Rongyos ruhapapucsában
lassan csoszog az idő,
érzem visszahúz a hajnal,
ablakom veri az eső.

Várom, csörögjön a vekker,
lassan el is szunnyadok,
már csak ezt a percet várja,
elrúgja a papucsot.

Gyorsan szalad a mutató,
vele együtt sietek,
várom már a buszt a sarkon,
bár még kicsit lihegek.

Lelked palástján a szívem nesztelen ,
kecsesen szemerkél a nyári harmat,
kacér a Nap fent a fellegek felett,
s csókkal pecsételi ajkad ajkamat.

2020.05.17.

Kisgyermek alig tud járni,
ami csak kezébe kerül,
megfogja, mert rá kíváncsi,
szétszedi benne elmerül.

Anyjának mutatva gagyog,
aki szóval megnevezi,
felcsillan a szeme ragyog,
szó értelmét nem feledi.

Az óvodában  igazán,
mozoghat tanulhat játszva,
tapint ízlel szagol hall lát,
szeretetben biztonságban.

Kicsi óriás: boldog nevetés;
könnyek nélkül, őszinte szeretés.
Mégis mi dolgom van a világban?
Halk zene szól szívem pitvarában.

Sors útján lelkem szabadon szárnyal,
üdvözöl téged lüktető vággyal;
ha rám nézel, mosolyom elindul,
gyermek vagy magad, Lelked megtisztul.

Fényes kis fehér gyöngyöcskék szépen megpihennek,
figyelve határozott szavát a kabinetnek.
Kik hivatottak döntést hozni ezen ügyükben,
korgó gyomruk erőteljes hangja szól fülükben.

Keserédes lett egész életem,
a gondolattól, miért születtem,
emberek gyönyöréből, mire rájöttem,
de már a cél előtt bőven elkéstem.

Gyermekként, vagy mint legényke,
hogy te vagy Dávid csillagfénye,
eléggé jó barátunk voltunk,
iparos családból landoltunk.

Mi az, min fordíthatok, és amin már nem,
honnan is, tudhatnám, hol a bölcsességem,
tán volt, de valahol elvesztettem régen,
hiába keresem földön és az égen.

Szemeidnek kék sugara.
Ragyogjon. mint tenger kékje,
Születésed áldott napja,
Édesanyád reménysége.

Fenn a fehér bárányfelhők,
Tavasz tündért kísérgetik.
Simogatja selymes szellő,
Felkelő nap nézegeti.

Szeressétek a gyerekeket!
Szívük még tiszta, s ártatlanok,
Nem bántanak ők senkit!
Boldogok a szeretettől, szemük ragyog.

Fúj a szél, borzolja az esőt,
édes gyermeki szem, könnyező.
Szép májusunk utolsó napja
nem kedvezett a gyermeknapnak.

      Hazafele tartottam az iskolából, talán hetedikes lehettem. A falu egyik végén laktunk, az iskola a település másik felén épült fel.

Hej
piros
pipacsom
a szívemnek
boldogítója

Kabócák énekébe, a tenger
beleszövi halk moraját,
égkárpitján hunyorgó csillagok,
estének adnak koronát.

Igaz szerelem
völgyében édesem
a hold ölel csendesen.
Már akkor is féltékenyen
a hold elől takartad szemem
ahol a szellő is csókol nevet.

Zsenge fűszál harmattal boldogan ébred:
csöppnyi gyermek megfogant, vágytad, remélted.

Meg kell keresnem magamban a hangot:
lüktet a világ, szél hordja hamvait.
Ahogy a gondolat idéz egy arcot
a sors kitárja szerető karjait.