.

A Balaton az ég tükre,
egy csendbe öltözött madár,
hullám vállán ring az este,
míg a nap lassan leszáll.

Nádak húrján szél zenél,
hangja szól, mint öreg hegedű,
partja fölött álmot sző a nyár,
s vele az örök derű.

Vékony ágon ül a Rigókirály,
lombok közt van fészke,
csillog fekete ruhája,
napfény ül szemébe'.

Messze száll a hangos dal,
minden bokor visszhangozza,
fák között a csend figyel,
éles hangja a hajnalt hozza.

Nincs aranyból trónja,
csak egy ágon hintázik,
senki nem hajlong előtte,
mégis mindig trillázik.

Álmomban leült mellém az élet,
adott nekem sok szép, gyönyörű s csodás évet,
arcán a hajnal derengett,
szívében ezer csillag csendesen égett.

Kezében nem volt más, csak egy marék remény,
mely úgy izzott, mint tűz a tél közepén,
szava folyó lett, mely bennem utat talált,
s elsimított minden régi talányt.

Jártál-e a hansági réteken?
Érezted-e a friss széna illatát?
Hallottad-e a sárgarigó énekét?
A pacsirta egekig szálló dalát

Láttad-e a lépdelő gólyapárt?
Gondoltál-e arra, a kakukk mit kiabál?
Figyelted-e a halak táncát?
Gyönyörködtél-e a tavirózsa láttán?

Boldog már a búzatábla,
érés előtt lesz megáldva,
aranyosra festi a nap, 
ha elkészült, kombájn arat.
 
A Táblaszélen pipacs véd,
sűrű virág egymásba ér.
Mint piros szalag, úgy ölel,
a távolságuk oly közel.
 
Ez a pipacs küldetése, 
hamar hervad, rövid élet.
Közöttük a búzavirág
megbúvik, de mégis kilát.
 

   Sorban állás közben történik. Egy kisgyerekes nő áll be az idősebb férfi mögé. Nem olyan borzasztó a várakozás, a sor szépen halad. A kislány is türelmesen ül a babakocsiban. Nézeget. A körülötte lévő rezgésekben vesz részt. A helyiségben pozitív energia árad, mosolyogva gyűjtheti be az emberi léthez szükséges tapasztalást.

Ölelésünk szenvedélyes,
Szívünk örömmámort érez
Kerti kispadunkon ülve.
Nekünk fényes a napsugár,
Trilláz kismadár éneke,
A bárányfelhő ránk nevet,
Virágillatot hoz a szél,
Ősz hajunkra rálehelve

A csend ma mellém ült,
nem szólt, csak nézett sokáig,
mint aki tudja, mennyi könnyet
rejt a szív reggeltől éjszakáig.

Nem kérdezett, hogy mi fáj,
nem kutatta sebem okát,
csak rám terítette némán
a hallgatás puha takaróját.

Ebben a csendben hangos
minden elfojtott óhaj,
mi lett volna, ha teljesül
minden búcsú, minden sóhaj?

   Vannak emberek, akik nem csak végigkísérik életünk, hanem csendben utat építenek előttünk. Az apa ilyen. Olyan, mint a hegy, amely nem mozdul, mégis minden évszakban más arcát mutatja.

A Bakony ölében nyílt rám először a hajnal,
s az erdők suttogása volt első altatóm.
Hegyek karjai közt nőttem csenddé,
de szívem már akkor is a víz felé vándorolt.
Nem volt messze tőlem a Balaton,
az ég lehullott tükre, a fény bölcsője.
Úgy feküdt a táj ölében,
mint egy álmodó óriás kék szeme,
melyben a felhők fehér madarakká változtak.