Rossz álom kísért sötét éjben,
suhanó árnyak, nincs menedék,
a néma csend felébresztett,
mintha valamit megéreznék.

Egy kapu nyílik a falon,
függönyön túl a titok bújik,
idegen arcok, de mind ismerős,
álmomba egy emlék kúszik.

Lágy fény a fák között,
csendben ringó gondolat,
egy titkos eldugott helyen
a lélek messze szárnyalhat.

Ott, hol nem köt tér, sem idő,
csak képzelet sodor tova,
színekből szőtt halk rejtekű
álomvilág színpada.

Ahol minden szó és dallam élt,
egy perc, mi végtelenné vált,
a holnap sem oly távoli,
és már semmi nem fájt.

   A kis pillangó kíváncsian nézett körül. Egy zöld rét közepén ébredt, könnyű nyári szellő táncolt a fűszálak között. Körülötte a rét lakói már megkezdték életük egy új napját.

Üzenem a világnak,
ellenségnek és minden barátnak,
kik szép szavaimban hibát találnak,
szeretni jöttem el közétek,
egyszerű szavammal az Életről mesélek,
mielőtt még elfelejtenétek,
szeressétek egymást,
a Szentlélek szavát szívetekhez közel engedjétek.

Ma megint láttalak,
mert felvetted angyalruhádat,
hogy felidézz egy napot,
melynek délutánján,
a melegtől olvadozva,
kedves szavaid hallgatva,
a távolból, forróságtól sóhajtozva,
ott voltam lélekben veled,
hol délelőtt
még képedet festetted,
és láttam, amint elmesélted,
most az árnyékban húzódtál meg,

Holdfény sző hálót a lombok közé,
ezüst híd vezet a végtelenbe,
az est csendjében csillagok ragyognak,
mindent rábízva a képzeletre.

Lassan köd hull a völgybe,
ősi, elfeledett mesét regél,
eltakarva a csillaglámpást,
vezet a láthatatlan felé.

Egy falevél lebeg — nem tudja, hogy zuhan, vagy repül. A víz alján fény dereng, de nincsen forrás — csak visszhang.
Egy kulcs hever a porban, ajtó sehol, csak a szél zár valamit belül, amit már nem lehet kinyitni. 
Lépteim nincsenek, mégis haladok, az idő nem múlik el, csak visszabámul rám egy ablakon túl, amit sosem nyitottak ki.

Lassan kihuny a hold ezüstje,
suttog az erdő, a sötétség lehelete,
fák között fények táncolnak,
a ködön át lelkek hajolnak.

A csend beléd mar, mint ősi varázs,
szólít oda, ahol nincs már határ,
de a csillagok szeme mindent lát,
hívlak, suttogja, míg világ a világ.

A kis herceg a távoli bolygóról a mai bolygónkra, ha rátekint,
Vajon gyermeki csodaként látná, mi most itt mindent beborít?
Mennyivel lett több és jobb az ember, állat és növény, hiú és iszákos, király és üzletember?
Hová tart világod? Mit tudsz még a sorba berakni?
Nyüzsgő és zajos, rohanó életed miért csak a szemeddel látod?

Hetek óta a mamával álmodok,
fogja a kezem, kisgyerek vagyok,
egy végtelen úton ketten haladunk,
nem sietünk, csak lassan ballagunk.
A világ csendes, engem ő vezet,
mutatni akar nekem egy jó helyet,
de messze előttünk nem látszik a vége,
csak valami halvány, mint a lemenő nap fénye.
Szívünk dobbanása lépésünk ritmusa,

Léptem még bizonytalan, halk,
mint akit a múlt még visszatart,
de valami bennem újra mozdul,
mint a fény, ha hajnalban kifordul.

Nem felejtek, csak helyet hagyok,
a seb is él, de már nem ragyog,
megtanultam, nem jó végleg eltemetni,
elég, ha hagyom, és tovább tudok menni.

Fülledt nyári éjszaka belopódzott szobámba
a lonc bódító illata!
Júliusi zivatar
az éj csendjét elzavarta,
eső vad kopogása álmomat elmosta,
szívemben az emlékeket felkavarta!  
Oly sok szép emlék,
mely szívembe vésve él,
s rájuk emlékezni ma is csodaszép!
Álmodni a szépet,
egy gyönyörű boldog életet,
melyet együtt élhetünk