Édesapám, ha belegondolsz, az életünk olyan, mint egy öreg szőlőtőke, sok mindent kibírt már. Átvészelte a fagyokat, a viharokat, a perzselő nyarakat, mégis minden tavasszal újra kihajtott. Talán mi is ilyenek vagyunk.

Ha két szép szemed rám ragyog,
az én szívem gyorsabban dobog,
repülnék hozzád, kedvesem,
hisz én a csókodra éhezem!
Csókod íze ma is a számon ég,
ez a legszebb emlék,
mely szívemben él!
Két ölelő karodba bújva
elfelejtem, mi fájt a múltba'!
Csak a jövő számít,
egy apró boldogság,
mit két öregedő ember

   Reggel van. Onnan tudod, hogy a kinti zajok erősebbek. Nyújtózol egyet, és érzed, mindened fáj. Mint akit agyonvertek éjjel. Nem baj, a lényeg, hogy ma is felébredtél, kaptál még egy napot a sors rendezőjétől. Ügyeket mész intézni, amikor szembesülsz, hogy nincs ott az, aki tud segíteni.

Körülöttem sűrű erdő,
fái összeölelkezők,
védik egymást fagytól, széltől,
boldogok az öleléstől.
 
Erdőszéli tisztás szélén
egyedül állok út mentén,
nincsen, aki védjen engem,
párom kiszáradt mellőlem.
 
Cibálja testem fagyos szél,
jó, hogy a héjam nagyon véd,
ágaimon a hópelyhek
hozzám fagyva jól befednek.

Tudod, néha eltűnnék hirtelen,
mikor úgy érzem idebenn,
hogy körülöttem minden idegen.

Mintha köd lennék egy eltévedt reggelen,
mint ablaküvegen felejtett lélegzet,
amit letöröl az első reggeli fény,
és senki nem kérdezi, hová lettél.

Augusztus van és forró az idei nyár,
mindenki egy kis enyhülést vár!
Aki teheti, nem megy a napra,
forrón tűz délben a nap sugara!
Vízparton hűsölni lenne most jó,
fürödni a hűs habokban csuda jó!
Gyermekkacajtól hangos a strand,
ide menekül, aki hűsölni askar!
Időseket megviseli ez a hosszú
trópusi nyár,

Itt vagy velem minden éjszakán,
hozzád bújok, ha úgy érzem, bánt a világ,
ha fáj minden porcikám!
Megvigasztal az ölelő két karod,
az ajkamra adott mézédes csókod,
a puha érintésed,
a forró szerelmed!
Itt vagy velem, hisz úgy vágyom rád,
a jó Isten téged megáld,
minden percem egy véget nem érő sóhajtás,
egy fájó álmodás,

A múlt egy törött híd a könnyek tengere fölött,
s benne távolodó lépteid visszhangja
örökre belém költözött.
Szemed emléke, mint hajnalnak utolsó csillaga,
mely bár számomra kihuny,
lelkem egén mégis örökké ringana.

TM

Már nem kérdezem emlékeimet,
madárrá váltak,
röptük ragyog az égen,
lassan oldódnak a fényben.

Magamnál tartottam, dédelgettem,
mint ki birtokolja az időt,
és nem vettem észre,
árnyékot vetnek életemre.

Hátat fordít,
hogy ne lásd,
hogy talajt vesztett,
hogy gyenge,
mint a megtört nád.

Kudarc, fájdalom,
csalódás csordul,
gyász folyik néma arcán,
tehetetlenül,
mit száraz csendben
sokáig hordott
magában,
legbelül.

Nem vár szavakat, vigasztalást,
takarja könnyeit,
a férfi elrejti bánatát.

Arra ébredtem, hogy láttam a szomorkás szemed,
Nem volt már benne tűz, csak halovány félelem,
Ti már rég átmentetek mindenen,
Poklokat élhettél Te is ott át akkor nélkülem.

Ti már akkor rég elkészültetek mindennel,
Így is, úgy is a röpke kis időtök lejárt,
Rémült tekinteted ott feltártam utoljára,
Még a végső pillanatban is aggódhattál.

Tücsök ciripel az ablakom alatt,
oly lelkesen,
én hallgatom az éjszakai csendben!
Csillagtalan sötét éjjel,
csak a forróság, mely nem oszlik széjjel,
nyugtalanul forgolódok,
nem jön álom a szememre,
vigaszom lett e kedves tücsökzene!
Hallgatom kedves dallamát,
párjára, remélem, ő rátalált!
Fekete éjszaka lepte be a tájat,