Ha újra megszületnék, csak az erdő csendje lennék,
Édesanyám mellől én soha el nem mennék,
csak ülnék harmatcseppként az öreg tölgy levelén,
s minden hajnalban ott ragyognék Édesanyám kezén.

Gyermeki lét, unoka,
Véges élet, nagymama.
Szabadság és nyári szünet,
Együtt öröm megélni ezt.
Csillogó szemmel követ,
A meséket nem unja meg.
Megjegyzi és neveti,
Mikor a szót nem ismeri.
Kíváncsi és isteni,
A csodát kívül-belül keresi.
Mama annyit ígérhet,
A csodákban, amíg tud, részt vesz.

Földgömbünk gyönyörű, kerek a világunk,
Mit látunk belőle, attól függ, hol állunk.
Itt fenn a hegycsúcsa felhők közé nyúlik,
Lenn a vadvíz köveket sodorva ömlik.

Ember a kőhídon talál menedéket,
Onnan szemléli a földi jelenséget.
Természet ereje okozott változást,
Árnyékra a napsütés hozott megnyugvást.

2017. április 30.

Kedvenc bárunk homályában,
mikor megszólal a zene,
varázslatos ám csodásan
érintésünk e percekben.

Mámorító percnek élve
önfeledten lelassulunk,
egymás testét átölelve
már csókolózva táncolunk.

A szeretet áramlása
telíti meg a testünket,
lábainknak táncmozgása
csak kísérője szívünknek.

   Mint a céltalanul bolyongó lelkek a túlvilág sekélyes tengerében, olyan érzések viharában ébredt ezen a napon. Csak ült a konyhában szétáradó kávé illatában és nem észlelte a körülötte zajló történéseket. Szeme a nappaliban lévő könyvespolc könyveit fürkészte. A könyvek sokasága közül hirtelen előlépett egy kép.

   Az életem nem mindig volt derűs. Sokszor úgy éreztem, hogy az ég elfelejtette kinyitni felettem a kékség kapuit, és a felhők szürke árnyéka alatt csak bolyongok, mint egy vándor, aki elveszítette iránytűjét. A remény olykor csak pislákoló mécses volt bennem, amit a sors szeszélyes szelei újra meg újra ki akartak oltani.

Barikádokon karomban
Tarthattam kicsiny testedet,
Részese voltál napomban,
Ápolgathattam lelkedet.

Útjainkon kézen fogva
Ballagtunk rideg erdőkben,
Gondjaink előttünk tolva,
Jövőnket látva felhőkben.

Ahol szelídek a dombok,
ott áldottak a kövek,
a szőlőhegy napfényt őriz,
és ez a fény hazáig követ.

Kis falu bújik meg a tájban,
ködben ringó harangszó,
fehér falú házak, öreg kapuk,
őrzik a múltat, mint régi napló.

Közöttük járó vándor,
szél simít a földeken,
mintha emléket keresne,
bokrok közt a völgyeken.

Az idő elsodor neveket, éveket,
kifakulnak régi fényképek,
de mi marad végül utánunk,
ha már mindenből kiszálltunk?

Nem a ház, melyet felépítettünk,
nem a pénz, amit gyűjtögettünk,
csak a könny, mit letöröltünk,
mielőtt még útra keltünk.

Szeretsz-e? Kérdezed,
válaszom igen, felelek.

Elhiszed, figyellek,
tagadni nem lehet.

Édes vagy te nekem,
míg keserű gyógyszerem.

Boldogan megiszom,
bánatom most elhagyom.

Reményem felcsillan,
gyógyulás közel van.

Félelem nélkül,
muzsika hangja csendül.

Szívem dallamára
lelkünk táncra perdül.

Kavargatom kávémat, visszacseppen,
kiskanalam belemerem.
Nézem, ahogyan az aranybarna, csöppnyi tóban
kacag, fürdik a Nap, meg-megcsillan.
Bögrém oldalán a festett hóemberek megolvadnak,
és kék bogyókat csipegetnek a madarak.

Elmerengek.

Távozzon tőlem a külvilág,
csak a te szavadra figyelek, mert igazak, szívből szólnak…

Ó, ha látnád, ahogyan küzd bennem a szív és az ész,
szétveti szívemet a szerelem, a szeretetérzés,
de a gondolat visszatart,
ne írd le, nincs kinek, nincs minek,
ha megszólalsz,
sok állóvizet felkavarsz,
beléd köt a gyűlölet,
a gúnytól, közönytől
senki nem véd meg.

Boldog születésnapot és jó egészséget kíván kis csapatunk!

Esteledik kis falumban,
füstöl a sok kémény.
Jaj, de sokat bejárhattam
szép utcáit rég én.

Ismertem én minden zugát,
a sok szép lány gyöngymosolyát.
Határában erdőt, rétet,
azt a szorgos, dolgos népet,
s megkaptam ott minden szépet.

Alpokban egy csodálatos tengerszem,
nyugalomban, zöldeskék színekben.
Hullámait szél felveszi hátára,
klímája erőt ad egy túrára.

Partját körbeveszi a zöldövezet,
tó vize élteti gyökerüket.
Gyertek, emberek, hívnak fák, virágok,
lám a mászástól piros orcátok.

A fénysugár aranysárga,
a szoba csendje éteri,
kerti virágcsokor tarka,
nagy öblös váza öleli.

Az illatuk szétáradva
Vonzóbbá teszi a szobát,
a színeik tarkasága,
mámoros hangulat csodás.

Itt ülünk most velük szemben,
elengedve gondjainkat,
szorosan átölelkezünk,
szaporítjuk csókjainkat.

2026. január 22.

   Felkente a hajára a festéket. Meg akarta mosni a kezét, amikor szembesült azzal, hogy nincsen víz. Ekkor még nem pánikolt. Gondolta, 20 perc alatt bármi megtörténhet. De ahogy az idő szaladt, a pánik is érkezett. Elég nagy sietséggel. Agya lázasan kezdte kidolgozni a tervet. Átszaladt a szomszédba. Ott sincs víz. Remek. Nincsen ásványvíz sem itthon.