A játszótéren történik ez a lelket melegítő kis történet. Kora délután van, nem sok gyerek van még kint, szabadon lehet használni a játékokat. Két gyerek játszik, testvérek, békésen osztoznak a hintán. Egy kisfiú érkezik, egy darabig nézi őket, majd szóba elegyedik velük. Megkérdezi a nevüket, korukat, mesélni kezd magáról.

Vigyázzunk Szent Koronánkra!
Szent István ránk hagyta.
Szűzanyának országunk felajánlotta,
Méltók legyünk e nemes ajándékra!

Vigyázzunk a magyar Szent Koronánkra!
Vigyázzunk drága nemzetünkre, hazánkra!
Fogjunk össze, s legyen béke!
Imát mondjunk az egységre!

(akrosztichon elöl le-, végén föl)
 
Tejút fényét átölelnénK,
Űrbe létrán mennénk felÉ.
Zengőn fújnánk a trombitáT,
István király meghallanÁ.
Jönne felénk, van-e nagy baJ,

Mikor a vázában elszárad a virág,
Nincs, ki öntözze, vizet ád.
Mikor a kapu nyitva marad,
Nem zárja be senki utánad.

Mikor a kert vadvirágot terem,
Nincs, ki kapálja, ültessen.
Mikor a madarak fészket raknak az ablakba,
Elveszik az egykor megélt ember álma.

   Tegnap este a teraszon vacsoráztunk. Egy teljesen átlagos, békés, családi este volt: vacsora az asztalon, kellemes nyári meleg, én pedig szemben ültem Leventével. Ő mostanában teljesen rákattant az őskorra. Már keni-vágja, hogyan éltek az ősemberek, mit ettek, hogyan vadásztak, hol laktak, és láthatóan egyre komolyabban foglalkoztatja az emberiség története.

   A kései nyári éjszaka, a kora ősz hírnöke. Az átmelegedett házak falai a város szennyeződéseit ontják magukból. Elszíneződött, sötét, szürkés, szerves vagy szervetlen por halmaza, beleégve a beton pórusaiba. A kiszáradt fű, fa némán nyeli magába a bűzt, nem tudja tisztítani a levegőt, gyökerei a talajból kilátszanak, a szél messzire hordta róla a földet.

A szerelem nem megérkezik.
Egyszer csak ott találod,
mint a reggeli fényt az ablakon,
s nem kér engedélyt,
mégis mindent más színre fest.

Van, hogy hangtalan.
Egy kéz, mi nem enged el.
Egy tekintet, amelyben
a kimondatlan szavak is otthonra lelnek.

"Szép virág a rózsa, hát még a bimbója,"
májusi hajnalon harmatcsepp ragyogja.
Amikor nyílni kezd, sorban legurulnak,
s várják nap sugarát egymásra borulva.

Mint az a lányka, ki szerelemre érik,
bűbájos érzelmek jönnek, megigézik.
Amint a napsugár nyitja a szirmokat,
Ámor nyila repül, s a lánynak csókot ad.

Hajlik a búzamező,
Gyenge szellő fújja.
Sárga tengert
Pipacs és szarkaláb tarkítja.

Tábla szélén búzavirág nyílik,
Érlelő napsugár kalászba bújik.
Érjél búzatenger, legyen bő termésed,
Parasztember munkáját te koronázd meg.

Északról jött, torkon ragadott,
minden porcikámba fájdalmat korbácsolt,
szememben a könny megfagyott,
szívembe dermedt csendet hasított.

Keletről reménnyel szállt felém,
virágszirmokat pergetett elém,
reményzöld madarak cikk-cakkban repültek,
a hajnali felhők súgva énekeltek.

   Ancika néni a 80. születésnapjára a fiaitól kapott egy vadonatúj rádiós órát.
   Amikor mentem hozzá kötözni, büszkén mutatta:
   – Nézd csak, mit kaptam a fiúktól!
   Aztán rögtön hozzátette:
   – Igaz, hogy ők nem foglalkoztak vele, de ha már idehozták… Beüzemelnéd nekem?

Olyan vagy nekem,
mint egy látomás,
egy szerelmes, édes álmodás.
Olyan vagy nekem,
mint az esőcsepp,
mely az arcomról a keblemre pereg.
Olyan vagy nekem,
mint a nyári szellő,
mely lágyan, puhán körbeölel.
Olyan vagy nekem,
mint az édes szőlő,
mely ízével elvarázsol.
Olyan vagy nekem,
mint hajnali égbolt,

Egyszer én is voltam ifjú és titán...
Táncot jártam a gerendán,
Futottam a széllel versenyezve,
Kacagtam a naptól, boldog volt a lelkem.

Dolgoztam sokat, vidám lélekkel,
Aratáskor versenyeztem az idősebbekkel.
Tiszteletet azt mindig megadtam nekik,
Mert bennük volt a tudás és a hit.

Tegnap még sok tervem volt mára,
mára úgy múlt el, mintha sosem lett volna.

Az órák úgy telnek reggel óta,
mintha egy perc nem hatvan másodperc volna.

Lassan pereg az idő, tettre nem csábít,
képzeletem egyedül, ami most számít.

A föld is lassul, lusta és nem mozdul,
szökőmásodperc kell ide, hogy valami induljon.