egyre folyik rólam a víz
valami hidegre vágyom
nem kell nekem a termálvíz
egy nagy pohár sör az álmom

2024. június 26.

Gyermekkorom emlékképe,
Péter és Pál ölelése,
"Megfértek bíz a naptárba",
S falum búcsújában.

Mert az én szép falum
Búcsút ült a vasárnapon,
Szólt a zene, pörgött a hinta,
Szállt az ének, mindenki hallja.

Itt a nyár, csak úgy ragyog!
Péter-Páli búcsúra gondolok.
Édesanyám finom főztje
Rokonságot egybegyűjtötte.

- Figyelj rám egy kicsit! - kérte az anyuka fiától, aki teljesen belemerült telefonjába. - Dávid! Nézz ide!
Már készenlétben egy fotóra, próbálta felhívni magára a figyelmet eredménytelenül. Ekkor átült egy másik székre, közelebb Dávidhoz, és halk, de ingerült hangon próbálta visszahozni a valóságba.

Ha a hajnal az ágyad szélén ülve ér,
könnyed özöne hullik,
s te nem tudod, miért.
Nézed a reggel ébredését,
a felhők mögött nyújtózkodó napsugár első fényét.
Már megint nem aludtam semmit,
tudom, itt a front,
vagy jön és a fájdalmaimon nem enyhít, hanem ront.
Ilyenkor érzékeny vagyok,
egy fájdalmas gondolat, és már sírok,

Egy kis hevesi faluban laktam akkor. Itt béreltem egy kis házat, itt tudtam nyugodtan írni, alkotni. Csendes volt, nyugodt, el tudtam vonulni a világ zajától.

A folyosón sétálgatott fel-alá, hóna alatt a mankójával. A sétálgatás mondjuk túlzás, mert leginkább csak ugrált egyik lábán. Az orvos azt mondta neki, hogy műtét utáni reggel fel kell kelni bármilyen nehéz is.

Uram! Add nekem a hangot,
hogy ki tudjam mondani a szót,
add meg nekem a rosszat,
hogy értékelni tudjam a jót.

Uram, add meg nekem a zajt,
hogy örüljek a csendnek,
legyen enyém a káosz,
hogy súlya legyen a rendnek.

Állok a Madarasi Hargitán
Rengeteg kérdéssel, remegő kezekkel
Nézem az ifjúság alkonyát
Szenvedő lélekkel, csillogó szemekkel

Kérdezném a napot, mely sápadtan ragyog
Kérdezném az eget, mely hidegen vacog
Kérdezném a hótól, a téli takarótól
Kérdezném a keresztet, mely gyökeret eresztett

Lehavazott a Hargitán
A hármas kereszt látta tán
Mikor a tél megérkezett
Száguldott és nem fékezett
Hó váltja fel a zúzmarát
Az erdő hidegen is barát
Ott kóborol gondolatom és lelkem
Bárcsak lehetne ott egy kertem
Bejárnám minden zegzugát
Magamba szívnám az illatát
Elmondtam nektek a szív szavát
Imádom én a Hargitát.

Olyan jó lenne,
ha fognád a kezem,
ha itt lennél velem.
Boldog lennék veled,
megtennék mindent neked.
Olyan jó volna,
ha a két karod ölelne,
ha a szemem a szemedbe nézhetne.
Meglátnám a vágyad benne,
mert a szem a lélek tükre.
Olyan jó lenne,
ha szívem dobbanását szíved érezné,
ha soha nem feledné.

Nyári zápor,
Te éltető csoda,
felfrissíted a tájat, és nem vagy hozzánk,
mint a nyári vihar, oly mostoha!
Nyári zápor,
örül neked fű, fa, virág,
te lemosod rólunk az út porát,
megtisztul körülötted a világ,
olyan lesz, mint a templomi oltár,
oly tiszta hófehér.
Nyári zápor,
arcomon futnak le

Egy előadáson ismerkedtek meg.
Mindketten keresték, amitől több lehet az életük. Ezért jelentkeztek erre a tanfolyamra. A fiú késve érkezett, a lány akkor csak ezt vette észre, hiszen ő mindig, mindenhová pontosan érkezett. A késés bosszantó szokása az embereknek, gondolta, és többé nem figyelt a fiúra.

Egy gondolat felhői szívem fölé szállnak, 
fáj a villámló csend.

Egyetlen kérdés, bent, mint a csend visszhangja,
ismétli, ismétli önmagát.

A viharon túlról megérzed, várod, hogy feltegyem,
és én a választól félve, suttogva megkérdezem.

Ablakomban kinyíltak a muskátlik,
a csodálatos színeit örömmel nézi mindenki!
Muskátli virága, te oly csodás, te szép,
olyan, mint egy gyönyörű festmény.
Muskátli virága piros, cirmos, rózsaszín,
bordó és téglapiros,
minden szín oly varázslatos.
Sokáig viruljatok muskátli virágok,
a szívemnek hozzátok el
az örök boldogságot!

Látom, hajaddal játszik a szél,
álmomban is csókolom a szád.
Finom ízekre szedem szét
tested puha bársonyát.

Szüntelen mászkál fejemben
egy őrjítő, csábító gondolat,
hajt a vágy, kínozza testemet,
magam előtt látom tisztán arcodat.

Vádol két szemed,
ajkadon méreg íz,
testeden végigfut a forró láva,
és kín ez neked, s nekem is.

Térjünk hát nyugovóra,
aludjuk át az éjszakát,
s lemossa az éj rólunk
létünk minden gyalázatát.

Mert oly bűnösök vagyunk mi mind,
férfiak, nők, s asszonyok,
de ha gyermekszemmel néznénk,
akkor nem látnánk vakon.

Emlékszel még,
mikor a kezem a kezedhez ért,
egy villámcsapás a testünkön szaladt szét!
Emlékszel még,
felettünk kék volt az ég,
s a szívem gyorsabban vert, ez tény.
Emlékszel még,
szemünkben megcsillant a fény,
ez adott új reményt!
Emlékszel még,
oly jó volt érezni, hogy izzik a lég,
s miénk lesz a messzeség.