Sűrű köd borong már
a fázós réteken,
emléked úgy kísér
e szürke életen.
Hiába jönne fény,
nem vidul a lelkem,
régi tavaszunkat
már sehol sem leltem.

Életem fáján csüng
egy magányos alma,
bánatnak lettem én
néma birodalma.
Zokog őszi eső,
emléked suttogja,
vágyaim a széllel
messzire sodorja.