Ha az ég peremén fény születik,
és párás álmot bont a méla csend,
a nap kibontja lassan szárnyait,
és a sötétségbe aranyfényt csen.

Sötét árnyak oszlanak, az ég sír,
de a nap nevetve átöleli,
a könny és napfény, ha összeérnek,
színes hídként az eget ívelik.

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok,
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok.
Virágot aggattál menyegző ruhámra,
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra.

De szép is volt az a boldogságos éden,
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem.
Rád figyeltem, mindenem neked odaadtam,
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam.

TM

     Ahogy a hajnal első sugarai megcsókolják a földet, a parasztasszony is felébredt, hogy beteljesítse családja éhes szájainak kívánságát. Ujjai, amelyek a liszt lágy porában táncoltak, mint a szél a búzamezőben, gyúrták az új nap ígéretét. A tészta lassan, de biztosan emelkedett, akár az élet maga, magába szívva a reményt és a türelmet.

     Lassan majd térdre rogy a nyár, s lehajtja fejét az ősz előtt. A Nap is már elcsigázott vándorként araszol az égen, s csak aranyló könnyeit hullajtja a sárguló fák koronájára. A fák is lehajtják fejüket, mint meggyötört öregek, némán várva, hogy a szél faggatózó ujjai végigsimítsák ráncos kérgüket.

Füst kúszik a hold felé,
dübörögnek a bőrdobok,
égi szikra villanása,
ringatóznak árnyalakok.

Szikrák szállnak, ének szól,
ősi szóval hív a szél,
kitárul az időtlen kapu,
tűzben szív lüktet, titok kél.

Vér a kövön, utolsó sóhaj,
csillagok közt hajlik az idő,
fények járnak az éji rítuson,
lélek emelkedik, az örök erő.

Volt egy szomorú madár,
fészkében élte életét,
kereste boldogságát,
azt a pirinyó tollpihét.

Egyszer úgy érezte,
végre rátalált,
akkor elhagyta búját,
elhagyta bánatát.

Kitárta szárnyát a napnak,
ég felé szállt bolyongva,
szíve mélyén érezte,
itt lehet az otthona.

Unszolsz, hogy írjak némi verseket,
S milyen szívesen fogadnék szót neked!
De Pegazus nem nyargal, átkozott gebe,
Csillagképként ragyog, így most az ihlet
Elég messze szállt vele.
Az északi égbolton trapéz alakban várja,
Egyszer csak vágtasson, szabadon szárnyaljon,
A határ megnyíljon, a múzsa ajtódon kopogjon.

Köszöntelek „Ősök Napja”,
Magyar nemzetet vidd diadalra!
Nem akarunk már benne hinni,
Taposnak bennünket Európa urai.

Pedig hős volt egykor a magyar,
Összefogott, s övé volt a diadal.
De mindig felütötte az árulás a fejét,
Átok sújtott rá, s okozta vesztét.

Augusztus huszadika  nemzeti ünnepünk.
Minden évben újra,  s újra emlékezünk.
Eljön a mi hazánknak szép ünnepe,
Tűzijáték fényei ragyognak az égen,
Tükörfényük a Duna vízében...

   Létezik egy súly, amit senki sem lát. Nincsen formája, nem vet árnyékot, és a mérleg mutatója sem mozdul el tőle. Mégis érezzük a vállunkon, ahogy lassan, megalkuvás nélkül nyomja le a gerincünket.

Az anyák éjjel sírnak,
mert akkor a könnyek
szabadon folynak,
hangtalan, néma reszketés,
nem hallik, csak óraketyegés.
Párnába hulló gyöngyök,
fájón tenyérbe vájó körmök,
csendesen, mert mindenki alszik,
csak a halk lélegzet hallik.
Az anyák éjjel sírnak,
mikor senki sem látja,
csak a holdfény simítja arcukat,

Versben mondom el,
Hogy szomorú a lélek.
Sötét felhők gyülekeznek fölétek,
Mikor a nap ontaná sugarát.

Áldott esővel öntözné a határt,
Mikor a fák adnák a termő koronát.
Virágok nyílnak adják a csodát...

Szomorú a lélek, sír belül.
Emberek milliói megváltoztak kegyetlenül.

/Búcsú László öcsémtől/

Zokog a lelkem, fáj a szívem,
Miért hagytál itt bennünket, testvérem?
Szerettél bennünket, ahogy mi is,
Jó lelked volt, szeretett az Isten is.

Minden szó csak gyenge vigasztaló,
Szívünk fáj, nem ad megnyugvást a szó.
Mindenkihez volt kedves szavad,
Az elesetteknek megnyugvást adtad.

Ha egy nap mégis vége lesz a nyárnak,
Az ősz bekopogtat, de az elmúlás még várhat.
A tél bizony messze jár, nem pihen még semmi,
Az ősz színei a szíveket melengeti.
Kellemes a meleg, színek kavalkádja,
A természet ruháját ezennel leváltja.
Tavasz óta éled, pezseg, lüktet és dobog,
De lám, most pihenésre vágyik, lassulnak a napok.