Ma gyönyörű szépségű szeptember végi
őszi napunk volt,
már délelőtt a nap szikrázó fénye
a színesre fesfett faleveleken
landolt!
A színes falevelekkel egy enyhe
őszi szellő vidám kacagással
játszadozott,
miközben felborzolta avart, mely
a fák tövébe már rég lehulott!
Huncut szellő gyorsan továbbszállt,

Már enyhül a nap ereje,
itt van szeptember közepe,
enyhe szellő játszadozik
vidáman a sárguló falevelekkel.
A Balaton vizén fodrozódnak
a hullámok, szállnak a hófehér vitorlások,
víjjongnak a sirályok,
itt az ősz,
mindenki érzi a csontjaiban, jönnek az őszi frontok, s mi visszasírjuk a nyár édes csókját,
mely mindenkit megbabonázott!

   Mikor meghasad egy szív, azt nem hallja senki. 
   Szinte hangja sincs, nem rezdülnek meg tőle az ablakok, nem fordul felé a világ. Valami láthatatlan repedés fut végig benne, mint egy hajszálvékony villám az éjszakai égbolton, s egy pillanat alatt kettéválik az, ami eddig egésznek hitte magát.

   Anya vagyok. És talán éppen ezért mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy csak nézem őket. Leventét és Lénát. Nézem őket egy-egy teljesen hétköznapi pillanatban, amikor nem történik semmi különös.

a lelkem zenéje megszólít szomjasan
csak akkor érzem, ha meghallom önmagam
sohasem egy hang, dallam, de felismerés
saját magamhoz történő visszatérés

2026. szeptember 27.

   Amikor a remény kopogtatott...
   Karácsony volt. December 24-e. Ott álltam a konyhában, és csak néztem az üres hűtőt. Akkoriban még egy tízéves kislány és a férjem volt mellettem. Talán soha életemben nem éreztem magam annyira elveszettnek és gyengének, mint azon a napon.

Szolgálni jöttem e világra,
de ne gondolj a szóra magára.
Ne hidd, hogy rabszolgád vagyok,
először magamra gondolok.

Lélekként fejlődni, tanulni,
a földi életben életben maradni.
A sor elején először magamat szolgálni,
csak így tudok igazán veled haladni.

Debreceni Nagytemplom előtti parkban,
A szökőkút hűs vize nagyokat csobban.
 A padon ül Piroska, zsömlét eszeget,
Röppen egy éhes veréb, morzsát kéreget.
 
Nem fél az embertől a városi veréb,
Kaphat annyi morzsát, ami neki elég.
Szökőkút vizet ad, fák ágas-bogasak,
Sűrűjében védve van, fészket is rakhat.
 

Együtt vagyunk újra, halld, szól a zene,
táncra hív a lábunk, a rock üteme.
Fogd a kezem és pörgess csak szaporán,
táncolni nem lehet ilyen tétován.

Rázzad a csípőd, a gitárhúr pengjen, 
pezsdüljön véred, a padló is rengjen.
Mozgassad lábad zene ritmusára,
légy egy kissé vad, nem vágyok románcra.

Áll a zsiráf magányosan,
bárányfelhők mögé kukkant.
Ásít egyet jó álmosan,
ahogy a hold előbukkan.

Vajon odalent mi lehet,
nem látott, csak kis pettyeket.
Tekergeti nyakát balra,
fel és alá, aztán jobbra.

Vigyázz zsiráf, még baj lehet,
nyakad elcsavarja fejed.
Nehogy csomót kössél rája,
kusza lesz bőröd mintája.

Kis kocsma asztalánál
születnek bölcs gondolatok,
füst teríti be a helyet,
lassulnak a mozdulatok.

Hangosan szól a zene,
megszűnik a világ,
lány a pultnál unottan
adja át a piát.

Minden gond itt megoldódik,
előjönnek káprázatok,
bátrak lesznek a gyávák,
gyorsan telnek a vasárnapok.

Neked szól a gitár,
neked szól ez a dal,
mert szívem így meghasad,
ha nem látlak,
ha nem simogathatlak.
Neked nyílik a rózsa,
harmatos a szirma,
illata feléd száll,
vigyázz hát rá.
Itt vagy és áltölelsz,
a csókod édes és feltüzel.
A vágyunk már lángol,
a testünk ég a vágytól,
nem válunk el egymástól.

Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK.
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK.
Minden ember a