Évek óta őrzi a bús magányt,
a lakat és a lógó lánc,
a régi ház rozsdás kapuját,
omladozó vályogfalát,
a múlt emlékeit, ősök lépteit,
az itt éltek utolsó sóhajait.
Törött ablakok, pókhálós falak,
beszakadt tető, ez mi megmaradt.
Ki itt lakott, boldog volt elégedett?

Elmúlt az ősz, tél követte,
Elrepültél messze, melegebbre.
Isten neked két hazát adott,
De a mi hazánkban vagy boldog!
Kéményeinken vár vissza fészked,
Mint a magyar, aki jobb életért ment,
Mégis,mikor a tavasz eljön,
Lelkedben megszólal egy ősi ösztön,

Isten kertjének közepében
él egy néma madár.
Kalitkája tárva,
társra mégsem talál.

Mindig arra vágytam,
hogy múltamat megtaláljam,
mindig attól féltem,
hogy hazudnak nékem.

Kisöreget láttam sétálni a minap,
háta meghajlott, fején régi kalap.
Arca naptól cserzett ráncos,
lába bizony már nem táncos.

Lassan lépked, meg-megállva,
nincs már többé sürgős dolga.

Kezében botja, szépen faragva,
reszketésének biztonságot adva.
Kettőt hármat lép, megáll, körbenéz,
bár derekának fordulni oly nehéz.

Keserves idők köszöntenek a világra!
Egyik holló a másik szemét vájja
Uralkodik már a pénz ember millióin
Fegyver pusztít, s jön a halál ,s akin!

Egy videó emlékére

Van egy kosaram,
soha nem üres,
mindig belerakom,
mi nekem lényeges.

Bánatot, sértést, bút,
emlékeket, szomorút,
csalódást és vádakat,
becsmérlést és átkokat.

Ha úgy érzem, tele van,
több nem fér már bele,
karomra akasztom
s elsétálok vele.

Csiga Kálmán gondolt egyet,
haslábával útnak ered.
Megszemléli a vidéket,
s hallja a varázsigéket.

Legyen e fogadalom,
vagy spontán szeressük Földünket?

Sok-sok szépség életemben,
táncolnék a végtelenbe!
Igen, ez a világ már más,
tudom, te is így gondolnád.
 
Ha egyszer összeér utunk,
csillagokkal együtt futunk.
Néz ránk a fénylő Esthajnal,
táncolunk, lobogó hajjal!

2020.05.07.

Mi lelkemből fakad, papírra vetem,
kötöttséget útmutatást nem szeretem,
amit én szeretek és nekem tetszik,
arról hogy beszélhet le, valaki másik.

Ám az sem baj ha néha fúj a szél,
parti kövekkel legalább így beszél,
hallgatom, de bosszantanak oktalan szavak,
olyanok mint sokszor, értéktelen salak.

Udvaromnak ékessége,
Szárnyasaim népessége.
Fehér kakas tyúkjaival,
Gőgös gúnár libáival.

Nagy az udvar jól elférnek,
Fűszálakat legelésznek.
Szerteszéjjel szórok magot,
Mindegyik csőr gyorsan kapkod.

Pedig bőven jut ám nekik,
Üres begyük jól megtelik.
Gémeskút vize vályúban,
Eloltják vele szomjukat.

A hold halvány fényénél egy ember gyalogolt az úton. Hazafelé tartott, már csak két kilométer és meglátja a családját. Tíz éve, hogy katonaként a hazáját szolgálta, ezalatt az idő alatt csak kétszer volt otthon.

Fojtó félelmem vallatja a monoton időt,
fogaskerekek kattognak agyamban,
elektromos relék, míg keresem a nőt,
ki fülembe súg..., de már rég hallottam.

Mert nem ölelsz holnap,
sem holnapután, úgy bánom,
de csókod emlékei a számon,
valahol még ott lapulnak!

Hopp te zsiga!