Oly egyszerűbb lett volna minden
Foglyul ejtett egy érzés
Kitartóan őriztem a semmit
Imádva a zimankósan rideg teleket.

Tavaszodván elillantak az illúziók
Pedig mily csodás a bimbódzó természet
A színek, illatok és virágok kavalkádja
Mégis vártam, hogy essen még a hó és legyen hideg.

Saul földje volt a hazám,
ott élt anyám és az apám,
ott voltak a gyökereim,
ott nyugszanak öregeim.

Diófa állt az udvarán,
árnyékát borította rám,
kertjében sok minden termett,
megtöltött pincét és vermet.

Csodás földje magot várja,
de már csak fűnyíró járja,
szép és gondozott ott minden,
de múltjának nyoma sincsen.

ők, akik homályba burkolódznak
gyáván meghúzódnak és hallgatnak
álnok módon még keresztbe tesznek
de meddig... saját csapdába esnek

2024. február 20.

Zsuzsanna jelentése: Liliom

Zsuzsanna

Öreg fának gyökerei
hosszúra nyúlnak,
koronáján lombok között
ősi regék bújnak.

Törzsét szelek és viharok
keményen megedzették,
apró ág, ha nem volt erős,
azt biztosan letörték.

Formálódott, oly nagyra nőtt,
nyáron árnyékot adott,
rajta ringó kis fészekben
sok fióka tátogott.

Te már a felhők felett szárnyalsz,
Te már a vizek felett lebegsz,
Te már mindenütt ott lehetsz,
Ahol csak lenni szeretsz.

Te már nem nézel dacból,
S nem ül haragra a szád,
Te már megbocsájtottál a világnak,
Te már csak szállsz... és szállsz.

Csak múlik az élet, de merre, hova tart?
Elmegyünk mindnyájan egy pillanat alatt.
Mit hagyunk? Mit viszünk? Jót-é avagy rosszat?
Mindenki azt tudja, mit magáénak tudhat.

Azt mondom, jó vagyok, de valóban így van-é?
Ha mondod, szeretsz, valóban szeretsz-é?
Mondjuk a szépet, de tesszük-é valóban?
Vagy csak mellé állunk a képmutatóknak?

Elmegyek, hol az éjszaka egybeolvad a nappal,
békét kötök a mézízű álmodott tavasszal.
Nem viszek mást, csak elzárt, kósza álmaim,
itt szabadok lesznek önző, buta vágyaim.

Kit érdekel, mi voltam s lettem volna, ha
nem rak rám bilincset a világ, az ostoba.
Nem értett engem, mert az biz oly nehéz,
itt már nincs remény, nincsen józan ész.

Csigaházba költözöm.
Kedvemre berendezem.
Ott majd egymagam leszek.
Letörlöm minden könnyemet.
Rideg világban nincs helyem.

Drága barátnőm, egyetlen Ibolyám!

Tőled én már oly távol lakom, 
úgy szúr a szív, nem szól a dalom,
legyünk együtt, kér, harcol érted,
mindhiába könyörgök, kérlek.

Gyere vissza, mert nagy a bánat,
szívem kihűl, majd jéggé válhat,
nem ad helyet a szeretetnek,
anélkül én mihez kezdhetek.

A tegnapomba temettem
egy régi nagy szerelmet
tegnapomba fűztem fel
a legutolsó percet
tegnapomba hittem el
mit hazudott az élet
tegnapomba festettem
rólad egy szép képet
tegnapomba súgtam meg
hogy neked adom szívem
tegnapomba hagytam el
miben eddig hittem
tegnapomról írtam meg
egy tucat verset

Vajon ki mondta először,
hogy teremtsünk embert?
Mi ihlette meg
a teremtő mestert?
A világegyetemnek mely bugyrában,
melyik apró, eldugott zugában?
Mit gondolt, mikor művét megalkotta,
hogy pont ezt a formát választotta?
Tudta végül, mire vállalkozott?
Unatkozott vagy szórakozott?
Egy rejtély, talán örök titok marad,

Hó fedi a tájat,
ó mennyi alázat
van a sok fehérben,
makulátlan képben
gyönyörködöm éppen
merengek a léten.

A hajnal lassan kitárja kapuját,
halvány fény botorkál az ég alján,
bejárja a környék minden zegzugát,
aranyba borítja az egész határt.

Még álmosan üdvözlöm az új napot,
varázslatos színeit csodálom,
tegnap még kergettem a holnapot,
ma már teendőim számlálom.

Egy kis lélek ott fent, az égben,
élt árván, unottan és szerényen.
Szállt volna le a gyönyörű Földre,
de a címet már rég elvesztette.

Mely testbe most hova szálljon,
lesz-e élte azon a szép világon.
Az emberek egyre csak születtek,
és megtalálták a nekik szánt lelket.