Emlékszel, mikor fára másztunk?
Egymásra lopott cseresznyét dobáltunk.
Mikor papsajtot, mosatlan gyümölcsöt ettünk,
s tőle meg nem betegedtünk.

Ma reggel úgy ébredtem, ragyogott a napsugár,
átölelt csendben a fény, a boldogság körülzár.
Tudtam, hogy ma minden másképp történik, mint tegnap,
tudtam, hogy ma visszatérsz hozzám, és ez ünnepnap.

Kicsi veréb ül a fán,
nyári napnak hajnalán.
Gondolkodik fenn a fán,
merre szálljak, arra tán.
Jobbra szállok, dombon át,
ott találom nagyanyát.
Balra megyek, arra hegyek,
ott lakik sok rokon gyerek.
Elszállok a rét felé,
fel a gémeskút elé.
Iszok egy jó friss vizet,
jó nagy kortyot, vagy tízet.
De jaj nekem, arra ám,

Mikor ott vagyok a dombon, magasan a tó felett.
A látvánnyal betelni nem lehet.

Közepén úsznak csapatban vadkacsák,
a nádason szarvasok törnek át.

Messze látni a tájat, örökre itt maradni
érzek ilyenkor vágyat.

Már novemberre jár, mégis meleg a napsugár.
Lombtalanok már a fák, elhordta a szél a szép őszi ruhát.

Olyan nekem az erdő, mint a család,
hiányzik, ha nem ölel körül a sok faág.
Mint a legjobb barát,
meghallgatom minden búját s baját.

Szeretem hallgatni, s megértem minden szavát.
Mindent elmesél,
mikor az ágakat borzolja a szél.

Nevet a Hold az égen,
szép csillagfűzérben.
Lassan fénye hidat rajzol a tavon,
hadd nevessen, hagyom.

Vadlibák úsznak a fényben,
látszik a tónak tükrében.
Ringatóznak a vízzel, a hullámok,
ahogy játszanak a széllel.

Hangjuk messze elhallatszik,
talán egészen a Holdig,
s ezen nevet,
így gágogni hogyan lehet.

Ha édesanyám beköszönne,
jaj, de messziről is jönne.

Megkérdezném, nem vagy fáradt?
Megvetném neki az ágyat.
Tennék feje alá puha párnát,
úgy vigyáznám én az álmát.

Elmesélnék mindent neki,
hogy még mindenki szereti.
Reggel bevetném az ágyát,
úgy lesném én minden vágyát.

Élni, élni,
boldogan élni,
sok szép napot remélni,
semmitől sem félni,
két szemedbe nézni,
bátran előre lépni,
vissza nem tekinteni,
mindenek felett hinni,
magadban hinni!
Apró csodát meglátni,
harmatos fűben járni,
a szépre vágyni,
nem érzéketlenné válni,
kedveseddel hálni,
vele eggyé válni,

Egy holdfényes éjszakán,
fülesbagoly ül a fán.
Az égen ezernyi csillag ragyog,
s én idekint magam vagyok.

Vastag ruhát venni kellett,
látszik már a lehelet.
Csak nézem a Holdat,
lassú léptekkel érkezik a holnap.

Régen úgy szerettem, megéltük korát,
megültük rendesen a disznónak torát.

Nem rohant senki, körülülte az asztalt este a család.
Volt munka előtte bőven, de estére kicsit a nyüzsgés elcsendesült,
s az asztal is temérdek jóval megterült.

Az asszonyok is kicsit fellélegezhettek,
mikor már a népek az asztalnál a húslevesből szedtek.

Ülök a gangon,
egy kakas szól reggel elfojtott, rekedt hangon.
A tetőn galambpár kedvesen búg,
odébb rikácsol egy tyúk.

Valamikor még felnyerített egy ló,
vagy bőgött egy tehén, annak idején.
Ma már mást tartani nem lehet,
szinte csak macskát, s ebet.

November végi napfény simogatja arcodat,
távolban hallani, ahogy zakatol, s elhalad egy vonat.

Lassan távolodik, mint az ősz, mit majd a tél legyőz.
Itt öregedett meg mellettünk, hogy majd vele a fiatal télbe vesszünk.

Fekszem a fűben, oly gyönyörűben.
Ezer tücsök zenél, az égen elfér a tenyér.

A kékségben sok bárányfelhő henyél,
kaszálás után jól esik majd a jó bor, s friss kenyér.

Itt szöcske ugrik, amott pillangó repül, nem vagyok egyedül.
Körülöttem, mintha csak bókolnának, hajlongani látom a sok fűszálat.

Az erdőszélen, ha jársz,
még simogatja a nap a tájat,
de már ereje gyenge, bágyadt.

Messze szállt a nyár,
nyomában hűvös szellő jár.
Elhallgatott minden madár.

Ha belegondolsz, életünkben minden, s mi is, mindig találkozunk és búcsúzunk.

Találkozik hóhullás a kikelettel, édesanya az újszülött gyermekkel.
Búcsúzik tavasz a téltől,
mint nappal az éjtől.
Találkozik holdvilág a napsugárral, mint tavaszi szél a hóvirággal.
Búcsúzik az ősz a nyártól, jégvirág a lombhullástól.

Nyár végén, kora este az erdőt jártam,
mikor egy kidőlt fa mögül az erdőszélen
sok erdei állatot gyülekezni láttam.

Egy fura alak körül tömörültek,
volt, ki állt, voltak, kik a fűben ültek.

Úgy nézett ki, mint valami fából, ágból, falevélből tákolt,
rémisztő, furcsa szerzet.
Gondoltam magamban, na már csak ez kellett.

Ha szeretet lehetnék.
Mindenkihez elmennék.

Folynék a szívekben, mint egy csörgedező patak, mely soha el nem apad.
Mindenki szívét átjárnám, jó mélyre belopnám magam,
csak egy kis helyet szoríts nekem odabent, ha van.

Még annak idején, gyerekfejjel.
Alig vártam ezt, hogy a négy fal kiereszt.
Hosszú volt a tél, ideje, hogy véget ér.

Elindultam, gondoltam, járok egyet, hogy egy kis kucsmagombát szedjek.
Utam egy tisztáson vitt oda, hol reméltem, valamit találok.
S egyszer csak mit látok!