Meggörbült a háta,
bot a támaszték,
pedig mily egyenesen járt
fiatalon még.
Kalap volt a fején,
csillogott a szeme,
kislány a kapuban
hívta, gyere be.
Sokszor be is lépett,
volt, hogy csak a hátsón,
az öregek néztek is,
fejcsóválva, vádlón.
Egyszer még a pap is
szóvá tette vasárnap,
hogy egyesek sötétben,

Elment egy jó barát,
már érzem a hiányát!
Itt volt e földi létben,
verseket írt oly szerényen.
Igaz barát,
kivel mindent megbeszélhettem,
kedvesen válaszolt,
nem sértett meg sohasem!
Drága barátom, oly hirtelen távoztál,
senkitől nem búcsúztál!
Még felfogni sem volt időnk,
mi történt veled,
Isten magához szólított

Hallod-e csodálatos énekét?
Benne van a szerelem, a lét...
Hallod-e gyönyörű hangját,
Énekel, senki nem énekelt így.

Hallod-e torkának zenéjét,
Ünnepel az élet, az ég...
Énekelj Te tövismadárka!
Hisz olyan rövid ez a lét...

Rózsatövis szíved által járja,
Énekeld csak szíved szeretetét.

Volt egyszer egy ember,
aki minden sarkon visszanézett,
nem szólt senkihez,
ott volt mögötte az élet.

Régi poros nyarak,
egy kapu nyikorgása,
egy kéz, amely egyszer intett,
s azóta nincs maradása.

Ment az úton hosszú évekig,
csendben, hogy láthatatlan legyen,
a múltja vele együtt lépett,
át a völgyön, keresztül a hegyen.

A világ szíve

A nő a világ szíve,
mely szeretetet dobog,
s a fénye,
mely a legsötétebb napon is felragyog.

Az élet forrása

Ti vagytok a folyó, mely halkan völgyet váj,
s a sivatagból is virágzó rétet fakaszt,
kezetek nyomán elcsitul minden, ami fáj,
s a tél fagyából ti hozzátok el a tavaszt.

TM

Március oly szép
melengető napsugár -
eltűnt jégvirág

Szép tavaszi nap
élvezzük minden percét -
hosszú volt a tél

Bimbózó tavasz
virágok illata száll -
vége a télnek

2026. március 6.

TM

Nemcsak virág vagy, mi vázában pihen,
s nem halk suttogás az éj mélységeiben.
Te vagy a szikla, melyen megtörik az ár,
s a fészek melege, hova a lélek hazajár.
Olyan vagy, mint a tavaszi szél,
mely hol selymesen simít, hol harcba kél.

   A nő nem csupán egy alak a világ színpadán, hanem maga egy láthatatlan erő, mint a gravitáció, mi rendben tartja a csillagokat a családi és emberi lét egén. Ha megállunk egy pillanatra március ébredő szelében, rájöhetünk, hogy a női lélek egy ezerarcú kert, ahol a tél zordsága után mindig akad egy bátor rügy, amely hinni mer a tavaszban.

Urunk Jézus, hozzád fordulunk!
Hallgasd meg kétségbeesett imánk!
Vad, ádáz ellenség tört reánk,
Ártatlan gyermekek imája hozzád kiált!

Állítsd meg ezt az öldöklő csatát!
Védj meg minket, ártatlanokat!
Vigyázz életünkre, otthonunkra!
A háború nem a mi hibánk!

Tavaszi hónap, melyet már
mindenki úgy várt,
hosszú volt a tél,
de szerencsére elfújta a szél!
Most már süt ránk a nap éltető sugara,
szívünknek, lelkünknek boldogságot ad ma!
A napsugár simogatását oly jó érezni,
a tavasz szépségét élvezni!
Már bimbóznak a tavaszi virágok,
majd szirmaikat bontják,
kinyílnak, s édes illatukat

Ősz haját meglibbentette a szél,
hűtötte gyöngyöző homlokát,
megpihent kicsit a diófa alatt,
elküldve messzire sóhaját.

Az álom elsimította ráncait,
napfény játszott az arcán,
kergette finoman az árnyakat,
rajzolgatva csupasz karján.

Görbül a horizont, benne a csend honol,
létem öledbe temetem, gyengén birtokol.
A vöröslő égi nap lassan föld alá  bukik,
simitó lágy öled eközben érzőn elandalít.

Álmodom rólad az esti félhomályban,
a szeretlek vagyok bársony ajkú szádban.
Érzem lüktető véred szerelmes ritmusát,
vagy nekem és nem érdekel most a világ.

Várva várt tavasz végre megérkezett,
vártunk már nagyon téged!
Rügybe borultak a bokrok, a fák,
a madarak csicsergése a
tavasz érkezésének csodás zenéje!
A temészet újraéled,
a nap simogató sugarára téli álmából ébred,
s boldogan tekint a csodás kék égre,
a hosszú tél után ezt vágyta, remélte!
Édes tavasz, te szívünk vágya,

Peronon papírlapot kerget a szél,
bársonyosan simítja az arcokat,
s amikor kürt jelzi az indulást,
csipkés felhő hoz árnyékokat.

Pagodát épít az udvar csendje,
kályhacsőben füst gomolyog,
morgás ül a szoba sarkában,
gyapjúkabátban laknak a molyok.

   Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.

Egy téli estén eszembe jutottak régi pillanatok,
emlékeket hoztak, mesélő gondolatot,
apró, majdnem feledett történeteket,
kinyitottam hát a nagy bőröndömet.

Mit találtam benne?

Legelésző, sárga kislibákat,
sorakozó színpompás dáliákat,
mézédes barackot a kicsi fán,
meg a vörös, hízelkedő kiscicám.