Egy ideje figyelte a mosdó mellett megtapadt porcicát. Amikor kezet mosott, akkor tűnt fel neki. Később kitakarítok. A gondolatot csak a kéztörlés követte, becsukta maga mögött az ajtót.

Vidám lett a kedvem,
úgy reggelre kelve.
Egy huncut napsugár
csókot csent szememre.

Azt hittem, elsiet
ezen tette után,
de sokáig időzött
a hálószobám falán.

Kérdeztem: - Ki küldött,
játékos napsugár?
- Nem küldtek, megszöktem,
hogy te ma légy vidám!

Virágos teraszom,
meddig tart a nyár?
Meddig tart örömöm,
éneklő kismadár?

Esőláb-lógató felhő,
merre mész?
Eltakarod a fényt,
Csak hajt a hűvös szél.

Őszillatú levél
lassan földet ér.
Táncikol egy kicsit,
majd pihenni tér.

Ködbe burkolózik reggelre a táj,
mint selyemfátyol, mi lelkemre telepszik,
egy elhagyott fészekben, halk siratódal csendül,
az ágon a felkelő napban még gazdája melegszik.

Olyan, mint egy hervadó, őszi rózsa, mi valamire vár,
aztán egy pillanat, s már fekete pontként az égen
csak egy lélekdarab, mi tovaszáll.

Szerettem volna eljutni a csillagokba
Sajnos túl fényesnek és távolinak tűntek
Vágytam belenézni a szemetekbe
De ehhez túl halovány voltam.

Ha maradt volna még néhány rövidke percetek
Mindent átbeszélhettünk volna rég
Követlek én is már lassan benneteket
Így elviselhetőbb a holnapi reménytelenség.

Esik az eső
issza a szomjazó föld
feléled minden

Zöldül a határ
megjött a nyári eső
vártuk már nagyon

Záporeső hull
lemossa a nyár porát
megtisztul a táj

2025. augusztus 22.

TM

Amikor mindenki okos
és bölcs akar lenni,
az életed fölött
pálcát akar törni.
Amikor életed beforrt
sebei felszakadnak,
bár szenvedni nem láttak,
akkor mondd:
"Uram, csak Te tudod az igazat!"

     Eljön a hajnal, s a szürkületben, amikor a nap még csak egy rejtőzködő ígéret a távolban, a tó felszíne egy óriási ezüsttükörré válik, amelybe az éjszaka még belepillant. A köd, mint egy finom csipkefátyol, terül szét a vízen és a part menti nádas felett, elmosva a valóság és az álmok határait. Ezen a néma, megfestett tájon ébredezik a világ, s vele én is.

Csillagok imbolyognak az égen,
mint részeg madár a szélben,
ragyognak az éjszakában,
fürdenek a holdsugárban.

Titkok tűnnek el a fényben,
árnyak járnak néma csendben,
kapuk nyílnak a végtelennek,
időtlen világok megjelennek.

Nekem Te adtad a csodát,
a válladhoz símuló arcom
békés megnyugvását!
Te adtál nyugalmat, békét,
lelkem nyíló virágának harmatcseppektől csillogó szirmának újraéledését,
illatozó létét!
Kétkarod féltő ölelése, sóhajod, csókod szelídsége,
majd egyre gyorsuló szívdobogása,
szunnyadó vérem felgyújtása!
Te adtad azt, amire vágytam,

Egy utolsó sóhaj - csendben szárnyal,
a világ hangtalan alám hajol,
az idő pereg, de nem marasztal,
a test elcsitul, a fény átkarol.

Lélegzetem lassan, némán pihen,
mint a tó, ha tükre elcsendesül,
és akkor jön... nem kérdez, nem siet,
csak ott van - vakító, meleg, derűs.

Bár királyunk régen kiemelt ünnepnek,
Nagyboldogasszony napjára tekintett.
1038 évének augusztus 15. napján
A halál angyala kísérte utolsó útján.
Előző napon, halálos ágyán,
Magyarországot Szűz Máriának ajánlván.
A szabolcsi zsinat 54 év múltán
Oltárra emeli augusztus 20. napján.
Az egyház néha ünnepli, néha bizony

Ha az ég peremén fény születik,
és párás álmot bont a méla csend,
a nap kibontja lassan szárnyait,
és a sötétségbe aranyfényt csen.

Sötét árnyak oszlanak, az ég sír,
de a nap nevetve átöleli,
a könny és napfény, ha összeérnek,
színes hídként az eget ívelik.

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok,
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok.
Virágot aggattál menyegző ruhámra,
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra.

De szép is volt az a boldogságos éden,
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem.
Rád figyeltem, mindenem neked odaadtam,
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam.

TM