Lép, les, vár,
éj köd, sötét ár.
Szív ver, dobog,
Ő közelít,
de még vagyok.
Az élet szélén élek,
nem remélek.
Ajtó zár,
ablak sötét,
minden mozdulat
elvakít.
Botlom, remegek,
nevet az éj,
valaki imát rebeg,
ne félj.

Hullámok csipkedik a parti köveket,
habokból szőnek ezernyi mesét,
szél simogatja a ringó vizeket,
napfény csillogtatja titkos üzenetét.

Madár suhan magasan az égen,
víztükör mutatja árnyékát,
csend dalol suttogva, halkan,
az örök idő fonja kosarát.

Mindenki nevet, csak én sírok,
szívemben harc van, hatalmas viharok,
a nap sugarában derűs arcok ragyognak,
csak én járok árnyékban, könnyeim potyognak.

A világ kacag, mintha nem lenne bánat,
de a sötét felhő mindig újra támad,
egy mosoly mögött ezer seb rejlik,
lelkem mélyén a csöndet mélyre rejtik.

Kérlek, ne hagyj így egyedül,
ne hagyj árván,
én itt vagyok,
a szívem rád vár!
Két karod oltalma,
lelkem temploma,
szíved dobbanása,
szívem megnyugvása!
Ne hagyj egyedül,
oly jó ma is veled,
egykor a szívem
adtam neked!
Gyorsan telnek az évek,
vannak még szép remények,
dédunokáink szemében

Forró öledhez simulva lépek,
Titkaid mélyén vad tüzekben égek.
Lélegzeted forrón simítja bőröm,
Kívánlak téged – már őrlődöm.

Csókok zuhatagja égeti számat,
Testem a tested börtönbe zárat.
Minden rezdülésed szikrákat szór,
S bennem a vágyképzet elkóborol.

A sötét éjben csillag ég,
Mutatja: mindig van elég.
Ha szíved fázik, fáj nagyon,
S Reményre vágysz egy hajnalon.

Bár vihar tép, s az út kemény,
Ott suttog halkan: "élj, remény!"
Szárnyat ad, mint a szabad ég,
Mert az ott fenn mindig kék.

Elment tőlünk, Hozzád szállt fel,
szárnyain szenvedése volt a jel,
röptében lelke nem érte a Földet,
ölelő karodban remélt menedéket.
Szorítsd őt szívedre, Mennyei atyám,
így enyhíts szívünknek végtelen fájdalmán!

2025. augusztus 18.

TM

Sokszor annyira szeretnék mindent elengedni,
gondjaim fölé szállni, önmagamat föntről látni.
Az ember mindig utakat keres,
eltéved, mégis inkább tekereg,
talán fél attól, ami egyenes.
Titkok lapulnak életünkben,
mélyre ássuk egy átsírt éjjelen,
de tudjuk, azon a napon, mind felszínre törnek,
és már nem számít, ki mit hazudik nekem,

     Az égbolt, ez a végtelen, sötét tenger, ma máshogyan fest. A Hold, ami eddig egy gyöngéd, halvány ezüstkorong volt, most lángokban áll. Nem az a megszokott, hideg ezüst korong, ami a vándorok útját világítja. Ez a Hold vörös, mint a legérettebb cseresznye, és izzik, mint a parázs, amit az éjjeli szél fúj. Nem a Nap tüzében lángol, hanem egy belső, titkos izzásban.

Ha az erdő nyugovóra tér,
a patak is csendben ringatja magát,
a hold ezüst takarót terít a földre,
és szellő simogatja a mohát.

Minden levél álmot sző,
az éj minden rezdülést vigyáz,
minden lélek megpihen,
csak a fáktól hallik a suttogás.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod kortyolom mézízű éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed forró, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak  temploma,
szívdobbanásom lelkem kéjes otthona.

Forró nyár volt, augusztus hete,
Udvarunkban ott magaslott a sok búzakéve.
Szüleink Budapesten orvosnál jártak.
Bepöfögött egy traktor,
Cséplőgépet húzva utána,
Munkások nekiálltak a munkának...

Hol a hajnal gyöngyöt hint a fűre,
lágyan sóhajt a langyos szél,
ott rejtőzik a tündérkert,
és csak a csend mond mesét.

Virágok szirma csillagfényű,
pázsitja a puha álom,
selyemszárnyon libben a fény,
madár dalol minden ágon.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok-szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod íze mézforró éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed tűz, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak temploma,
szívdobbanásom lelkemnek otthona,