Tudod, én egészen rendes ember voltam,
nagy volt a szívem, sok mindent akartam,
de az élet folyvást gáncsolt, közbelépett,
s hagyta, hogy eljöjjön a kegyetlen végzet.

Ha majd elmúlok, és bizton nem leszek,
hagyja-e az élet, hogy rám emlékezzenek?
Fáj már az lét, mindenki becsapott,
s csak a bánat marja a régi álmokat.

     Emlékszem még azokra a feledhetetlen nyári éjszakákra, amikor az idő lelassul, mint ahogy a méz csorog a kanálról. A levegő selymes lepelként simogatja az arcod, s a csendben tücsökzenekar koncertet ad. A csillagok milliárdnyi gyémántként ragyognak az éjben, fényt szórva magukból, s ezzel reményt adva a lélek éjszakai vándorainak.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

     Amint így botorkált, különös hangra lett figyelmes. Kicsit megtorpant és fülelt, hogy mi lehet ez a hang. Az erdő mélyéből egy közeledő grizzly medve hangja hallatszott. Álmából ébresztette fel a sok ló dobogása, és meg akarta tudni, mi volt ez a zaj. Féktelen, rosszat sejtve kezdett kihátrálni az erdő mélyéről. Érezte a veszély illatát.

A lélek útja spirálban halad, 
hol fénybe lép, hol épp árnyba szakad. 
Új testben újjászületik végül, 
és emléke csillagként fényesül...

2025. szeptember 28.

     Történt egy napon, hogy Féktelen vágtázott körbe-körbe a karámban. Egyszer-egyszer a hátsó patáival megrúgta az oldalát, mert nem volt türelme kivárni, hogy kiengedjék őket a legelőre. Úgy gondolta, hogy őérte történik minden. és ha sokat simogatták, dicsérték, akkor bármit megtehet.

Amikor elcsitul a világ,
s az est leszáll a fák fölött,
szelíd szavakkal szól a szív,
s a lelkünk csillagnak öltözött.

A múlt sebei kisimulnak,
ha elménk éltető fényt talál,
bűneink is lassan megfakulnak,
s kicsit most az idő is megáll.

Az őszi csend csontig hatol, zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt, hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még, hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív éjjelente, a sötét éjszaka néma csendjében!

     Egyszer, régen, született egy csodaszép kiscsikó egy hatalmas ménesben. Nehezen jött a világra, sok szenvedés árán. Az édesanyja mégis nagyon boldog volt, hogy végre megszületett és ott tudhatta maga mellett. Teltek a hetek, hónapok.

     "Olyan szegények vagyunk, hogy a bolhák is átjárnak a szomszédba, ha enni akarnak." - Apja szokta mondogatni, közben nevetett, de a szeme szomorú maradt. Tarisznyájából egy alma, körte, pár szem szilva csak előkerült esténként, amikor jött haza a földekről, ahol napszámba kapált, kaszált, mikor mit kellett.

Már sárgák, barnák a falevelek,
A természet nagy festője festeget.
Száz sugárban ragyog a nap,
Kölcsön adott meleg napokat.
Fényét szórja a napsugár,
Távolban a Fertő tó ködhomálya,
S Ausztria hegyeinek vonulata.
S a ragyogó nap átölel minket,
Utolsó áldása az égnek.
Elvarázsol minket a táj,

     A percek, mint megannyi folyami kavics, egymásnak feszülve, mégis csendben sorakoznak a lét folyamának partján. A szürke homályban gyémántként csillan fel egy pillanat, beragyogva a valóság fásult színpadát, de ahogy a napfény is tovatűnik, úgy olvad bele a végtelenbe a ragyogása is.

A táj aranyruhát ölt,
szellő szövi szelíd dalát,
levelek közt halk zene,
hallgatom az ősz búcsúját.

A szél messze sodorja
a megmaradt emlékeket,
az álmokat csillagok őrzik,
mint doboz a fényképeket.

Fák alatt a nyár eloson,
ködöt terít a hűvös hajnal,
sarkunkban már itt a tél,
hideggel és kemény faggyal.

Szavak születnek csend ölén,
mint szikra éjnek tüzében,
mert ott voltak a világ kezdetén,
a teremtésben egyként születtek.

Egy szó lehet: vigasztalás,
remény, amely mindig felemel,
s lehet méreg, mely titokban
a hitetlent pusztítani kiérdemel.