Lejtős hegyoldal szerpentines útja
Hegyet átöleli, körbefutja.
Sűrű lombkorona megritkul nyomban,
Tisztást hoznak létre a vadonban.
 
Kopaszodó, öregedő fák alatt
Letört, mezítelen ágak vannak.
Színes falevél vastag almot képez,
Csillogóak az őszi napfényben.
 
Napsugara éltető a szélcsendben, 
Felüdülés ilyenkor itt veled.

Megváltozott életünkben
Minden eladó,
Csak a szeretet a szívünkben,
Amire nem kell foglaló!

Gyermeki szeretet igazi kincset ad,
Aki nem érzi, szíve szeretete kiapad.
Boldogság tölt el, ha gyermeked átölel,
A szívből jövő szeretetet soha ne feledd el!

   Jégcsap vagyok egy idegen ház eresze alatt. Itt lógok a világ peremén, egyetlen kristálytiszta, megfagyott gondolatként, amit a decemberi szél lehelt fel a tető szélére. Testem nem más, mint a tegnapi havak megszilárdult könnye, a felhők bánata, mi bennem talált magának szilárd, mozdulatlan formát.

Álom szárnyain lebeg a való lényeg. 
Tudatában remegnek a haló fények. 

Az istállóból kilépve,
lóra pattan a legényke.
A napfényben kicsit állnak,
örülnek a napsugárnak.

Mindkettőnek jó lett kedve,
elindulnak, vajon merre?
Nagykapu nyílik világra,
felgyorsul a ló futása.

Karcsú lábait úgy dobja,
hogy szikrát vet a patkója.
Lódobogás messze hallik,
az út mögöttük felporzik.

Te vagy nekem a minden,
a szívemben csak Te vagy,
más kincsem sincsen!
Álmaim álma,
az életünk repülőszőnyegén
szállj velem,
kérlek, gyere,
hogy érezd a végtelent,
a tejszinhabos felhők fölött
a kék eget,
azt a végtelen szerelmet,
mit szívem neked rejteget!
Álmodni oly jó,
oly megnyugtató,

Már egy hete csak a halálra gondolok,
mert az óra ketyeg, kopog,
kaszája csillog, frissen élezve,
mintha csak egy állásinterjúra érkezne.

Belép a szobába, körbenéz komótosan,
de én még egészséges ember vagyok,
mondanám neki, rossz a cím, elnézte,
én élek, próbálja a szomszédnét, ő kissé rogyott.

   A tó elcsendesedett, tükre már nem hullámzik, nem felesel a széllel, megkövült ezüstté vált, egy óriási, mozdulatlan ékszerré, amely a föld szívén pihen.

Mint szétgurult gyöngyöket,
keresem a szavakat,
rímekbe szedegetni
sorokat, versszakokat.

Elhagynak, elfogynak,
ide-oda bújnak,
régiek szaladnak,
és jönnek az újak.

Összegyűjtöm végre
a rejtőzködőt, ami várt,
csillog a fényben
az, mi rám talált.

Itt vagy velem,
ez boldogság ma is nekem!
Látom a szemedből sugárzó szerelmet,
hogy nem engeded el a kezemet!
Egy apró csacskaságon együtt nevetünk,
és tiszta szívvel szeretünk!
Álmainkat megosztjuk,
vágyainkkal sodródunk, repülünk együtt a felhők felett,
erre vágyunk így egymás mellett!
Egy kacér bárányfelhőn pihegve,

Édes, kicsi vörös cica,
Most érkeztél, neved Mica.
Anyu hozott egy kosárban,
Rád talált egy lépcsőházban.
 
Nézd mily szép az új otthonod,
Joci vagyok, a barátod.
Én is kicsike vagyok ám, 
Tejet ad nekünk anyukám.
 
Üveggolyót adott nagyi,
Azzal fogunk majd játszani.
Elgurítom a szobában,

   Létezik az életben egy pillanat, amikor az ég és a föld összeér egyetlen halk szívdobbanásban. Ez a mindenség legszebb titka, az élet hajnala, amely egy törékeny, mégis legyőzhetetlen fénymagból sarjad.

Hóvirág, hóvirág,
harmatcsepp a szirmán,
oly törékeny,
oly édes,
szívemnek oly kedves!
Harmatcsepp csillog
hófehér porcelán szirmán,
felszárítja a februári
napsugár!
Ő a tavasz hírnöke,
hó alól is kikukucskál
hófehér kelyhe!
Szépsége mindig elvarázsol,
szívemben szeretet lángol!
Oly kecses,

Gondolatok jönnek halkan,
mint esti szél az ablakon,
nem kérdeznek, nem vitatkoznak,
csak megülnek a vállamon.

Van köztük fény, van árnyék,
régi szó, félbehagyott mondat,
emlék, mely nem fáj igazán,
csak volt, és elsorvadt.

Ötven év - mintha egy nagy könyv lapjai
lassan és csendben fordulnának tovább.
Minden oldalon ott vagy te, s valahol
a szélén én is - csendben, vigyázva rád.

Láttam, ahogy csodás felnőtté váltál,
ahogy a fény is rátalál útjára.
Láttam, amikor nagyon erős voltál,
s emlékszem még egy apró fiúcskára.