A vén gesztenyefa kinyitotta szemét, ősz van, állapította meg. Levelei sárga, barna színben hullottak lába elé. A gesztenyék beborították az udvart, jelezvén az elmúlás tényét. Feje fölött esőfelhők gyülekeztek. Nem baj, gondolta, ez a nyár nagyon száraz volt. Most felfrissül a mélyben rejtőző gyökere, aztán a pihenés ideje következik.

Ősz végi nyár, olyan vagy,
mint későn jött szerelem.
Mikor kihűltek az álmok,
te itt maradtál velem.

Késői nyár, szép vagy, jó vagy,
még örülök neked,
de lassan már a virágaim
meghervadtak lesznek.

Érdekes az élet nagyon,
ha vársz az érzelmekre,
mindent időben kell tenni,
ne halassz jövőre.

Szeretlek, szeptember,
bájos vagy és vidám!
Sokszínű szépséged
kavalkádja a fán.

Szőlő, almaillat,
a körte túl érett?
Attól még kedvelem,
ha kissé édesebb.

Szeretlek, szeptember,
születésem hava,
kedves hónapomat
Szt. Mihály vigyázza.

"A szerelem mindenekfelett 70 év fölött is akár. Hisz a test megvénülhet, de a lélek soha"

Szívedben otthonra leltem,
Mint vándor, ki célra talált.
Öröklétünk benned  kerestem,
Szerelmed gyönyörrel megkínált.

Szemedben holdfény ragyog rám,
S csillagként vezet az éjben,
Vágyunk ott nyugszik Isten asztalán,
S te hozzám hajolsz a fényben.

Madách Tragédiája,
Arany kritikája.
Kézirat olvasva,
Helyesírás javítva.
Kritika átgondolva,
A mű több nyelvre fordítva.
A dráma a színpadra,
A siker biztosítva.
Idézetek szállnak,
Köszönet Madáchnak.
"Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!"

TM

A reggeli kávé gőzében
ott lebeg az éjszaka álma,
mintha hosszúra nyúlt keze
még valamire várna.

Az utcák kövén őrzött léptek
a múltat némán mesélik,
minden repedésben ott szunnyad
valami ősi, valami régi.

Az idő mindig körbeér,
de nem ugyanoda érkezik,
a házak kopott falán
egymást árnyak és fények kergetik.

Szállnak a darvak,
az ősz szíve hallgat.

Erdő mélyén szarvas szökken, s
én itt ülök e gyönyörű csöndben.

A köd felszáll, ölembe hullik a lomb,
vajon ölellek-e még, kedvesem, mondd.

Az ősz szíve hallgat, s szép csendben a tél fele ballag.
Kérdeztelek, drága, de már nem is hallak.

TM

Gyere kedvesem, bújj mellém,
hogy öleljelek át,
oly lágyan, mint ahogy
a nyári szél öleli a búzakalászát,
ahogy fodrozza a tó vizét, majd simítja lágyan simára,
érezd kedvesem a csókom
mézédes ízét, ahogy én érzem vágyad izzó érintését!
Gyere kedvesem, hiányzol nagyon, ha nem vagy velem, ha nem látom vágyakozó

     Újrafestett falak, újak a gerendák, az ajtó nyikordulása még emléket idéz, az udvaron fű nő, árnyat vet a lomb. A kályha hamuja nem őrzi az akkori tüzet, a szegletekben régi nevetés sem bújik.
     Kint a kertben a diófa árnya még mindig hűvös menedék, madarak csicsergése keveredik a szél zajával, ágai közt ezüst pókhálók táncolnak.

     Az ősz megcsókolta, s a nap fátyolos arccal az őszi égre szenderült, gyér sugaraival csak annyit súgott a világnak, hogy elbúcsúzott a nyár. A fák, mint megannyi, lángoló fáklya, utolsó fellobbanásként borultak aranyba, vörösbe és bronzba, mielőtt a szél, ez a csendes tolvaj, szép egyenként levette volna ruháikat.

Életed folyik csendes medrében,
Túl csendes, kiált a lelked bensődben!
Lassú víz mos céltalan, unalmas partokat,
Az óceán mélyén dübörgő indulat.
A hullám tör utat, fitogtatja erejét,
Felkorbácsolja lényed mélyen alvó vizét.
Hömpölyög, tombol, vad vágtába kezd,
Az érzés a továbblépés csónakjában evez.
Lelked siklik, mint deszka a vízen,

Ökrök nyomában gyalogolva
izzad a gazda, fordul a szekér,
vállán fénylik a nap sugara,
sóhajtva nyikorog a kerék.

Asszony a vödörrel hajladoz,
kendője a szélnek korbácsa,
csöpp gyermek a tornácon játszik,
rajzol a napnyugta porába.

     A sárkány, aki elrabolta a királykisasszonyt, a hős lovag, aki fehér lován érkezett megmenteni, hát ők mára megöregedtek.
     A sárkány már egy teát sem tud megmelegíteni, a lovag nem bírja el a kardját, a lova rég feladta a küzdelmet a korral, a királykisasszony megőszült, megráncosodott, elfonnyadt a toronyban.

Tenyeremben tartom még a múltat,
pedig röppenni készül az emlékezet,
a valóság a képzelettel társul,
van, ami igaz, van, mi csak gondolat.
Érzelmeimmel átitatott történelem,
az én történetem,
amit elmesélek neked.

Amikor a hársfa illatában valami megremeg,
amikor a rigó esti dalára nincs felelet,
amikor a felhő fejed felett lopva úszik el,
és a napnyugta bármily szép, már nem érdekel,
mert szíved összetörve,
ezer szilánkja lüktet ujjbegyedben,
nem ölelheted őt, helye üres melletted.