Lehullt az utolsó levél,
csontvázként állnak a fák,
fagyott ágaikra mielőbb
várják a téli ruhát.

Harkály kopog hangosan,
eleséget keres,
varjú nézi ferde szemmel,
mert neki elérhetetlenek.

Majd károgva elrepül,
nincs itt semmi érdekes,
rekedt hangja betölti
a kissé fagyott légteret.

   Van egy hely, valahol a világegyetem peremén, ahol nem járnak órák, nem sürget senki, és a csendnek is van saját dallama. Én csak Csendországnak hívom. Egy apró, kékesfehér csillag ez, amelyet nem találni meg egyetlen csillagtérképen sem. Nem szerepel a NASA nyilvántartásában, nem lehet rá jegyet váltani, és még a Google sem tudja, merre keresse.

Érett búzakalászt ringat már a nyár,
fölötte játszik a délibáb fátyla.
Lenyűgöz, olyan szép a látóhatár,
virít a pipacs, búzavirág, mályva.
 
Kukoricacső zöld ruhában várja,
a selyme növekedjék jó hosszúra.
A napraforgónak virága sárga,
maggal telt fejét a nap felé nyújtja.
 
Dinnye gömbölyödik, fut szára kúszva,

Meghasadt szívek sokasága
tolong boldogságot remélve,
Isten kegyelmében bízva,
a remény csillagában lelt
hit erejével!
Cikázva jő az esti fény,
ontja messzi csillagok
fénylő erejét
a sötét szobákban kuporgó,
szorongó, depressziós,
egyedül, társ nélkül maradt
emberek fájdalmas,
szebb életet remélt
lelkeire!

Az erdőn lehajtott fejjel ballagok,
mögöttem fázós, ködös, novemberi hajnalok.
Fák között a szél régi dalt susog,
egy elsárgult levél még az ágon imbolyog.

Az ösvény szélén alszik már a nyár,
a tegnapok emléke még utánam kiabál.
A csend tenyerén ezer álmom most megpihen,
s egy régi szerelem visszhangzik szívemen.

   Elköltözöm a Földről. Nem végleg, csak egy kis időre. Nem szólok senkinek, nem hagyok búcsúleveleket, nem csapom be magam mögött az ajtót. Egyszerűen csak fogom magam, és elindulok valahová, ahol nem érnek utol a földi zajok, ahol nem kell megfejtenem az embereket, és ahol végre nem vár tőlem senki semmit.

   Volt egyszer egy lélek, aki azt hitte, már minden ajtót bezárt magában. Nem azért, mert nem maradt benne szeretet, hanem mert megtanulta, hogy vannak érzések, amelyeknek jobb, ha nem ad otthont. Gondosan őrizte a kulcsokat, a régi sebeket pedig olyan mélyre rejtette, hogy idővel már maga is elfelejtette, hol vannak.

   Édesapám már nem él, de ő mesélte ezt a kis történetet, amelyen mindig jókat lehetett nevetni.

   Mikor az ördög a szívekbe ment, egy pillanatra elsötétült minden odabent. Mintha valaki fekete bársonyt terített volna a lelkek ablakára, s a fény, amely eddig csendben őrizte az emberséget, rémülten húzódott volna vissza a lélek legmélyebb zugába.

Gyere, bújj hozzám, kedves,
ne szólj egy szót sem,
csak töröld le arcomról
a fájó könnyeket csendesen!
Nem kell, hogy szólj,
hisz érzem én,
mily hevesen forr vérünkben
a szenvedély!
A csend beszél,
halk szava szívünket simítja,
mint a tavaszi szél
a bimbózó rügyek hegyét!
Oly jó hallgatni a csend szavát,

   A metró az élet sója. Ha figyelsz, egy csipetnyi elég, hogy kizökkentsen a szürke délutánból. Egy hétfős fiúcsapat tolja be magát a kocsiba, hangosak, de nem elviselhetetlenül, inkább csak annyira, hogy rájuk figyelj. Egyikük kezében ásványvizes palack, SPAR- logóval. Kortyol belőle, majd a társai felé fordulva felteszi a kérdést.

Eljött november az év halk sóhaja,
ködbe burkolózik lassan a fák koronája, s szívünk összes óhaja.
Az ég szürke kendőt borít most a tájra,
s az idő megpihen bennem is egy csésze forró teára.

Az ablakon túl az eső citerázik,
a hidegben ezer apró könnycsepp táncol.
A szél rozsdás leveleken zongorázik,
s az ősz csendesen búcsúdalt dúdol a világról.

Ha jő az éj, a sötét éj, az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem, csak itt legyél velem!
Ha itt az éj,