A mező még halkan szuszogott, amikor a pipacsok felébredtek. Nem volt ébresztőóra - csak a szellő szólt nekik: ,,Indul a reggel!"
   Pipacs Mama nagyot nyújtózott-
   - El ne késsetek a harmatóráról! - mondta.
   Pipacs Panka szaladt a fű közé, hol a Csendmanó hintázott szótlanul.
   - Mi lesz ma a tornaórán? - kérdezte Pipacs Peti.

Derűről álmodom,
mosolyt látni
szomorú arcokon,
kart karba öltve,
boldog emberek
énjéből áradjon az élet,
változzon színessé,
mi eddig volt szürke,
bárhogy volt is akkor,
és az idő összegyűrte,
mert tanítottak minket
gyönyörű szavakkal,
majd körülvettek
buta, ostoba falakkal,
rácsok mögött él,

   Életünk, mint pókháló a szélben, gyenge szálai megfeszülnek a láthatatlan áramlatokban. Egyetlen fuvallat is képes elszakítani gondosan szőtt álmainkat, szilánkokra törni a holnap ígéretét. De mégis ott vagyunk, ringatózunk a semmi határán, kapaszkodunk a lét apró rezzenéseibe. Minden mozdulatunk egy némításra ítélt kiáltás, egy csendes könyörgés a stabilitásért.

Reggel harangszóra keltem,
benézett hozzám az Isten,
azt látta, hogy nem vagy itt,
megcsókolta arcom ráncait.

Látod, mit tett velünk az idő,
rajtam megőszült kérges mező,
míg arcodon megakad a fény,
a tükörben csak elhaló remény.

Tornácokon sírnak régi házak, 
hol gyermekrajz pihen még a falon. 
A földön repedt az élet álma, 
füstbe burkolózott a holnapom.

Árnyékban lépnek a megtört lelkek, 
kezükben fakó fénykép és ima. 
A szeretet túlél minden bombát, 
bár szétzúzza a háború szava.

Füst után száll a csend fel az égre,
mint megfáradt madár a vad tájon.
Sebzett föld még ölelni próbálja 
a holnapot lassan, ólomlábon.

Mezőkön majd újra nyílik pipacs, 
nem fél már növény a tank nyomától. 
A szél nem hoz sírást, csak dallamot, 
mint gyermekhang egy régi álomból.

   A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata.

Szalmatetős kicsi kunyhó
rogyadozva áll,
lakója rég elköltözött,
ott csak madár jár.

Vályogfalát rózsa futja,
s virágos a tornác,
kapaszkodik, illatozik,
mintha élni hívná.

Öreg teknő szomorkodik
fal mellé támasztva,
rozsdás kapa árván lóg
fa ágára akasztva.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor, ott, felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív, melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső, a földre hullva, megremeg.

Egyszer volt fény – de elmaradt,
az ég alatt csak szél szaladt.
A csend is fáj, már súlya van,
s a nap se kel fel nyomtalan.

A falak hallgatnak velem,
nem szól senki, csak a félelem.
Az álmok fáradt szárnya csügg,
s a holnap mind csak elkerüld.

Az ablak alatt suttog a nyár,
levelek közt a szél zizeg,
párnámra csönd szendereg,
s emlékké válik a kikelet.

Messze harangszó elillan,
idő és tér nem köt össze,
csak a pillanat halk szava,
s a napfény üzen a völgybe.

   A város fölött az ég olyan színpompás kékségben vakított, hogy a nap sem talált semmi kivetni valót benne. Csak ragyogott, és olyan izzó meleg telepedett a betonházak közé, mintha Belzebub a pokolból segítene neki. A szél sem mozdult, a parkokban a fák, bokrok sárgán, teljesen lekókadva, soványra aszalódva reméltek cseppnyi vizet.

Az emlék már megkopott, mégis a múlt felragyog.
Érzések viharán, egyszer csak rád talál.
Mosolyod halványul, de nem ereszt, itt nyomul.
Végül is nem bánod, egyetlen pozitív élményed
Apádról. Beteg vagy, ez talán rosszat mutat.
Mégis számodra ettől lesz más ez a nap.
Apád készít reggelit, pirítós illata száll,

   Nem szeretnéd a lerágott csontot újra és újra a kutya elé dobni, de néha semmi másra nincs lehetőséged. Újra és újra elő kell venned, mert új csontra nem telik, ha mégis összekaparod az árát, az igazságérzeted visszadobja, nem jól van ez így. Nem így kellene a dolgoknak mennie.

Kiskertemnek rejtekén, piciny tónak közepén, tavirózsa levelén egy kis zöld levelibéka pihen épp!
Boldogan kuruttyol őkelme, messze száll az éneke!

Béka vagyok, leveli, ki a fiát a nejével neveli,
szúnyogokkal eteti, s e kis tóban az életét boldogságban így éli!

   A bérlakás tizedik emeletén élt a férfi. Már nem dolgozott, csak egy héten három napot, és csak hat órában vállalt munkát. Elég sok ideje volt, és szeretett reggelente az erkélyen kávézni, közben figyelte az utcához köthető zajokat, és a szomszédoktól átszűrődő reggeli tevékenységek is lekötötték figyelmét.