Mikor ezüst utat rajzolsz
éjszaka a tavon,
hadd szárnyaljon szívem
s képzeletem, hagyom!
Vonzásod oly távolból is érzem,
ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem.
Lassan elindulok vágyaim
útján feléd,
mint örök múzsámba,
úgy kapaszkodok beléd.
Egyszer talán a sötét
éjben, árván,
megérinthetem felszíned,

Hangok a csendben,
szívdobogás,
nyílik egy ajtó,
kis kattanás,
indul a lépcsőn,
lábdobogás.
Elmegy egy autó,
halk suhogás,
csatornafedél,
nagy csattanás,
repül egy galamb,
szárnycsapkodás.
Lefőtt a kávé,
halk kotyogás,
ablakban a nap,
fény, ragyogás,
reggeli csendben
álmodozás.

Tavasz mosolya nyílik az ágon,
Szellő suhan át nyíló virágon.
Zöldülő fűben nyuszik lapulnak,
Színes tojások fűbe gurulnak.

Harang zeng halkan, messzi faluban,
Remény csillan a reggeli napban.
Kicsiny kezekben barka virágzik,
A szív is újra hittel világít.

   Amikor Anna kicsi volt, mindig ugyanazt a mesét kérte esténként: a piros cipőről, amit egy kislány annyira szeretett, hogy még az álmában sem vált meg tőle. Az anyukája szelíd mosollyal mesélte újra meg újra, minden este másképp, de a végén mindig az a sor zárta a történetet:

- És a cipő sosem kopott el, mert a szeretet, ami ajándékozta, örökké tartott.

Az udvaron, ahol a diófa állt,
kopogott a kispadon a nyár,
árnyékában nagyanyám ült,
fésülte ezüst szőtte haját.

A szél halkan mesélt valamit,
míg a nap szárította a ruhát,
bejárta a régi kicsi háznak
minden szegletét, zugát.

Sarokban ül a csend,
nem kérdez, csak topog,
egy gondolat nyomában
poros emlék csoszog.

Az idő halkan szól,
elmúlik, mint a nyár,
a fény lassan kihuny,
a szív halkabban kiabál.

Az este betakarja a szobát,
hangtalan, nem kopog,
eljönnek látogatni
a ragyogó angyalok.

Tavasz van, gyönyörű szépségű tavasz,
új életre kelt a táj,
virágba borult a vidék, amerre
a szem ellát!
Hiányzol kedvesem oly nagyon,
arcodat, mondd, újra mikor láthatom?
Bársonyos hangod ma is szívemig hatol,
beleremeg a testem is, ha hallom!
Öledbe bújnék csendesen, kedvesem,
két karod ölelése a templomi oltalom énnekem.

Szeretni és szeretve lenni,
a legszebb érzés így boldogságban élni.
A szeretet nem ismeri a határokat,
átível óceánokat, tengereket, magas hegyeket
és legyőz mindent az önzetlen, feltétel nélküli szeretet.
Mit neki az Alpok, vagy a Himalája,
nem számít az emberek közti távolsága.
A szeretet az életünk legszebb csodája,

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában mért merüljek el.
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a világvég itt van egészen közel.

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
Megírt a sors, gyűrött, rongyos lapon.
A mondat végén a pontot kerestem,
Szoborrá meredtem repedt talapzaton.

A zengő, örök természettel élsz,
Virágok kelyhében vagy az álom.
Fotóiddal mind minékünk  mesélsz,
Királylány vagy ez igaz mesevilágon.

Megosztod velünk szépérzékedet,
S mi látjuk képeidben a mesét.
A pillanatokba zártad a  szereteted,
Ebből bíz, még oly sok kellenék.

   Elérkezett az idő, hogy szükségem lett egy új mobiltelefonra, sokat húztam-halasztottam, de muszáj voltam belátni, hogy lassan már nem tudom bekapcsolni a készüléket, mert annyi repedés van rajta, no meg már ötéves készülékről beszélünk, ami a mai telefonoknál igen nagy szó!

Miért szenvednek ártatlanok,
az öregek, betegek,
maradnak árván feleségek
és apró gyerekek?

Gazdagok játszanak,
eldöntenek sorsokat,
háborúznak, harcolnak,
jártatják a szájukat.

Nagy vígan mulatnak,
míg hullanak fiaink,
végtelen luxusban
csak gyűlnek sírjaink.

A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent valahol
arany kabátban fázott egy ügynök.

Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.

   Szeretek kiérni az erdőből ezekre a csodás helyekre, melyek vonzzák az állatokat is. Itt mindig valami csodát láthatok, ha szép halkan megközelítem. Itt laknak a tisztás különleges lakói, akik rokonságban állnak a tavi és nádi testvéreikkel, akiket az éjszaka varázslata alatt lehet megcsodálni. A tisztáson viszont a legkülönlegesebb időszak a hajnal.

   Eszembe jutott egy szösszenet az utazásunkból, amit most megosztok veletek.
   Útitársamat nevezzük Hajninak, így legalább nem ismeritek fel, kiről is van szó...
   Szóval, felszálltunk a vonatra, vagyis, dehogy szálltunk, a madarak meg a pillangók szállnak, kecsesen repkednek, mi pedig bőröndjeinkkel felmásztunk, felvonszoltuk őket.

Ugrik a nyuszi, jó nagy a baja,
Elfogyott otthon a répa java!
Sonkát lopna, ha nem lenne túl sós,
Így marad hát a csoki - mogyorós.