Csodás október
simogat a napsugár
fagyos hajnalok

Fúj az őszi szél
sír a lehullt falevél
avarként végzi

Lesz még pár szép nap
jön még az indiánnyár
egy kis boldogság

2025. október 4.

TM

Zsuzsikánk, nagyon boldog születésnapot kívánunk, kívánjuk, hogy a napjaid egyre könnyebbek legyenek, te egyre egészségesebb legyél!

   A szívem, egy aprólékosan díszített üvegváza, most ezer darabra hullott a padlón. Minden egyes szilánkja a múlt egy édes de fájó emléke, melyek élesre csiszolt tőrként vágnak sebet lelkem legmélyebb zugaiban. Az egykor benne áramló, meleg folyó ereje elapadt, csak száraz meder maradt utána, melyben a magány szele söpri éltem porát.

A bántó szó, mint rozsdás szög,
a szívbe fúr, kiolt minden fényt,
árnyékban pereg a gondolat tovább,
marad a csend, múlik a remény.

Belső sikoly kavarog benned,
rideg tükröt tart a világ,
hol hegy volt egykor, most kő marad,
s csak a fájdalom növesztette virág.

   Épp csak elindultunk, amikor Dani dühöngve, felháborodva kezdte a nem éppen finom megjegyzéseit elénk tárni.

Az őszben rettenthetetlen áll,
lapátját szelek tépik,
s míg azok gyorsulva forognak,
a köd csendesen örvénylik.

Tél havában sem alszik soha,
csontja ropog, de mégis dacol,
a szél, ha jön, felrázza zenélni,
és szárnyaival ősi mesét dalol.

  A ’90-es választásokon, egy aprócska kis falu polgármesterének választották Danit. A 40-es évei elején járó férfi igazi lendülettel látott neki a falucska politikai és egyéb téren való rendbetételéhez.

     A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni. 

Az őszi csend csontig hatol,
zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt,
hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még,
hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív

Egy őszi délután szinte észrevétlenül jött felém
a boldogság,
de én nem figyeltem rá,
s ő ment tovább, meg sem állt!
Majd csendesen elkezdett esni az eső,
nem volt felettem tető,
átölelt az esti csend,
s könnyem is eleredt!
Az őszi eső csendesen esett,
áztatta a fákról lehullott faleveleket!

Hetven vagyok? Na és, akkor mi van! 
A lelkem még szökdécsel, mint hajdan. 
A tükör néha tréfát űz velem, 
de belül mindig tavasz a szívem.

A múltam gazdag, mint egy jó regény, 
de most is írom - nem vagyok szegény. 
A bot? Csak stílus, mint egy szép kalap, 
de még táncolok, a tánc létalap.

Rohannak az évszakok,
mint szélfútta felhők az égen,
s mire felfognám a nyár melegét,
már őszi köd terül a réten.

Úgy elrohannak az évek,
de az idő végtelen szövőszéke
láthatatlan fonállal szövi
a múltat és jövőt össze.

Elmúlnak az évszakok,
mint szemnek a futó képek,
ám a lélek tudja jól,
mögöttük örök törvény lépked.

Tudod, én egészen rendes ember voltam,
nagy volt a szívem, sok mindent akartam,
de az élet folyvást gáncsolt, közbelépett,
s hagyta, hogy eljöjjön a kegyetlen végzet.

Ha majd elmúlok, és bizton nem leszek,
hagyja-e az élet, hogy rám emlékezzenek?
Fáj már az lét, mindenki becsapott,
s csak a bánat marja a régi álmokat.

     Emlékszem még azokra a feledhetetlen nyári éjszakákra, amikor az idő lelassul, mint ahogy a méz csorog a kanálról. A levegő selymes lepelként simogatja az arcod, s a csendben tücsökzenekar koncertet ad. A csillagok milliárdnyi gyémántként ragyognak az éjben, fényt szórva magukból, s ezzel reményt adva a lélek éjszakai vándorainak.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.