Ráncokba bújt emlékek, halk szavak, 
őszi fényben egyre csak lassulnak.
Minden év egy verssor, csendes ima, 
s arcra nyomott bélyeg már nem sima.

A kéz, mely egykor szép jövőt rajzolt, 
ma múltat simogat, bölcs és nyugodt. 
Az öregedés, hidd, nem betegség, 
hanem lélek-formálta bölcsesség.

2025. október 6.

Tudod, én tudom, mi az a fájdalom.
Egy sír mellett állni reszkető lábakon.

Tudod, én tudom, mi az a félelem.
Sötétben, magányban élni szürke, féltett kis életem.

Tudod, én szerencsére tudom azt is, mi az a család.
Szívem velük szeretetre, megnyugvásra, s ott távol is, mindig hazatalált.

   A készülő kötetek, amiken saját magad nem kímélve fáradhatatlanul dolgozol, csupa árnyékból font, mégis eleven kertek, ahol minden vers és próza egy külön illatozó virág, melyek a főszerkesztő, azaz Te, éles szemének és gondos szívének locsolására bontakoznak ki.

Drága Zsuzsikám! Isten éltessen sokáig,egészsében,boldogságban.Örömteli születésnapot kívánok szívből: Anna.

Csodás október
simogat a napsugár
fagyos hajnalok

Fúj az őszi szél
sír a lehullt falevél
avarként végzi

Lesz még pár szép nap
jön még az indiánnyár
egy kis boldogság

2025. október 4.

TM

Zsuzsikánk, nagyon boldog születésnapot kívánunk, kívánjuk, hogy a napjaid egyre könnyebbek legyenek, te egyre egészségesebb legyél!

   A szívem, egy aprólékosan díszített üvegváza, most ezer darabra hullott a padlón. Minden egyes szilánkja a múlt egy édes de fájó emléke, melyek élesre csiszolt tőrként vágnak sebet lelkem legmélyebb zugaiban. Az egykor benne áramló, meleg folyó ereje elapadt, csak száraz meder maradt utána, melyben a magány szele söpri éltem porát.

A bántó szó, mint rozsdás szög,
a szívbe fúr, kiolt minden fényt,
árnyékban pereg a gondolat tovább,
marad a csend, múlik a remény.

Belső sikoly kavarog benned,
rideg tükröt tart a világ,
hol hegy volt egykor, most kő marad,
s csak a fájdalom növesztette virág.

   Épp csak elindultunk, amikor Dani dühöngve, felháborodva kezdte a nem éppen finom megjegyzéseit elénk tárni.

Az őszben rettenthetetlen áll,
lapátját szelek tépik,
s míg azok gyorsulva forognak,
a köd csendesen örvénylik.

Tél havában sem alszik soha,
csontja ropog, de mégis dacol,
a szél, ha jön, felrázza zenélni,
és szárnyaival ősi mesét dalol.

  A ’90-es választásokon, egy aprócska kis falu polgármesterének választották Danit. A 40-es évei elején járó férfi igazi lendülettel látott neki a falucska politikai és egyéb téren való rendbetételéhez.

     A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni. 

Az őszi csend csontig hatol,
zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt,
hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még,
hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív

Egy őszi délután szinte észrevétlenül jött felém
a boldogság,
de én nem figyeltem rá,
s ő ment tovább, meg sem állt!
Majd csendesen elkezdett esni az eső,
nem volt felettem tető,
átölelt az esti csend,
s könnyem is eleredt!
Az őszi eső csendesen esett,
áztatta a fákról lehullott faleveleket!

Hetven vagyok? Na és, akkor mi van! 
A lelkem még szökdécsel, mint hajdan. 
A tükör néha tréfát űz velem, 
de belül mindig tavasz a szívem.

A múltam gazdag, mint egy jó regény, 
de most is írom - nem vagyok szegény. 
A bot? Csak stílus, mint egy szép kalap, 
de még táncolok, a tánc létalap.

Rohannak az évszakok,
mint szélfútta felhők az égen,
s mire felfognám a nyár melegét,
már őszi köd terül a réten.

Úgy elrohannak az évek,
de az idő végtelen szövőszéke
láthatatlan fonállal szövi
a múltat és jövőt össze.

Elmúlnak az évszakok,
mint szemnek a futó képek,
ám a lélek tudja jól,
mögöttük örök törvény lépked.

Tudod, én egészen rendes ember voltam,
nagy volt a szívem, sok mindent akartam,
de az élet folyvást gáncsolt, közbelépett,
s hagyta, hogy eljöjjön a kegyetlen végzet.

Ha majd elmúlok, és bizton nem leszek,
hagyja-e az élet, hogy rám emlékezzenek?
Fáj már az lét, mindenki becsapott,
s csak a bánat marja a régi álmokat.