Jégcsap vagyok egy idegen ház eresze alatt. Itt lógok a világ peremén, egyetlen kristálytiszta, megfagyott gondolatként, amit a decemberi szél lehelt fel a tető szélére. Testem nem más, mint a tegnapi havak megszilárdult könnye, a felhők bánata, mi bennem talált magának szilárd, mozdulatlan formát.
   Azt mondják, gyönyörű vagyok, amikor a reggeli fény áttör rajtam. Olyankor úgy tündöklöm, mint egy csiszolt gyémánttőr, egy átlátszó ékszer, amely a hideg büszkeségét hirdeti. De ez a csillogás csak álarc. Ragyogásom valójában némaság. Én vagyok a megállított idő, egy mozdulatlanná dermedt zuhanás. Belülről feszít a fagy és minden perccel nehezebbnek érzem magam a saját súlyom alatt.
   A földre vágyom, a barna sárba, a fűszálak közé, ahol végre elmerülhetnék az élet lüktetésében. De ideköt a tél rideg, fagyos fegyelme.
   Néha, amikor a Nap bátrabban simogatja meg az ereszt, érezni kezdem végzetem. Ilyenkor szívem legmélyén valami megmozdul. Egyetlen csepp leválik belőlem, egy könnyes, meleg búcsú, amely végigfut oldalamon, majd a mélybe veti magát. Ez a csepp az én szabadságom. Ez az ára annak, hogy ne legyek többé rideg és sérthetetlen.
   Mert jégcsapnak lenni annyi, mint félni a melegtől, tudni, hogy a beteljesülés egyet jelent az elmúlással is. Amíg fagyos vagyok, addig létezem, de csak akkor élek majd igazán, ha elolvadok. Várom a pillanatot, amikor a tavasz első fuvallata végleg leoldja rólam a tél béklyóit, s én, feladva gyémánt büszkeségemet, egyszerű, névtelen vízzé válva itathatom meg a szomjas földet.
   Hisz nincs semmi értelme a ragyogásnak, ha közben kővé dermedt a lelkem is.

TM