Mélyen, messze a legmagasabb hegyek lábánál, ahol a patakok ezüstösen csillogtak és a virágok sosem hervadtak el teljesen, ott feküdt Tündérvölgy. Ez a hely a tündérek, manók és vidám erdei állatok otthona volt, akik egész évben a legnagyobb harmóniában éltek. De volt egy időszak, amit mindenki a legnagyobb izgalommal várt, ez volt a Télapó látogatása!

Süppedni vágyom a dolgokba. -
Akarom, hogy mélyébe lássak. 
Gyönyörködjek az alsó sokba', 
Mik sötétségben rám várnának. 

Kevés vagyok időben, térben
Érezni magam a közepén. 
Feloldódnék a nagy egészben, 
Felszívódnék vastag gyökerén. 

Egy játszani vágyó, félő lény hempereg
Érzelmeim paplanján, mint egy kisgyerek. 
Itt van bennem, néha sír, néha boldoggá
Válik, ahogy lelkem alakul otthonná. 

Játszanom kell vele, és meg kell hallgatnom. 
Tudnia kell, szeretem és nem haragszom. 
Azzá kell válnom, akire van szüksége 
Most, hogy testének előtör öregsége. 

Zuhanok bele az életszakadékba. 
Pörgöm, ahogy elnyel okító árnyéka. 
Félelmem az esésem egyik fő célja, 
Mert közben repülni tanulok. 

Szárnyaim nőnek ki szívemnek kínjából. 
Tollazata épül keserves hiányból. 
Vonzás törvénye húz magához magától, 
Mert egyesülni akar velem.

   Advent számomra olyan, mint egy sötétségben őrzött, elzárt kincsesláda, melynek lakatját hétről hétre oldjuk fel egy fénylő gyertyával. A világ zaja elhalkul, a rohanás lelassul, és lelkem visszavonul belső, csendes kamrájába. Itt, a várakozás finom szövésű abroszán, egy számomra régóta ismert, mégis mindig új remény magja csírázik.

Aranyosi Ervin: Advent - első gyertya

„Advent első vasárnapján
felgyullad egy gyertya fénye.
Melegítse át szívedet,
legyen fénylő eredménye.”

TM

Oly gyorsan futnak fölöttünk az évek,
szívünk még szeretne pár boldog évet!
Fájdalom, hogy egyre fogyunk,
pár baráttól idén is búcsúztunk!
Fájdalmunk határtalan,
elvesztésük pótolhatatlan!
A régi barátok nagyon hiányoznak,
remélem, föntről ők minket látnak!
Megöregedtünk és ez a tény,
már megkopott a régi fény!

Az éj sötétje halk szavakkal hív,
gyertya fényében táncot jár a szív.
Szélben megzizzen fenyőág s a jég,
csendben várjuk, hogy szikrázzon az Ég.

Négy kicsi láng, fényes, mint négy remény,
meleget áraszt, s hordoz tenyerén.
Elárasztja lelkünket advent s fény,
a szeretet lesz bennünk az erény.

Itt állok egyedül, a vízpart szélén, 
ahol a vízcseppek már nem kérdeznek. 
Alattam a kavicsok emlékeznek 
régi és új gondolatok ösvényén.

Láttam szerelmet, csendet és néma gyászt, 
bús elengedést és vidám nevetést, 
víztükörben szikrázó vad jelenést 
s fergeteges percnyi tiszavirág nászt.

A nap ragyogva kúszik az égre,
tündék ébrednek nesztelen,
szárnyuk csillan ezüstként az égen,
aranyfény simít végig a réteken.

Fák között titokzatos szél susog,
patak csobban, hívogat, mesél,
kavicsok közt vízcseppek táncolnak,
apró lábak neszeznek, hangjuk el sem ér.

Lassan kúszik bennem a csend,
mint falhoz tapadt fekete penész,
nem fáj, csak megtelepszik,
és belülről emészt.

Szó, akár csorbult kés,
szívemben apró repedés,
és mire ráeszmélek,
az árny már csupa nevetés.

Lassan kúszik tovább a csend,
már a falban szétterült,
először csak finoman behálóz,
majd cseppjeivel telehint.

A szívem egy elfeledett kincsesláda,
mélyen alszik, míg közben a lét morajlása
ráönti ezüst porát, a csendet.
Falán a vágy, mint egy borostyán,
oly szelíden futja be a múlt minden sebét.
S az idő, szövőnőként, az élet
fonalát húzza át a rejtett réseken.
Lelkem folyó, mi két part közt
feszül, egy örökösen sodródó titok.

1. fejezet – A békés mező