Azt hitted, hogy könnyen túléled,
Azt hitted, hogy már túlélted,
Közel 40 év szállt el azóta,
A járdát nézve haladsz tovább.

Az idő vészesen fogy, az emlékek kínoznak,
Ami kimaradt, már csupán egy álom maradt.
Büszkék csak oly ritkán lehettetek sajnos,
Csak a bánat és a lassan őrlő kínok kísértek titeket.

Levelet írtam az angyaloknak,
gömbölyű betűim sorban elgurultak,
hajas babát kértem, pislogót,
hogy fésülgethessem, énekeljek neki altatót.

És eljött a várva-várt pillanat!
A baba nem volt a fa alatt.
Az angyal rólam elfelejtkezett?

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm, Uram!

Szeretném boldoggá tenni az embereket!
Egyedül nem megy, csak Veled!
Járd át gondolataimat, szívemet!
Átengedem magamon Fényedet.

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm, Uram, egyszerű,
gyermeki hitemet.

   A hazatérése estéjén Pille mélyen elaludt a hosszú utazás és a sok munka után. Másnap, karácsony reggelén ébredt fel, és ahogy kinézett ablakán, nem hitt a szemének, mert a házukat betöltötte a sok csoda.

A csend csak egy lélegzet,
mely megpihen a kimondott szavak között,
nem kérdez, csak ott van,
mint a fény ígérete hajnalban, a dombok fölött.

A csendben hallani a szív rezdülését,
az idő megfontolt, lassú lépteit,
benne megtanul a lélek nem félni önmagától,
és emlékezni arra, amit a zaj szétterít.

   Hallom innen-onnan, hogy háborognak az ügyvédek, mert a mesterséges intelligencia térnyerésével csappan a munkájuk. Az állampolgár az apróbb ügyei intézéséhez csak bekapcsolja a számítógépet, és azonnal választ kaphat problémájának megoldására.

Az univerzum rezeg, és benne minden. 
Ki tudja, hány dimenzióban, hány szinten. 
Húrok játékán rajzolódik vonala, 
Zenében pendül megfeszített fonala. 

Földünk porszemei frekvencia-táncban, 
Mintázatba rendezett membránba zártan, 
Pattognak, remegnek, szikrákat teremnek. 
Részecskék telítik vákumát teremnek. 

Gyertyaláng az ablakban,
hó ír mesét az utcán,
a világ egy pillanatra
csendesebb és tisztább.

A szívekben béke ébred,
szó nélküli jókívánság,
egy mosoly, egy kézszorítás,
többet ér sok ajándéknál.

Az idő megáll ma este,
csillag fénylik az égen,
s mind együtt vagyunk
az otthoni melegségben.

   Mostanság a háziorvosok többsége (tisztelet a kevés kivételnek) nem igazán veszi a fáradságot, hogy foglalkozzon a beteggel.  Egy semmire sem jó gyógyszerrel elintézik a „gyógyítást”, vagy küldik magán rendelésre, (akár a sajátjára)  ahol a 20-30- vagy ennél több ezer forintért ott sem csinálnak semmit!

Szikrát szór a csillagszóró,
csilingel a csengő,
gyermekdal száll a légben, zengő!
Karácsony ünnepét várja
kicsi és nagy,
boldogságtól az arcuk
felragyog majd!
Szeretet legnagyobb ajándék,
mit adhatunk,
hát bőven mindenkinek adjunk!

2025. december 12.

TM

   Valamikor jóval 10 millió fölött volt Magyarország népessége, mégsem voltak hosszú hónapokig, évekig tartó várólisták. Elment a beteg az orvoshoz, legkésőbb már másnap a szakorvosnál volt. Ha műteni kellett, egy-két nap és túl volt rajta. Az orvosok lelkiismeretesen megvizsgálták a beteget, mert fontos volt nekik.

Fény ragyog be ablakunkon, s gyertya lángja ég,
kint a fagyos éjszakában csend suttog, oly csillagos az ég.
Idebent a mézeskalácsillat csak
úgy száll,
együtt lenni veletek,
a szívem erre vár.

Én nem akarok fejemre ünneplő babért,
kíváncsi szemek tüzében hamuvá égni,
csak dalolni csendben önmagamért,
és csak az Istennek földig meghajolni.

Babérkoszorú hogy állna ősz fejemen?
Nevetne rajtam ez a hazug világ,
a babért a levesben jobban szeretem,
és eltörölném a hamisak torz mosolyát.

Ha az utolsó napomon még tudatomnál leszek,
Egy szűz-fehér papírra írom fel a neved.
S míg várom, hogy kinyíljon nekem az ég
Elkortyolok egy üveg zamatos Chardonnay-t.

S míg a pohár csókjától lassan  elernyedek,
Megkérem Istent, frigyünket áldja meg.
Míg a papírlapot veled egészen teleírom,
Az utolsó csepp bort a szádról még lecsókolom.

Az árnyék átölel, de sosem enged szabadon. 
A gyertyaláng kicsi, de fénye áttör a falon.
A sűrű ködben elmosódik minden út, a táj. 
A hajnal fényében ragyog minden, mint a kristály.
Törött tükörben ezer darabra hullt az arcom. 
Tiszta vízbe nézek, egy új arc... fényesnek látom.
Zárt ajtó mögött hallgat a múlt, de a kulcs a kezemben:

   Mikor eljön karácsony este, a világ ezüstbe öntött álommá válik. Odakint a táj, mint egy hóval hintett krémes torta, hófehér palástot ölt, és a fák ágai üvegkristályos koronákká dermednek a csillagfényben. A csend, amely a hótakarón pihen, nem üres, hanem puha, bársonyos takaró, amely elnyeli az eddig szürke hétköznapok zaját.

Kigyúl az ablakokban
a fények villódzó sora,
megáll még a zaj is
egy röpke pillanatra.

Karácsony illata száll,
szívekben a várakozás,
napról napra közeledik
a béke, s vele a megnyugvás.

Az asztalnál más a szó,
szebben csillognak a díszek,
a színek halk üzeneteket
a lélek mélyére visznek.