Lám, megint eltelt egy hosszú, talán küzdelmes esztendő
és nem tudni, örömöt vagy bánatot hoz-e a jövendő
ma az óév legutolsó, de mégis oly vidám napján
töltsük tele poharunk, nincs pezsgő az alján
búcsúzzunk méltósággal a múló időtől
nem kell félnünk előre a jövőtől
szól a zene, táncol a lábunk
vad ritmusra vágyunk

Az óév még sóhajt egyet,
az éjfél léptei lassan közelednek,
koccan a pohár, remény cseng benne,
talán megyünk egy békés esztendőbe.

A szívekben most kívánság születik,
legyen holnap könnyebb, legyen bennünk hit,
hulljon le rólunk, ami nem mi vagyunk,
harag, félelem, régi, kopott szavunk.

Vén falak repednek a zajos téren,
ahol régen csend ült a kövek szívében.
Most gépzaj rágja az alkonyi fákat,
s a lélek helyén csak üresség s vázak.

​Már nem az égbolt kékjét nézzük félve,
csak a fénylő üveget markoljuk az éjbe’.
Műanyag szitál a tiszta vizek ágyán,
halott istenek sírnak a világban árván.

Ezüstpor hull a néma tájra,
Fehér palástot ölt a bükk,
S az erdő dermedt, mély imája
Zizeg a fagyos ágak között.

​A nap csak bágyadt, sárga korong,
Szikrázik rajta jégszilánk,
A szél a völgyben halkan borong,
S fagyott patakról kél a láng. 

dal

"Mostan kinyílt egy szép rózsavirág -
Betlehemben kibimbózott zöld ág,
kit régen vár már az egész világ,
királyember méltóság".

vers

Még szundikál a hideg.
Telet bújtat a kabát alá.
Fázás útját elképzelt
Szánok suhogják fájdalommá.

   Őszintén roppant sajnálom, hogy nem időben kívánok meghitt, örömteljes karácsonyi ünnepeket minden kedves írótársamnak.

Álmosító, ködös, téli este volt,
a hold is szégyenlősen elbujdokolt.
Az ablaktörlő monoton ritmusa,
az eső ütemes, hangos taktusa
a sofőrt teljesen elkábította...

​Nem csendes eső vagy, mi elmossa a port,
Hanem villám, mi a földig letarolt.
Vérvörös hajnal a sötét ég peremén,
Te vagy az útvesztő, és te vagy a remény.

​Mint szomjas a kútnál, ha mélyére tekint,
Úgy hívlak magamba megint és megint.
A bőrömbe égtél, szádon a nevemmel,
Nem tudlak feledni a józan eszemmel.

​Te vagy a fény, mi áttöri az éjt,
Benned őrzöm az örök szenvedélyt.
Nem ember vagy már, hanem tiszta jel,
Kit a sors izzása az egekig emel.

​Mint ősi templom hűvös oszlopa,
Úgy állsz ott bennem, lelkem otthona.
Lépteid nyomán kivirágzik a csend,
S a káoszból bennem megszületik a rend.

   Gyakran eszembe jut, ha szüleim történetét megfilmesítenék, igen csak bővelkedne izgalmakban, ám mostani történetem csupán annyiban kapcsolódik a szüleiméhez, hogy nehéz, küzdelmes életük kihatott gyermekkorunkra. Minden fillért meg kellett becsülni. nem igazán tellett játékokra.

Láthatatlan szárnyam még lehúz a földre,

tollai ezüstkönnyektől nedvesek,
az ég szeme sirat engem.

Elszántan a fényre lépek,
és a madárdallal, mint a felszálló pára,
az ég peremére lebbenve, bebocsátást kérek.

Uram elé teszem alázatos lelkem,
úgy kérem majd szépen, engedjen be engem.

TM

Ha elmúlnak az ünnepek,
elrakjuk a díszeket,
meghallgatjuk a tévében
a világról a híreket.

Nem változott semmi,
csak pár napig kizártuk,
hogy minden rendben van,
mosolyogva eljátsszuk.

De itt maradt a köd,
nyálkásan, tapadósan,
hiába várjuk a napot
reménykedve, kitartóan.

   Szilveszter éjjelén, csak mi ketten, a pezsgőspohár és én, néztük egymást, miközben az óra mutatói, mint fáradt vándorok, az éjfél kapujában végre egymásba kapaszkodtak. Ebben a sűrű csendben megszűnt számomra a külvilág, a tüzijátékok távoli dörrenése csak tompa lüktetés maradt a falakon túl, mintha egy óriás szíve dobogna a város alatt.