temető csendje
krizantémokon könnyek -
hideg sírkövek

emlékezünk most
imáinkat suttogjuk -
nagy a veszteség

nehéz a szívünk
gyertyák sárga lángja ég -
sírva búcsúzunk

2025. október 31.

TM

A fény ma nem vakít, lágyan simogat, 
mint gyermekkéz egy rég nem látott arcot. 
A temető nem más, emlékek kertje, 
hol elfeledünk minden küzdést, harcot.

Lépteink alatt zörgő avar sóhajt, 
az idő megáll, vagy lassabban múlik. 
Gyertyát, mécsest gyújtunk, úgy emlékezünk.
Minden név mögött egy történet alszik.

   A zsíroskenyér, ez a csodás falusi sziget, számomra nem csak étel, hanem a falusi élet emlékeinek és a gyermekkorom egyszerűségének megtestesítője. A frissen sült kenyérszelet, ahogy magába issza a puha sertészsír aranyló, folyékony békéjét, eszembe juttatja a régi disznóvágások zsírsütéseit, s a régi embereket.

Csendes a temető,
mécsesek lángját enyhe szellő simogatja!
Krizantémok hófehér szirmait a napsugár csókolja,
s mi halkan mormoljuk imáinkat, fejünk lehajtva!
Könnyünk hull és emlékezünk, szeretteink itt vannak velünk!
Csend van, egy-egy száraz levelet fúj le a gyenge szél,
és egy galamb egy elhagyott sírra száll le épp!

Az este puhán borul a tájra,
mint meleg kendő a fáradt vállra,
kihuny a nap utolsó fénye,
kezdődik a csillagok születése.

A tó tükrén reszket az ég,
hold simítja a fák levelét,
bagoly suhan a szélben,
halkan huhog az éjben.

Nem a sírokban élnek ők, 
hanem a szavainkban, 
a gesztusainkban, 
a csendekben, 
amikor nem tudunk mit mondani. 
Ott vannak a fényben, 
amit meggyújtunk, 
és a szeretetben, 
amit továbbadunk.

2025. október

Néma lett minden, hangtalan,
csendben mentél el, mint egy lehulló levél,
de köztünk él arcod, mosolyod,
mert az idő nem törli, csak elvitte a szél.

Egy iskola, egy pad, egy régi kép,
velünk voltál, mi erre emlékezünk,
és az együtt töltött éveinkre
fényképeken, mit őrizgetünk.

A csend mögött ott a szó,
Mit nem mond ki senki, soha,
De rezdül még az ég alatt,
Mint halk imádság dallama.

Figyeld hát neki halk szavát,
Bűvöljön el a dallama,
Mindannyiszor mondj imát,
Hogy zendüljön az ég szava.

Nem mondták be a hírekben,
hogy sárgul a lomb, a szél lebben,
nem mondták be a hírekben.

Nem mondták be a hírekben,
hogy ölel a Nap szerelmesen,
nem mondták be a hírekben.

Nem mondták be a hírekben,
hogy galamb szállt át fölöttem,
nem mondták be a hírekben.

Hátam mögött egy üres nyár oson.
Istentől én ezt nem veszem zokon,
láttam nyarakat pirospozsgás arcodon,
forróság idején, a tóparton,
- sok éven át -
napfürdőben játszó tüzes alkonyokon.

   Mindenszentek éjszakáján a csend, mint egy angyal védelmező szárnya borult a temetőre. A fagyos novemberi levegőben a sírok felett ezernyi pislákoló gyertya lángja festette meg az árnyakat, mint valami túlvilági, titkos üzenet. Ezek az apró, táncoló fénypontok voltak az egyetlen törés az éj sötétségének falán.

   Ma, mikor a novemberi ég, mint ólomsúly nehezedik a tájra, és a temetők csendje mélyebben zeng, mint a harangszó, nem feledni jöttünk, hanem emlékezni. Lelkünk most olyan, mint egy régi, gondosan őrzött családi album, melynek lapjain az idő sötét foltokat hagyott, de a benne élő képek nem vesztettek élességükből.

Miért hiányzik úgy
a hangod,
a szó, mely nekem szól!
Miért hiányzik úgy
a két szemed,
mely fénylő csillag énnekem!
Miért hiányzik úgy
a csókod,
mely, mint méz édesíti a perceket!
Miért hiányzik úgy
a kezed érintése,
mely vágyat ébreszt reszkető szívemben!