Megszülettem.
Kettőspont.

Növekedtem.
Kötőjelek.

És felnőttem.
Kérdőjelek.
Hármaspontok,
vagy négyesek.

Családom van.
Zárójelek.

Kirepültek.
Hiányjelek.

Elrepültél.
Pont maradtam,
és az égre kiáltottam.

Öreg lettem.
Origóba bezuhantam.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

Szárnyra kelt egy gondolat,
mint a hajnali madár,
átszállt csillagok felett,
hol csend és remény jár.

A lélek mély tavából
a fénybe megszökött,
az ég óvó köréből
a földre költözött.

Nem szólt, csak suhant,
mint a szellő, láthatatlan,
nyomában reményt hagyott
érző tiszta álmaimban.

Nekem kell,
hogy lássam a két szemedből felém áradó fényt!
Nekem kell,
hogy érezzem a mézédes csókod ízét!
Nekem kell,
hogy a két karod lágyan öleljen át!
Nekem kell,
hogy érezzem a szíved dobbanását!
Nekem kell,
hogy számíthassak rád!
Nekem kell,
hogy biztonságot adj énnekem!
Nekem kell,
hogy fogd a két kezem!

Csend szunnyad a csend fölött.
Csend szunnyad a csend alatt.

Lopva lép a magány.
Még meditál.
De pongyolája a földig ér.
Port ver fel.
Így üzen.
Nem menekülhetek.
Utolér.

2025. szeptember 21.

TM

Októbernek szele hajamba kap, cibál,
fülembe zúg, szinte már kiabál,
kabát alá lopakodik, repül a sál,
míg versenyt fut velem a villamoshoz,
- és annak ajtaja most is becsapódott.

Hallgat az ég, és hallgat a föld,
nincs semmi hang, csak a végtelen csönd,
a szél megpihen, az idő megáll,
a lélek most önmagába száll.

Egy sóhaj rebben, messze szárnyal,
emlék jön egy régi tánccal,
a fény lágyan a földre hull,
s a szív lassan elcsitul.

   Szívünk egy végtelen, labirintusszerű város, melynek macskaköves utcáit most az elmúlt éveink emlékének őszi szele söpri. Ma ezen a városon is túlra, az elfeledett kertek felé tart bús zarándoklatunk. Lelkünk hajója temetői árnyakon át suhan, s árbócán a gyász fekete zászlaja leng, dacolva a bennünk lévő hiány jeges áramlatával.

A Duna csillog, mint egy ékkő, 
víztükre szürke, mégis élő. 
Kavicsok között lépdel a csend, 
a partra a szél faágat csent.

Fák hajolnak, intnek a napnak, 
a szélben sóhajok maradnak. 
Egy pad, egy árnyék, egy gondolat, 
még a part is most néma, hallgat.

2025. október 16.

Kimegyek ma Hozzád,
szívem a fejfádra teszem,
ott is hagyom, hogy érezd,
örökre itt leszel velem.

Az ősz elszáradt szirmait
hordja még a szél apró,
sárgás emlékeként a múló időnek,
s csak Neked mesél.

De a temetőkapun belépve
az idő hirtelen megállt.

Nagyszüleim, Ti drágák,
mikor elmentetek, lettünk félig árvák.

Ti vagytok, akik egész életben csak a szeretet
s a becsület útját járták,
s cserébe tölünk csak egy őszinte mosolyt, az ölelést várták.

Ti vagytok ma is az élet,
bár mosolyotok s csillogó tekintetetek szinte már semmivé lett.

Nyitva áll most is az a temetőkapu,
s én itt vagyok melletted megint,
drága, édes anyu.

Felmegyek a mennybe ma érted,
eddig egész életemben úgy tettem, ahogy kérted.

Csak vártalak vissza szépen,
mint napsugarat a fűszál a reggeli harmatos réten,
de Te nem jöttél,
fenn maradtál a csillagos égen.

Hajnali harmat könnyeivel búcsúzik a nyár,
az októberi ősz már belakta
a határt!
Lassan kel fel a nap, gyengül az ereje,
de talán délre felszárítja a harmatos füvön gyöngyökként szétgurult könnycseppeket!
Búcsúzik a nyár, hisz a felkelő nap fáradt sugara még ad simogató meleget,
élvezzük ki minden percét, amíg lehet,
mert korábban jön az est,