Ha a lélek szabadulni vágyik,
a test börtönévé válik,
hiába illatoznak már virágok,
hívják a messzi, idegen világok.

Hiába simítja szél a tájat,
már nem érinti, vele nem szállhat,
csak csendre vágyik, lebegésre,
egy ismeretlen, tiszta fényre.

Tedd szebbé e rút világot,
ha már kétség s kín gyötör.
Ha elveszett gyöngyöző álmod,
és semmivé lett minden gyönyör.

Sajdul a szíved, s bánat facsar,
hogy mivé lett itt a jómodor.
Bűnt itt csak újabb bűn takar,
zöld mező ölén kín és kőpokol.

Én nem tudom, ki lesz, kit szeretni fogok,
Mikor aggságomban ott lesznek  a  tegnapok.
De mikor reggel ágyba viszem neked a kávét,
Az lesz nekem majd egy gyönyörű ajándék.

Ha úgy ölelsz, hogy szád izzik a számon,
És egész lényed majd magamnak kívánom.
Mert irigy leszek erre a hazug  világra,
És igényt tartok rád, s egy életre a szádra.

A két karodba, kedvesem, boldogan belesimulok,
és behunyt szemmel hallgatom,
a szíved mit dalol!
A boldogságom itt van velem,
ha a két karod gyengéden ölel át, édes kedvesem!
A szemed vágyón csillog felém,
és csókra vár a szád,
s én megadom majd, kedvesem, azt, amire te vágysz!
A boldogsághoz nem kellenek nagy dolgok,

     A lány kezével arrébb tolta a szemét eltakaró felhőt. A látvány lenyűgözte. A hó nagy pelyhekben kavargott a néha feltámadó szélben.

   A mező még halkan szuszogott, amikor a pipacsok felébredtek. Nem volt ébresztőóra - csak a szellő szólt nekik: ,,Indul a reggel!"
   Pipacs Mama nagyot nyújtózott-
   - El ne késsetek a harmatóráról! - mondta.
   Pipacs Panka szaladt a fű közé, hol a Csendmanó hintázott szótlanul.
   - Mi lesz ma a tornaórán? - kérdezte Pipacs Peti.

Derűről álmodom,
mosolyt látni
szomorú arcokon,
kart karba öltve,
boldog emberek
énjéből áradjon az élet,
változzon színessé,
mi eddig volt szürke,
bárhogy volt is akkor,
és az idő összegyűrte,
mert tanítottak minket
gyönyörű szavakkal,
majd körülvettek
buta, ostoba falakkal,
rácsok mögött él,

   Életünk, mint pókháló a szélben, gyenge szálai megfeszülnek a láthatatlan áramlatokban. Egyetlen fuvallat is képes elszakítani gondosan szőtt álmainkat, szilánkokra törni a holnap ígéretét. De mégis ott vagyunk, ringatózunk a semmi határán, kapaszkodunk a lét apró rezzenéseibe. Minden mozdulatunk egy némításra ítélt kiáltás, egy csendes könyörgés a stabilitásért.

Reggel harangszóra keltem,
benézett hozzám az Isten,
azt látta, hogy nem vagy itt,
megcsókolta arcom ráncait.

Látod, mit tett velünk az idő,
rajtam megőszült kérges mező,
míg arcodon megakad a fény,
a tükörben csak elhaló remény.

Tornácokon sírnak régi házak, 
hol gyermekrajz pihen még a falon. 
A földön repedt az élet álma, 
füstbe burkolózott a holnapom.

Árnyékban lépnek a megtört lelkek, 
kezükben fakó fénykép és ima. 
A szeretet túlél minden bombát, 
bár szétzúzza a háború szava.

Füst után száll a csend fel az égre,
mint megfáradt madár a vad tájon.
Sebzett föld még ölelni próbálja 
a holnapot lassan, ólomlábon.

Mezőkön majd újra nyílik pipacs, 
nem fél már növény a tank nyomától. 
A szél nem hoz sírást, csak dallamot, 
mint gyermekhang egy régi álomból.

   A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata.

Szalmatetős kicsi kunyhó
rogyadozva áll,
lakója rég elköltözött,
ott csak madár jár.

Vályogfalát rózsa futja,
s virágos a tornác,
kapaszkodik, illatozik,
mintha élni hívná.

Öreg teknő szomorkodik
fal mellé támasztva,
rozsdás kapa árván lóg
fa ágára akasztva.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor, ott, felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív, melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső, a földre hullva, megremeg.

Egyszer volt fény – de elmaradt,
az ég alatt csak szél szaladt.
A csend is fáj, már súlya van,
s a nap se kel fel nyomtalan.

A falak hallgatnak velem,
nem szól senki, csak a félelem.
Az álmok fáradt szárnya csügg,
s a holnap mind csak elkerüld.