A lét végtelen tengerén
hullámok nem érik a partot,
az idő csendben fut a homokon,
s mi keressük a titkot.

A napfény eltűnik a mélyben,
elnyeli a hatalmas kékség,
míg a tetején vitorlázunk,
hömpölyög ezernyi kérdés.

Mellkasom mélyén lakik egy dobos talán,
kinek rejtett dallama számomra örök talány.

Néha, mint lágy szellő, s néha vihar talán,
ahogy ritmusát veri az élet falán.

A szív egy kert, hol érzelmek gyúlnak,
s benne a remény rózsái virulnak,
lesz, hogy a bánat árnya a kerten halkan átvonul,
s a félelem borostyánja majd falára borul.

Ég és föld között lebeg a lelkem,
benne, mint őszi szélben sárga levélként hulló,
kis tüneményekre leltem.

A távol hívogat, vágyaim égnek,
egy ismeretlen partra sodor az élet.

A föld a múlt, s gyökér, a szülői ház,
hova eltettem bizonyos dolgokat,
mi a mai napig, mint a hideglelés kiráz.

   Egy elegáns, öltönyös, kiskosztümös rendezvényről tartottunk hazafelé barátainkkal. Már esteledett, elkezdett esni az eső, két autóval indultunk, mindegyikben négy személlyel, az elsőt a párom vezette. Ahogy egy kereszteződéshez értünk, a lámpa éppen pirosra váltott.

   Mélyen a smaragdzöld lombkoronák árnyékában, ahol a napfény csak szűrt, aranyló foltokban érintette a mohával borított talajt, élt egy remete. Nem emberi számkivetett volt ő, hanem a természet megtestesülése emberi formában. Szívében az erdő lüktetett, ereiben a patakok vize csörgedezett, és tekintetében a százéves fák bölcsessége tükröződött.

Létezik egy elfeledett erdő,
hol a fák őrzik a csendet,
lombok között suttog a szél,
mindenki tudja a rendet.

Holdfény csillan harmatos köveken,
tündérek halkan lépkednek,
pajkosan suhannak az éjben,
álmodban hozzád érkeznek.

   Zsombi, a hatéves kisfiú, komoly küldetésben járt. Egy igazi titkos ügynök volt, legalábbis a képzeletében. Az álneve: Z Agent Kocka. Feladata: elrejteni a lehető legtöbb kincset a lehető legváratlanabb helyeken.

   A LEGO-kockás incidens után Béla bácsi igazi sztárrá vált a rendelőben. A nővér minden héten mesélte az új pácienseknek, hogy egyszer volt egy bácsi, akiből komplett játszószoba került elő. Béla bácsit pedig csak úgy emlegették: a „LEGO-fülű legenda”.

Kék ég ölelésében
új tavasz vár az öreg fára,
megvastagodott a törzse,
girbe-görbe már sok ága,
repedezett kérge alatt
ébredeznek a bogarak.

Megfáradt szívében
mégis remény éled,
rügyei zsendülnek,
villás ágai között
gyermekszelek hegedülnek.

Előttem jár bölcsszimatom,
léptem elnyelte a csend,
mit sem sejt még áldozatom,
kit magas fű kóca rejt.

Lám, csak egy tollas madárka,
tojásait költi épp,
nem zavarom, hadd pihenjen,
nem láttalak, áldjon ég!

2025. április 9.

Tarcsay Béla festőművész : „ Aki bújt, aki nem, jövök ” című festményéhez

TM

"Kinek fáj, kérdem, ha nem leszek?"
Ilyet kérdezni, mondd, hogy lehet?
Bennem él vidám nevetésed,
örömöd, s néha szenvedésed.

"A Földről elhozom a szépet,"
amit neked nyújtott az élet,
"Szerelmet, elveszett vágyakat",
boldogságot, csalfa álmokat.

   Béla bácsi nyolcvanegy éves volt, de a lelke valahol harminc körül ragadt. Hetente kétszer járt a piacra, vasárnaponként disznóvicceket mesélt a templom előtt, és bár a hallása gyengült, ő ezt szigorúan tagadta. 

Mit is mondhatnék neked?
Veszítettél és téged is elveszítettek.
Mire gondoltál, mikor közelgett a vég,
amikor nem tudtad, hová mehetnél…?

Sajnáltad, hogy menni kell,
majd sötétedett a táj, és talán
vers formálódott benned, hogy elmondhasd furcsa rémálmodat…
valakinek.

   Kisördög, a fekete kiscica, mindig csintalan volt. Egy este, amikor a ház elcsendesedett, úgy döntött, hogy felfedezi a konyhát. Mancsait nesztelenül rakosgatta, szemei sárga lámpásként világítottak a sötétben.

A szó csak hang, ha nincs mögötte lélek,
De rímmé válik, ha szívedből ének.
A vers nem más, mint egy édes szóvirág,
Benne dobog egy titkos költővilág.

Tinta a szív, és papír a mindenség,
A költő álmodik, szava tisztesség.
Ahol vers születik, ott remény fakad,
És minden sorban ott dobban a szavad.

2025. április 8.

Ártatlan szemek, tükrei a fénynek,
tele csodával, nem ismernek még könnyet,
s így jövői a reménynek.

Kis kezek nyúlnak, bizalommal telve,
s minden reggel a világra csodálkozva néznek,
tiszta szívvel kelve.

Ők a remény csírái, a jövő ígérete,
lelkükben a szeretet, s a béke üzenete.

A csend most mélyebb bennünk,
mint a hullámzó tenger alja,
egy űr maradt, hol a lélek
csak a Te hangod hallja.

Füle a szívnek, de hiába vár,
nem jön több felelet,
néma a határ.

A fény, mit hagytál, még itt ragyog,
egy emlékfoszlány, egy kedves sóhaj,
mit két szép szemed itt hagyott.

Szivárvány baldachin alatt
apró felhők várnak rám
fenn a magas égen,
úgy repülnék,
úgy szállnék,
kitárt karod kapjon el!

Táncolnánk keringve,
hangosan nevetve,
mint a tóparton,
emlékszel?
Mint régen.