Elmennek, akiket szeretünk,
s utána már nem oly őszintén nevetünk.
Eszünkbe jut majd sok kép,
egy ismerős mosoly, mely oly szép.

Elmennek, akiket szeretünk,
s ez ellen semmit nem tehetünk.
Marad a sok emlék, mikkel kezemben úgy feléd mennék.

Megmarad egy ismerős illat,
mi még a közelséged hitében ringat.

Táska a legvagányabb a kutyus lett, hiszen teljesült a legnagyobb álma.

Táska egy csodálatos kiskutya volt, hatalmas kerek szemekkel.

Lennél-e e gyűrű igaz hordozója,
s hitvesi csókot adnál-e énnekem.
És amikor eljön majd az óra,
fognád-e az Isten előtt kezem.

Lennél-e életem egyetlen meséje,
hol a jó jutalmát valóban elnyeri.
Lennél-e imámnak ájtatos füzére,
mikor az Isten azt csókjával illeti.

Ülök egy vonaton, épp a lányom felé utazom.
Kinézek a tájra, melegség jár át, ahogy vár már a Drága.
Zakatolnak a sínek,
fejemben kavarognak a rímek.
Elhalad utam sok szép tájon,
hogy megöleljem, már én is nagyon várom.
Közelségére mindig vágyom,
akár télen, akár nyáron,
hisz
ő az egyetlen, drága kislányom.

Most már hallgatok, az univerzum mesél helyettem, minden dimenzió itt van mellettem.

Egyszer az időnek meg kellett állni,
nem tudott már tovább szállni.

A saját fogságába esett,
egy vekkerből, mi nem járt,
csak kifelé lesett.

Megtanulta, mi az csak várni,
s egy órásüzlet kirakatában tétlenül állni.

Az utcán sem történt semmi,
hisz állt az idő,
ott sem haladt senki.

Van az úgy, hogy megfárad már a létem,
de amit belém kódolt a csupasz éltem,
azt magamból ki kell, hogy énekeljem.
Még pengetem lantom rendületlen,
bár az időm lehet, hogy ehhez már kevés,
de amíg van bennem csipetnyi józan ész,
addig hadd éljek úgy, mint egy naiv kis zenész,
aki eldalolja minden örömét és bánatát,

Miközben a segédprogramok dolgoztak a háttérben, addig ők befejezték a saját dimenziójukat is.

Míg az új kezdetettel voltak elfoglalva, addig olyan tudás birtokába kerültek, amin igencsak meglepődtek. Nem is gondolták, hogy ott minden egy nyitott könyvtár is egyben, ami olyan titkokat is őriz, amit még senki sem tudott sehol az univerzumban.

Minden megváltozott egyetlen döntéssel, onnantól kezdve már semmi nem volt a régi, senki számára.

Miközben Tünde és a manó gyakorolták a teremtés csínját-bínját, addig a többiek igyekeztek minél jobban elsajátítani azt, amit folyamatosan tanítottak nekik.

Eljön hűvös szelek szárnyán,
novemberi éjnek táján,
minden csillog tőle, mint a márvány.

Ahol fehér lován halad,
zúzmara lesz lépte alatt.
Hirtelen ködös lesz,
s megdermed minden,
vacog a szív is itt benn.

Csend honol a folyó felett,
élettelen lett a táj,
nem vijjog a sok sirály.