A tegnap így szólt: - Fuss tova!
Ne légy rabságod koldusa!
Légy szabad, mint az akarat,
Mit nem áztat el a zivatar.

Légy te könnyed nyári fény,
Mi ont erőt, életet,
S beléd lehel boldogságot
Az új tavasz kezdete.

Mert a tegnap elmúlik,
De a ma még nem veszett.
Ezért remélj, most szeress,
Tégy ma jót - mindenkivel!

Oly kevés az idő,
de szívemben még él a szeretet,
míg meghitt, csendes estéken elringat az álom,
addig lelkem is megpihen.

S felébredvén e zajos, csúf világra,
a keresztre vetem szememet,
nem gondolok olyankor az elmúlásra,
csak imára hajtom le fejemet.

Örömöt zeng most tenéked lelkem,
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem.
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran,
Papírra vetem, mit e világban láttam.

Láttam az égen úszni a felhőt,
Láttam alatta tengernyi erdőt.
Láttam madarat, kéktollú farkút,
Láttam folyót, kígyózót, hosszút.

Szívből, igazán szeretni oly szép,
mint a tavaszi rét fölött megcsillanó szivárvány,
mely a rét virágain visszatükröződik a hajnali fényben!
Csodálatos érzés, nem kell hozzá kérés,
sem hivatalos végzés,
de kell hozzá szerelmes féltés!
Mindent visz, bárki, bármit hisz,
ő az ász, hát vigyázz!
Az igaz szerelem nem hagy el,

A vízparton ülök, s annak tükrébe révülök.
Fentről figyel a hold,
csillagok ragyognak, elszenderülök.

Hallom, távol egy ponty ugrik,
amott a nád tövén harcsa rabol.
Szívem ott jár nálad, távol, valahol.

Gyermekkoromban volt akkora szerencsém,
otthagyva a várost, s Apát, Anyát.
Megélhettem, milyen egy igazi falusi udvar,
úgy képzeld el, mint egy tanyát.

Megismerhettem az ottani élet 
minden nehézségét, gyönyörét.
De szép is volt, mikor tömhettem
magamba a sok dödöllét.

Lajta folyó partján andalogva.
Ifjúság emlékeit visszacsalogatja.
Csendesen fúj az őszi szél.
Hull a fákról a színes falevél.

Elmúlik a nyár, s az ősz is sorban,
Mint élet vize, folyik csendesen a Lajta.
Hogy erre jártam, csak emlék.
Ifjúságom boldog idején.

Egyedül hideg a napsugár,
csak valaki jönne már.
Üres a szoba, kong minden zuga,
csak valaki jönne már.
Kihalt a ház, benne egyedül a szél citeráz,
csak valaki jönne már.
A lépcsőn a magány léptei kopognak,
bennem az üres évek zokognak,
csak valaki jönne már.

Mennék, szállnék a széllel a végtelenbe,
kalitkából menekülve,
messzire elrepülve!
Ha volna, aki vár és a szívébe zár,
az óra gyorsan körbejár,
a léleknek nincs határ!
A lelkem száll messzire,
oda, hol nem hull a könnyem ennyire,
hol süt rám az áldott napsugár,
s szívem téged, kedvesem, újra vár!

kínzó gondolat gyötör és bánt engemet
ha meghalok, ki ejt értem bús könnyeket
síromra ki hoz majd mindig friss virágot
megismerem-e a mennybéli világot
s ha a könnyek itt a földön felszáradtak
és nem áztatják többé a sírhantomat...
akkor engem inkább el ne temessetek
hagyjátok csak büszkén szárnyalni lelkemet 

2024. november 8.

TM

Szeretnék bemutatkozni és mindenkit köszönteni, mert úgy illik.

Egy bakonyi kis faluból, Noszlopról, a Somló hegy mellől származom. Innen hozom nagyapám, apám örökségeként az erdő, mező, állatok, madarak, a természet szeretetét, csodálatát.

Mindig csodáltam őket.
Ahogy szelik a felhőket.
Repülnék én is, meg sem állnék,
míg a horizont tart, addig csak szállnék.

Mikor meghallom énekük, legszívesebben nem is lennék mással, csak velük.

Minden évszakban megvan a madarak sajátos varázsa.
A cinegék hangja hozza el a tavaszt, melenget a napsugár, bőrödön érzed azt.

Van egy kis falu, mely szívemnek oly kedves.
Ha rá gondolok, szememen van, hogy könnytől nedves.

Az a táj mindig oly gyönyörű.
Hol fekszik oly szép az a vidék.
Szőlők, erdő, mezők ölelik át,
mint kisgyermek az édesanyát.

Ez a falu az én kis falum, Noszlop.
Mikor közeledek felé, az érzés kimondhatatlan, mit lelkemnek hoztok.

Mikor elveszítünk valakit,
elképzeljük, milyen lehet odaát.
Átlépünk majd,
s hallhatjuk az angyalok dalát?

Mindig úgy képzeltem,
gyermekek játszanak mezőkön.
Mindenki mosolyog, réteken nyílik sok virág.
De vajon létezik ez a Túlvilág?

Szomorú szívem sóhaja messzire száll,
engem az álmok világa vár!
Gyorsan szállnak a napok,
peregnek a pillanatok.
Lelkem pillangóként száll fel az égre,
úgy vártam, velem legyél végre,
szívünkben lüktet az élet vére,
benne a múlt fájdalmas emléke.
Sóhajom viszi az őszi szél,
nyomában a vágy zenél,

Ó, ti gyermekkori álmok,
Vidám boldogságok,
Örömök, kacagások
Emlékeimbe vissza-visszajártok.

Ó, hogy szerettünk vidáman kacagni!
Kis erdőben bújócskát játszani.
A széllel versenyre kelve
Vidáman futni, győzni.

Ó, hogy szerettünk fára mászni!
Madárfészket megcsodálni.
Nyári záporesőben kiállni.
Nap ragyogásában megszáradni.

A bőség soha ne kerülje el házad,
teli kosara legyen vendég nálad,
ajtódban ott álljon mindig a szerencse,
hívnod se kelljen, reggel csak engedd be.
Jókedved, vidámságod kötényedben hordjad,
életed fonalát könnyedén megfonjad,
az öröm és nevetés veled együtt járjanak,
a béke madarai ablakodba szálljanak.
Mindig legyen veled barát,

Egy szomorú tavaszi nap.
Életem, mint ég és föld, kettészakadt.
Akkor volt, hogy utoljára láthattalak.

Elmentél, messze vittek.
Hogy visszatérsz,
benne oly sokan hittek.
Köztük drága húgom, s én is, vártalak nagyon haza.
De nem jött más, csak egy fekete autó, s vele a gyász.