Az éjszaka kinyitotta,
rejtett, fekete kapuját,
s a csillagok fénylő jelekkel,
írták az égre titkos szavát.
A hold ezüstje végigfolyt,
az alvó fák kérgén,
mintha lelkek járnának,
a köd rejtelmes mélyén.
Valahol egy harang szólt,
messzi földi toronyból,
egy falu szívéből,
egy mélyen alvó világból.
A szél ősi neveket suttogott,
a sötét folyó felett,
és a némaságban talán még,
az árnyék is lélegzett.
Ott álltam a végtelen szélén,
félig álomban talán,
egyetlen fény égett távol,
az éjszaka kihalt udvarán.
Nem volt semmi gondolat,
csak a csend növekedett,
lassan benőtte a szobát,
mint moha a régi kövek között.
Az ablak mögött a túloldalon,
fák mozdultak a szél ütemében,
és úgy tűnt, mintha valaki,
emlékezne a mindenségben.
Ekkor a világ halkan szétnyílt,
jött a hajnal, vöröslött az ég,
egy új nap kezdete volt,
amikor minden újra él.
Finoman jött közelebb,
és világosabb lett minden,
pohárban a víz, a fal repedése,
a lassan mozduló függöny.
Mert hajnal ül a dombtetőn,
harmat csillog a fűszálon,
az erdő mély csendjében,
fény pihen minden ágon.
Az új nap puhán végigsuhan,
a vadvirágos rét felett,
mintha végig simítaná,
a földön elfáradt szíveket.
A tó tükrében felhők úsznak,
lassan ring az idő,
egy madár dala messziről,
olyan, mint a nyári eső.
Nem kér semmit cserébe,
ezért a szépségért a természet,
csak csendesen visszavezeti,
a lelkeket a reményhez.