Aranyszínre festette az ősz az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az
őszi erdő,
hisz a fák levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik
itt-ott a fák hegyén
és lent az avarban.
Fantasztikus a séta így egyedűl
az őszi erdőben,
ahol a csend suttog a fák már-már
kopár ágai között
és egy huncut szellő
ágról-ágra libben néha-néha picit
megpihen!
A csend beszél,
a délelőtti csend hozzám szól,
s én hallgatom nyugtató suttogását,
érzem ágai lágy simogatását!
Átölelem az öreg tölgy törzsét,
gyermekként sokat játszottam lágy ölén,
emléke ma is a szívemben él,
s ha átölelem,
érzem ma is az ő lüktető szívét!
A csend, mely megértő
és számomra mindig elérhető,
hisz közel az erdő!
Ha gyermekként magányra vágytam,
az öreg tölgy ágai közé
én elbújtam, és ott csak én voltam
és az öreg tölgy!
Ő tudta, mi bánt, hisz neki
mindent elmondtam, rosszat és a jót,
lombjával átölelt, vigasztalt,
hisz ő már oly sok mindent
megtapasztalt!
Ma is megvan ő, az öreg tölgy,
itt a erdőben, ahol van egy kis völgy,
bár már ritkábban sétálok ki hozzá,
elszállt felettem is az idő már,
és van, mikor minden csontom fáj,
sokszor alig csoszogok,
van, mikor menni se tudok!
Az öreg tölgy megért most is,
mint mindig,
sokat látott már ő,
bár felette is jár az idő!
Vigasztal ő,
ne búsuljak, borúra mindig
szép idő jő!
Lassan megnyugszik a lelkem,
ő ad ma is megnyugvást
háborgó lelkemnek,
s ez oly jó nekem!
Drága, öreg tölgy,
köszönöm neked a vigasztalást,
a gyengédséget,
köszönöm Istennek,
hogy vagy nekem,
hisz te mindig megnyugtatsz engem!

TM