Az őszi csend csontig hatol,
zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt,
hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még,
hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív

Egy őszi délután szinte észrevétlenül jött felém
a boldogság,
de én nem figyeltem rá,
s ő ment tovább, meg sem állt!
Majd csendesen elkezdett esni az eső,
nem volt felettem tető,
átölelt az esti csend,
s könnyem is eleredt!
Az őszi eső csendesen esett,
áztatta a fákról lehullott faleveleket!

Hetven vagyok? Na és, akkor mi van! 
A lelkem még szökdécsel, mint hajdan. 
A tükör néha tréfát űz velem, 
de belül mindig tavasz a szívem.

A múltam gazdag, mint egy jó regény, 
de most is írom - nem vagyok szegény. 
A bot? Csak stílus, mint egy szép kalap, 
de még táncolok, a tánc létalap.

Rohannak az évszakok,
mint szélfútta felhők az égen,
s mire felfognám a nyár melegét,
már őszi köd terül a réten.

Úgy elrohannak az évek,
de az idő végtelen szövőszéke
láthatatlan fonállal szövi
a múltat és jövőt össze.

Elmúlnak az évszakok,
mint szemnek a futó képek,
ám a lélek tudja jól,
mögöttük örök törvény lépked.

Tudod, én egészen rendes ember voltam,
nagy volt a szívem, sok mindent akartam,
de az élet folyvást gáncsolt, közbelépett,
s hagyta, hogy eljöjjön a kegyetlen végzet.

Ha majd elmúlok, és bizton nem leszek,
hagyja-e az élet, hogy rám emlékezzenek?
Fáj már az lét, mindenki becsapott,
s csak a bánat marja a régi álmokat.

     Emlékszem még azokra a feledhetetlen nyári éjszakákra, amikor az idő lelassul, mint ahogy a méz csorog a kanálról. A levegő selymes lepelként simogatja az arcod, s a csendben tücsökzenekar koncertet ad. A csillagok milliárdnyi gyémántként ragyognak az éjben, fényt szórva magukból, s ezzel reményt adva a lélek éjszakai vándorainak.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

     Amint így botorkált, különös hangra lett figyelmes. Kicsit megtorpant és fülelt, hogy mi lehet ez a hang. Az erdő mélyéből egy közeledő grizzly medve hangja hallatszott. Álmából ébresztette fel a sok ló dobogása, és meg akarta tudni, mi volt ez a zaj. Féktelen, rosszat sejtve kezdett kihátrálni az erdő mélyéről. Érezte a veszély illatát.

A lélek útja spirálban halad, 
hol fénybe lép, hol épp árnyba szakad. 
Új testben újjászületik végül, 
és emléke csillagként fényesül...

2025. szeptember 28.

     Történt egy napon, hogy Féktelen vágtázott körbe-körbe a karámban. Egyszer-egyszer a hátsó patáival megrúgta az oldalát, mert nem volt türelme kivárni, hogy kiengedjék őket a legelőre. Úgy gondolta, hogy őérte történik minden. és ha sokat simogatták, dicsérték, akkor bármit megtehet.

Amikor elcsitul a világ,
s az est leszáll a fák fölött,
szelíd szavakkal szól a szív,
s a lelkünk csillagnak öltözött.

A múlt sebei kisimulnak,
ha elménk éltető fényt talál,
bűneink is lassan megfakulnak,
s kicsit most az idő is megáll.

Az őszi csend csontig hatol, zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt, hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még, hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív éjjelente, a sötét éjszaka néma csendjében!

     Egyszer, régen, született egy csodaszép kiscsikó egy hatalmas ménesben. Nehezen jött a világra, sok szenvedés árán. Az édesanyja mégis nagyon boldog volt, hogy végre megszületett és ott tudhatta maga mellett. Teltek a hetek, hónapok.