Az ördög a minap megkísértett,
és kérte, adjam neki a lelkemet.
Kérdeztem, mit kapnék cserébe,
megdolgoztam keményen érte.
Vigyorgó pofája akkor felderült,
vörös szeme izzott, lüktetett, hevült.
Az öröklétet adhatom csak teneked,
világi vagyont, temérdek kincseket.
|
nézd, lassan megfürdik a nap
az esti ég tengerében
s mint a csillogó tükörlap
fényét veszti lementében
a horizont nyújtja csendben
pihe-puha takaróját
s milliónyi csillagfényben
hold dúdolja altatóját
2024. január 16.
|
Nem harcolok a sorssal,
leteszem a kardot,
békét kötök magammal,
elértem a partot.
Ringatózott a hajóm,
néha vihar tépte,
szélcsendben meg vágytam
vadul fújó szélre.
|
Voltam, vagyok, s majd leszek nevemért,
E név miatt szívetekben felgyullad a fény.
Oly erő ez, mit szabadon enged:
A szellem és az értelem.
Oly erő ez, mit nem birtokolhatsz,
Elfogadni csak alázattal, szelíden teheted,
Mert ha gőg, s önnön érdek vezérli utadat,
Elsüllyedsz a megáradt vizeken.
|
Meg kell halnunk naponta...
Meg kell újra és újra!
Hogy újjá szülessünk, ha új napra ér az óra!
Minden éjjel el kell a bűnt ásni,
hadd lehessünk a virradat
napfényes tisztái.
|
v 01/14/24
Dáma Lovag Erdő...
Emlékeimbe visszajárok,
Visszavisznek fagyos álmok.
Tél volt akkor, igazi tél,
Hóhegyeket hordott a szél.
Fagyott lábbal, kézzel értem,
Tanulni vágyó lélekkel.
Messze volt a gimnázium,
A hideg tél sem tántorított utamon.
Nyugati szél csak kacagott,
Havat hegynek összehordott.
Jöttek a hóekék,
|
szo 01/13/24
Dáma Lovag Erdő...
Álmaimban is szeretlek
Drága, édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted:
Te a béke galambját féltve őrizgetted,
Karjaidba rakott fészket,
A rászorulót mindig befogadtad.
Szeretettel ölelted, mint barátodat.
Jaj, mi lett őszinte lelkedből,
Kufárok hada támad rád,
Kifoszt fészkedből!
Idegen tömeg villáma zúdul.
|
Versemet, néha finom rezdülésekben,
mint hajnal előtt táncoló zord fényt,
|
p 01/12/24
Dáma Lovag Erdő...
Ne hagyj itt, Testvér!”
Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!
Szóltak a könyörgő hangok,
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok.
És csend, fagyhalál!
Mindenütt, amerre kaszált,
Az áldozat már nem beszél.
Aki bír, még útra kél
Arra, Magyarország felé.
|
p 01/12/24
Kovácsné Lívia
Lehunyom a szemem,
és én ébren is álmodom!
Boldogságot, szerelmet,
és sok vidám napot.
Feledjük el bús napokat,
a fájdalomtól átvirrasztott éjszakáinkat.
|
cs 01/11/24
Kovácsné Lívia
Mindegy,
hogy nő vagy,
vagy férfi,
a szerelem egyszer mindet utoléri.
Nem számít a kor sem,
fiatal, vagy idős,
ha Ámor nyila utoléri,
na kérem, az ütős!
Menekülni úgy sem tudsz előle,
hát szeress,
hogy szerethessenek!
Mert ha utolér a végzet,
s Ámor nyila szíveden üt aprócska sebet,
Te már nem leszel önmagad,
|
sze 01/10/24
Dáma Lovag Erdő...
Neked írom rokon, ismerős, jó barát.
Neked írom verseim sorát.
Ha elmegyek is, gondolj rám, velem!
Könyveimben megtalálod üzenetem.
Könyveimben küldöm szeretetem.
Gondolj rám, ha kérdésedre nincs feleletem!
Legyen veletek szeretet, boldogság!
|
Fájdalom, mely megtöri a testet,
könnyes éjszakákat hoz,
siratja az elment lelket,
emlékképekkel ostoroz.
Hibáztat mindent, mindenkit,
tehetetlen tombol a düh,
bántja magát és őseit,
lelkével harcol, magával küzd.
Az idő múltán megnyugszik,
elfogadja a valót,
a seb kezd begyógyulni,
már hallja a vigasztalót.
|
k 01/09/24
Kovácsné Lívia
Szívem érted fáj
paplanom betakar már
kérlek, bújj hozzám
|
k 01/09/24
Kovácsné Lívia
Valahol az éjszakában
dobban egy szív, válaszra várva.
Vágya dobban egyre jobban,
égő teste reszket okkal.
Szívében szerelem tüze ég,
teste szerelmet remél.
Lassan pirkad az ég,
az éjnek nincs vége még.
Reménye él!
2024. január 9.
|
h 01/08/24
Dáma Lovag Erdő...
Kis írónőm, kis virágom, Viktóriám!
Mosoly ül huncut arcán,
Kérlek, mesélj, mesélj mamám!
Ahogy kér, ahogy mondja,
Nem tudok ellenállni, mesélek nyomban.
Mesélek kiskoromról,
Manciról, a jó csikóról,
Mesélek, merre jártam,
Utam során mit csodáltam.
|
h 01/08/24
Kovácsné Lívia
Hófehér a táj
a légben hópihe száll
szívem érted fáj
|
h 01/08/24
Kovácsné Lívia
Kezem a kezedbe tettem,
nem szóltál semmit, csak néztél csendesen.
Egy apró szorítás, mit kezemen éreztem,
s örökre összeforrt szíveddel a szívem.
Nem kellett szólni, éreztük legbelül,
s Ámor angyala súgta, már nem vagyok egyedül.
Boldogság költözött a kettőnk szívébe,
szavak nélkül is tudtuk,
így maradunk örökre.
|
Vagyok, aki vagyok,
embernek születtem.
Tetteimet utam végén
megméri az Isten.
Miért lettem, s miért jöttem
erre a nagy világra?
Tudja azt a Mindenható,
s választ ad majd reája.
|
Remegő kézzel nyúlok most tefeléd,
Érzem ereimben a forró lüktetést,
Érzem porcikámban szétfeszít a vágy,
Tenéked az életemet is odaadnám.
Odaadnám szívem minden dobbanását,
Lelkemből a fénynek Isten ragyogását,
Odaadnék néked millió csillagot az égről,
Mondd: Szeretsz? Mondd ki, de szívből!
|