A testvéri szeretet nem egy érzelem, hanem maga az élet alapköve, az a földréteg, amiből a személyiségünk gyökerei táplálkoznak. Ők azok a csillagok, akik gyermekkorunk éjszakáin a legfényesebben ragyognak, megmutatva az utat, amikor a világ útvesztőnek tűnik.

Idősek világnapját a múló idő hozza,
ajándék, ha együtt érjük meg párunkkal,
ha unokák és dédunokák is köszöntenek,
szívünk fiatal, hiába vagyunk idősek.

2018. szeptember 18.

TM

Hajnal cseppje csillan a réten,
harmat gyöngye a füvön,
madárdal száll a szélben,
béke pihen a völgyön.

Öreg fák csendben mesélnek,
titkukat a szél viszi tovább,
sok apró ág összefonódik,
míg az ég köztük ragyog át.

Öcsém voltál, s én csibészségben cinkosod,
de hiányod most csenddé lett körülöttem.
A szívemben őrzöm még minden mosolyod,
minden apró, csak rólad szóló emlékem.
Túl korán mentél el, de mindazt, mit adtál,
nem sodorja el soha sem idő, sem szél.
S ha majd megérint a hiányod fájdalma,
tudom, a szereteted bennem tovább él.

2026. június 15.

   A technika ördöge szórakozott velem pár napig. Nem működött a számítógépem. Az elvonási tünetek kettő nap után elég súlyosan kezdtek kiütni. Pedig a telefont tudtam használni. Csak nem tudtam írni, nem tudtam filmet nézni. A "mentes napok" rádöbbentettek, hogy változtatni kell a géphasználatomon.

Rózsa Sándor igaz története, aki a fejében betyár volt, de a szívében magyar.
​   Hat fogatos lesötétített hintó száguld a pusztán át a lenyugvó nap fényében. Utasának sietnie kell, egyre fogy az idő, mert a császári sas hamarosan halálos ölelésben kapaszkodik össze az orosz medvével a kuruc seregek ellen.

Megújul a természet, kivirul a határ.
Meggyfám vajon hogyan csinálja,
Tündököl ezernyi hófehér virága.
Angyalka szállt le, áldásként hozta.
Sok-sok méhecske bibéit porozza.
Zümmögő hangjuk aláfestő zene,
Boldog a fa, mintha menyasszony lenne.
Majd leveti ruháját, teríti a földre.
Ágaira nézek, sok pici zöld szemre.

Markunkban apró, fénylő magok,
mi lesz a sorsuk, tán repülés, 
vagy földbe hullnak, s gyökér fakad,
mint egy csodás, halk fényrezdülés.

A tél még itt ül a vállunkon,
kabátja szürke, zsebe hideg,
de a rög alatt már pislákol
a névtelen, várva várt meleg.

Hajnalban láttalak,
suhantál ott a fák alatt,
a köd, mint könnyű, szép selyem,
lebegett a harmatos réteken.

Lépted a széllel lágyan összefolyt,
s mögötted az erdő suttogva dalolt,
a fák az ég felé nyújtották karjaik,
őrizve titkom az örök hajnalig.

"Akaraterőre céljaink megvalósítása során van szükség,
de a cél nem szentesíti az eszközt.
Hátráltató tényező az önzés, harag, irigység, erőszak.
Ha minket ér, le kell építeni meggyőző vitával, őszinteséggel.
Tudnunk kell, honnan, hová akarunk jutni.
Lépésről-lépésre haladni önkontroll segítségével, így egyre
céltudatosabbak, kitartóbbak leszünk.

- Mi a baj, Kedvesem?
- Nincsen baj, csak Létezem.
- És ez fáj, Angyalom?
- Néha nem, máskor nagyon.
- Segítsek, Egyetlenem?
- Tudod, úgysem engedem.
- Zavar, ha csak csendben itt vagyok?
- Inkább gyújts nekem pár csillagot.
- Ha kéred, éneklek neked!
- Köszönöm, dalod őrzi lelkemet.
- Ha szeretnéd, ölelést is adok!

   A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

   A villamos csilingelve kanyarodott be a térre. Eső után volt, a város még nedvesen csillogott, és az emberek úgy húzódtak össze a kabátjukban, mintha a hideg nemcsak a bőrükre, hanem a gondolataikra is rátelepedett volna.

Boldog az a gyermek,
ki családba születik,
anya, apa, nagyszülők
együtt felnevelik.
 
Áldott a fénysugár,
mely kíséri életük,
ősi vérük összefog,
sírig fogja kezük.
 
A fény, ha rátalál
fiúra és a lányra,
szülői vágy felébred,
lesz dolga gólyának.
 
A fény, ha rátalál
árvára, elhagyottra,

Itt a nyár és nem szeretem,
A melegből túl sok nekem.
Redőnyömet leengedem,
A szobában hűvös legyen.

Vízparton leégni nem vágyom,
Kánikula számomra rémálom.
Szabadságra ősszel vágyom,
Most a hűvös szoba egy álom.