Sírok között járok álmaimban, mint egy szürke köd a hajnali mezőn. A fejfák, mint néma katonák, sorakoznak, mindegyik egy-egy elnémult történet, egy bevégzett élet őrzője. A kövek hideg tapintása emlékeztet a hiány hűvös leplére, mely szívemet borítja. Keresem azokat, akiknek a hangja már csak a csendben visszhangzik, akiknek a mosolya a csillagok fényében él tovább.
|
A Boldogság tava egy gyönyörű víztükör volt a zöldellő völgy szívében, maga az öröm esszenciája, egy csendes, mélykék mosoly a föld arcán. Vize nem csupán tükrözte az eget, hanem magába szívta annak legtisztább árnyalatait, s lágy hullámai úgy ringatóztak, mint egy álmodozó szív dobbanásai.
|
Reggel az óra ébresztette. Ma is fáradtan ébredt, suhant át a gondolat rajta.
|
cs 05/15/25
Dáma Lovag Erdő...
Üdvözöllek, XIV. Leó pápa!
Istenünknek Földi helytartója!
Nekünk "Béke nektek", így köszöntél...
Népek szívét boldogság önté...
Reményt adtál az elesettnek.
Békét kértél a szenvedőknek.
Kérünk, segíts az emberiségnek.
Hogy a sátán ne uralkodjon,
|
A lelkemben rég volt fény,
akár egy sötét szoba,
függönyök mögé bújt,
a nap nem látta soha.
Félelem volt fala,
a rettegés a zár,
kint zsongott az élet,
bent csak a néma gyász, mi vár.
De ma kezem remegve nyúl a kilincs felé,
egy új nap ígéretét érzem belé.
|
Az élet egy tenger, s én egyetlen levél,
szakadt faágról hullva elveszetten sodródom rajta,
ahogy tajtékzó hulláma elér.
Nincs gyökér, mi tartson,
nincs szél, mi irányít,
csak vize ringat lágyan,
s a végtelenben még látom,
ahogy egy torony halványan éjszakánként világít.
|
Ébred a hajnal Noszlop fölött, mint egy álmos róka, lassan nyújtóztatja aranyló mancsait a Bakony zöldellő hátán. A falu, egy csendes ékszerdoboz az erdők ölelésében, még magába szívja az éjszaka hűvös leheletét. A házak, egymás mellé bújva, mint egy összetartó család, őrzik a bennük szunnyadó embereket, emlékeket és reményeket.
|
Mint álmos gondolat, úsznak a felhők,
lengedező szél karjában ringanak,
fent a végtelenben madarak szállnak,
akár egy lassított filmszalag.
Szárnyuk alatt pihen az idő,
daluk tisztító védelem,
egy pillanatnyi moraj a távolban,
bekúszik a szélcsendben.
|
k 05/13/25
Pitter Györgyné
A csillagokat néztem,
gödörbe léptem.
Fénylő víztükörben úsztam,
belegurult könnyem.
Bálban táncoltam,
megbotlottam.
Madár szállt vállamra,
bagoly volt,
csalódtam.
Randevúra hívtál,
nem mentem el,
de belestem,
ott voltál.
Hazajöttem,
üres lakás.
Te valahol a mennyben
kávéztál.
|
Előttem papírom, üres és nem írom.
Nyakamon szép fejem, üres tekintetem.
Gondolom, leírom, de minek, ezt nem tudom.
Fejemben cikáznak, delfinként csobbannak.
Gondolat vihara kedvemre szárnyalna.
De szivárvány és felleg áll az útjába.
Kettős érzet, veled mire megyek?
Összezavarod szép fejemet!
Belső békémet veszély fenyegeti.
|
h 05/12/25
Kovácsné Lívia
Végre itt vagy május,
te drága,
mindenki már nagyon várta!
Május a szerelmesek hónapja,
boldog, aki a szerelmet adja,
s aki a szerelmet kapja!
Vár sok szerelmes éjszaka,
szívünk boldogsága,
vágyak, álmok válnak valóra,
nincs ennél szebb valóba'.
Virágok nyílnak, amerre jársz,
illatuk messzire száll!
|
h 05/12/25
Kovácsné Lívia
Hogyha szárnyam volna,
fel az égbe szállnék,
szívemből, lelkemből
neked énekelnék.
Minden reggel ablakodba szállnék,
édes énekemmel jó reggelt kívánnék.
Ó, ha szárnyam lenne,
hozzád szállnék este,
ott őrizném álmod mindig éjjelente,
boldogan ébredj fel reggelre.
|
Néha az ember élete egy pillanat alatt megváltozik. Amikor a váratlan dolog az ajtódon bekopogtat, nem számítasz a legrosszabbra. De a jeges kéz, amely a szívedet szorítja, emlékeztet, ez most nem lesz könnyű.
Először körülnézel, de nincs senki, aki a rád nehezedő terhet kicsit átvenné.
Másodszor, már tudod, ezt neked kell cipelned.
|
h 05/12/25
Dáma Lovag Erdő...
/Mindszenty József bíboros:
„Ha lesz egy millió imádkozó magyar
Nem féltem a nemzetet”/
Gyújtsátok azt a rőzsét!
Magas legyen lángja!
Szíve sajogjon, aki csak látja.
Lobogjon magasan,
Fel a magas égre!
Szóljon a székely nép
Imádkozó éneke!
|
|
v 05/11/25
Dáma Lovag Erdő...
Mindhiába ragyog a tavaszi napsugár,
Szívemre jeget fú a zord idő.
Jégcsapok takarják már,
De reménykedek, a meleg nyár eljő.
Dideregve fázom.
Messze a túlparton a tavaszi táj.
Betakarom szomorú szívem.
Ne sajnáljon senki, valami fáj,
|
szo 05/10/25
Pitter Györgyné
Hiába minden,
roskadnak már az összetartó erők,
nincs férfi a háznál, aki megjavítsa a tetőt,
szerda reggel megroppant a gerenda,
szívemben nincs már nosztalgia,
hiába mosolyog a tavasz,
és éltet langyeső minden zöldet,
a ház összedől,
szívemet szúrják a rozsdás szögek,
kis kunyhónk a kert végében sírva kiált,
|
szo 05/10/25
Pitter Györgyné
Velem Édesapám sétált és játszott,
ő énekelt altatódalt, és meséket is csak ő mondott.
Nem volt játékbabám, vagy ha volt is, csak dísznek,
az ágy tetején ült, nem érinthettem meg.
De volt papírbabám, sőt teljes családom,
aranypapírba öltöztetett fénylő álomvilágom.
|
szo 05/10/25
Dáma Lovag Erdő...
Keserves idők köszöntenek a világra!
Egyik holló a másik szemét vájja.
Uralkodik már a pénz ember millióin,
Fegyver pusztít, s jön a halál, s a kín!
Istent tagad, gyilkolja papját.
Hitet gyaláz, így hirdeti igazát.
Nem kímél sem gyermeket, sem anyát.
|
Suttog a sötét egy régi dalt,
szavakból sző emlékezést,
csend ölében pihen a vágy,
abból épít tündérmesét.
Elvisz rég nem látott tájra,
kitár rozsdás kapukat,
visszahoz elveszett évet,
mutat elhagyott utakat.
Kerget fura áradatként,
letapasztja lábadat,
börtönbe zárja a lelked,
kitépdesi szárnyadat.
|