Az elmúlás hercege gyöngéden kúszott

a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,

finoman puha altatót dúdolt,

s csókokkal hajolt mennyasszonyára.

Ölelte szerelmét, a végtelen Életet,

az örökké csábító, igéző végzetet,

ki létének értelme, valódi párja,

akinek csókját úgy kívánja, vágyja!

Ölelkeznek ők azóta szüntelen,

hogy a Semmiből kiáradt a Mindenség hirtelen,

általuk testet ölt az istenek óhaja,

nászukban egyesül Nap tüze, Hold dala.

Születés, elmúlás az érme két oldala,

létezést ringat a körforgás mámora.