Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

     A szerelmünk két őszi falevél volt, s sodródtunk a szeptemberi szélben. Nem ragaszkodtunk már görcsösen az ághoz, ami valaha az otthonunk volt, tudtuk, hogy eljött az idő. Csendesen, szinte észrevétlenül engedtük el, mint egymást.

Zúg az erdő, sírnak a fák,
vihar tombol, ágak törnek,
szél rohan át a világon,
véget vet a békés csöndnek.

Honnét indult ez a vihar,
miért lett vad szörnyeteg,
elmesélem kis versemben,
hát akkor figyeljetek.

Magas hegyek kis zugában
megrezdült a levegő,
hógolyóval játszadozni
pajkos szellő jött elő.

     A kert egyik sarkában kapott helyet, ahol a déli naptól a ház árnyéka megvédte. Gyökereiben érezte a föld puhaságát, a frissítő vizet, mellyel megöntözték ültetésekor. A következő napokban elkezdett kapaszkodni, bár csinos kis karóhoz volt kötve dereka, ami mindenképpen megtartotta.

/Kiskundorozsma/
Emlékeimben még visszajárok,
A gangokon paprikafüzéreket látok.
S illata száll az őszben,
Ételt fűszerez minden üstben.

A teraszok felkötözött piros láncai
Ragyognak az őszi napfényben.
Mintha a nap tüzes lángja
Költözött volna a paprikába...

     Lelkem mélyén rejtőzik egy titkos forrás, melyből először néma sorok fakadnak. Nem hallható füllel, mégis visszhangzik bennem, mint egy ősi visszhang a sziklák között. Ez a hang, akárcsak egy láthatatlan kertész, szüntelenül ültet gondolatmagvakat lelkem termőtalajába, s én csak nézem, ahogy bontakoznak, szirmaikat kibontva a szavak virágaivá.

Ha tiszta a szív és emelt a lélek,
Ragyogni ekként tudni érdemes.
Hisz oly szép ez a megtépázott élet,
Tenni dolgod benne mindennél nemesb.

Ha kinyitod szemed s lelked kitárod,
Szóljon a dal, s pengjen jó gitárod.
Hirdesse, mily gyönyörű is az élet,
Ehhez kívánok igaz bölcsességet.

Az esti tájra csend borul,
a szellő fűszálakat simogat,
a nap fénye elsápad,
és fákra szór álmokat.

Halk merengés, néma kérdés,
lelkem mélyén a béke,
hol a fény, merre a remény,
szavakkal játszik az elme.

Egy halk rezdülés hirtelen,
mint patakban kis örvény,
minden bánat, minden seb,
olyan mint egy ösvény.

     A lélek, e fáradt vándor, egykor majd eljut a nagy folyóhoz, amelynek vize ezüstösen csillog a túlvilágon. A túlsó partja ködbe vész, de a köd nem a feledés homálya, hanem egy ragyogó, tiszta fény fátyla. A csónak, amelyen átkelsz majd, nem fából készült, hanem a rég elfeledett, legszebb pillanataidból faragtatott, s a vitorla a szíved meg nem értett szavaiból készült.

Halkan dobban a világ szíve,
az éjben csillagok fénylenek,
árnyak búcsúznak a csendben,
a lélek hallja az örök ígéretet.

Az égbolt könnyeket hullajt,
a szél dalban hordoz reményt,
aki megérti elsuttogott titkát,
a békéről hall egy mesét.

Sötét az út, benne mélyen járok,
csillagfény sincs, csak árny-rákok.
Az idő súlya föntről rám borul,
s benne minden reményem elszorul.

A szívem kong, csak üres harang,
Nincs többé mar giling-galang
Az álom rég a semmibe szállt,
s csak kín maradt, mi rám talált.

Tüzednél lelkem át nem melegedett,
Pedig közel, magad mellett szorítottál helyet.
Nem tudtam nálad igazán otthonra lelni,
Szobádban céltalan, üresen bolyongani.

A napsugár néha benézett hozzám,
Ilyenkor arcomon lágy melegség suhant át.
Reméltem, izzó parazsat vártam,
Lelkem tüzénél melegedőket láttam.

Lép, les, vár,
éj köd, sötét ár.
Szív ver, dobog,
Ő közelít,
de még vagyok.
Az élet szélén élek,
nem remélek.
Ajtó zár,
ablak sötét,
minden mozdulat
elvakít.
Botlom, remegek,
nevet az éj,
valaki imát rebeg,
ne félj.

Hullámok csipkedik a parti köveket,
habokból szőnek ezernyi mesét,
szél simogatja a ringó vizeket,
napfény csillogtatja titkos üzenetét.

Madár suhan magasan az égen,
víztükör mutatja árnyékát,
csend dalol suttogva, halkan,
az örök idő fonja kosarát.