Ébred a hajnal,
bíbor az ég alja,
párától vizes a föveny,
felkel a nap,
új reményeket ad!
Nyári kéklő égbolton
fehér bárányfelhők,
virágzó rétek,
pipacsok, íriszek!
Gyermekkacaj, vidám ének,
tábortűz és szép remények!
Csodás nyári élmények,
melyek örökre bennünk élnek!
A tengerpart és a fehér homok,

Az erdő mélyén csend ül a fákon,
harmat csillan a zöldellő ágon,
a szél halkan végigsimítja,
öreg tölgy levelét finoman ringatja.

Madárdal ébred a hajnali fényben,
napfény aranyban táncol a réten,
kis patak csobogva elszalad,
viszi magával a tegnapi gondokat.

Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja,
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa.
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

   Valami megváltozott. Azon a reggelen könnyebben ébredt. A lehúzó, sötét erő eltűnt. A testét könnyűnek, lelkét szabadnak érezte. A fáradt, semmit nem jelentő napok, mint a reggeli köd, úgy szálltak el emlékezetéből. Gondolataiban, érzéseiben lebegett, élvezte a lét felemelő, súlytalan állapotát. Megkönnyebbült, hogy ennek a tanításnak vége van.

A falu széli út oly szép,
zöld és virágos a tájkép.
Útmentén virágok nyílnak,
tarka szirmok illatoznak.
 
A búzaföldek még zöldek,
kalászok épphogy képződnek.
A közeli templom tornya
jól lát közelre, távolra.
 
Fiatal párok sétálnak,
összebújva kacarásznak.
Talán éppen tervezgetnek,
majd vadvirágokat szednek.

   Furcsa energiák zajlanak körülöttünk. Nem jó értelemben. A világ zajos lett, káosz és félreértések halmaza. Negatív irányba mozdulnak a napok, percek. Talán a napfogyatkozás miatt, talán az emberek elfáradt élete, a rohanás, az elszigeteltség érzése. Talán. Mégis visszafordíthatatlannak látszik. Mintha a végzete felé rohanna a bolygón élő.

   Édesapám, ha belegondolsz, az életünk olyan, mint egy öreg szőlőtőke, sok mindent kibírt már. Átvészelte a fagyokat, a viharokat, a perzselő nyarakat, mégis minden tavasszal újra kihajtott. Talán mi is ilyenek vagyunk.

Ha két szép szemed rám ragyog,
az én szívem gyorsabban dobog,
repülnék hozzád, kedvesem,
hisz én a csókodra éhezem!
Csókod íze ma is a számon ég,
ez a legszebb emlék,
mely szívemben él!
Két ölelő karodba bújva
elfelejtem, mi fájt a múltba'!
Csak a jövő számít,
egy apró boldogság,
mit két öregedő ember

   Reggel van. Onnan tudod, hogy a kinti zajok erősebbek. Nyújtózol egyet, és érzed, mindened fáj. Mint akit agyonvertek éjjel. Nem baj, a lényeg, hogy ma is felébredtél, kaptál még egy napot a sors rendezőjétől. Ügyeket mész intézni, amikor szembesülsz, hogy nincs ott az, aki tud segíteni.

Körülöttem sűrű erdő,
fái összeölelkezők,
védik egymást fagytól, széltől,
boldogok az öleléstől.
 
Erdőszéli tisztás szélén
egyedül állok út mentén,
nincsen, aki védjen engem,
párom kiszáradt mellőlem.
 
Cibálja testem fagyos szél,
jó, hogy a héjam nagyon véd,
ágaimon a hópelyhek
hozzám fagyva jól befednek.

Tudod, néha eltűnnék hirtelen,
mikor úgy érzem idebenn,
hogy körülöttem minden idegen.

Mintha köd lennék egy eltévedt reggelen,
mint ablaküvegen felejtett lélegzet,
amit letöröl az első reggeli fény,
és senki nem kérdezi, hová lettél.

Augusztus van és forró az idei nyár,
mindenki egy kis enyhülést vár!
Aki teheti, nem megy a napra,
forrón tűz délben a nap sugara!
Vízparton hűsölni lenne most jó,
fürödni a hűs habokban csuda jó!
Gyermekkacajtól hangos a strand,
ide menekül, aki hűsölni askar!
Időseket megviseli ez a hosszú
trópusi nyár,

Itt vagy velem minden éjszakán,
hozzád bújok, ha úgy érzem, bánt a világ,
ha fáj minden porcikám!
Megvigasztal az ölelő két karod,
az ajkamra adott mézédes csókod,
a puha érintésed,
a forró szerelmed!
Itt vagy velem, hisz úgy vágyom rád,
a jó Isten téged megáld,
minden percem egy véget nem érő sóhajtás,
egy fájó álmodás,