Én nem akarok fejemre ünneplő babért,
kíváncsi szemek tüzében hamuvá égni,
csak dalolni csendben önmagamért,
és csak az Istennek földig meghajolni.

Babérkoszorú hogy állna ősz fejemen?
Nevetne rajtam ez a hazug világ,
a babért a levesben jobban szeretem,
és eltörölném a hamisak torz mosolyát.

Ha az utolsó napomon még tudatomnál leszek,
Egy szűz-fehér papírra írom fel a neved.
S míg várom, hogy kinyíljon nekem az ég
Elkortyolok egy üveg zamatos Chardonnay-t.

S míg a pohár csókjától lassan  elernyedek,
Megkérem Istent, frigyünket áldja meg.
Míg a papírlapot veled egészen teleírom,
Az utolsó csepp bort a szádról még lecsókolom.

Az árnyék átölel, de sosem enged szabadon. 
A gyertyaláng kicsi, de fénye áttör a falon.
A sűrű ködben elmosódik minden út, a táj. 
A hajnal fényében ragyog minden, mint a kristály.
Törött tükörben ezer darabra hullt az arcom. 
Tiszta vízbe nézek, egy új arc... fényesnek látom.
Zárt ajtó mögött hallgat a múlt, de a kulcs a kezemben:

   Mikor eljön karácsony este, a világ ezüstbe öntött álommá válik. Odakint a táj, mint egy hóval hintett krémes torta, hófehér palástot ölt, és a fák ágai üvegkristályos koronákká dermednek a csillagfényben. A csend, amely a hótakarón pihen, nem üres, hanem puha, bársonyos takaró, amely elnyeli az eddig szürke hétköznapok zaját.

Kigyúl az ablakokban
a fények villódzó sora,
megáll még a zaj is
egy röpke pillanatra.

Karácsony illata száll,
szívekben a várakozás,
napról napra közeledik
a béke, s vele a megnyugvás.

Az asztalnál más a szó,
szebben csillognak a díszek,
a színek halk üzeneteket
a lélek mélyére visznek.

   A karácsonyhoz vezető napok vékony, fagyos üveggé válnak, melyen átsejlik az ígéret fénye, de még nem törhető át. A levegő kicsit feszült is a várakozás csendjében. Ez a csend nem a hangok hiánya, hanem a lelkek belső szónoka, mely minden zajt elnémít, hogy hallhassuk az érkezés halk susogását.

   Karácsony estéjén a szeretet csillaga leszáll, és átveszi helyét a rohanó hétköznapok helyett. A fűszeres illatú, gyertyalánggal festett szobák menedékké válnak a kinti fagyos világtól, és a családi asztal körül ülő lelkek egy rejtett, láthatatlan fonállal kapcsolódnak össze.

   A kis tündér, Pille, fáradtan, de boldogan repült hazafelé, miután hetekig segített a Télapó műhelyében az Északi sarkon. A kis kezével csomagolta a játékokat, szalagokat kötözött, és ellenőrizte, hogy minden lista pontos legyen. Nélküle (és persze a sok manó és tündér segítsége nélkül) biztosan nem kapta volna meg minden gyermek időben a karácsonyi ajándékát.

Ki segít a népnek, ha üres a keze,
ha dolgozik némán, még sincs sose tele,
az asztal, a zseb a holnap reménye,
és rátelepszik a csend súlyos terhére.

Ki segít a népnek, ha elfogy a szava,
ha kérdez, de választ nem kap többé soha,
ha az igazság nehezen értelmezhető,
és csak félelme nő az ígéretektől.

   A nő lassan lépett a kavicsos úton. Kabátja gallérját felhajtotta, mintha a köd ellen védekezne, pedig az csak simogatott. Megállt a padnál. Nem ült le azonnal - előbb végignézett a vízen, mintha keresne valamit. Egy régi mondatot, talán egy nevet, amit a Duna elvitt. Leült. A faágak fölé hajoltak, mint öreg kezek, amelyek már nem szorítanak, csak emlékeztetnek.

Csend érkezik a reggeli fényben,
párás ablakon kúszik át a nap,
megpihen egy pillanatra minden,
s a rohanó idő most lassabban halad.

A szív ilyenkor halkabban dobban,
mintha hallgatná a világ szavát,
az ébredő nap arany porában
megszelídül minden tegnapi vád.

   Pár év múlva, mikor már Pille kicsit idősebb és tapasztaltabb lett, s nem volt már az a kis huncut tündér, aki elszökött a Télapóval, ismét eljött a tél. Tündérvölgy már téli álmot aludt, de Pille, a kis tündér szíve ébren volt. Emlékezett a nagy kalandjára, amikor elutazott a Télapóval.

Csönd van, és a fényben
megpihen a táj,
az asztalon gyertya ég,
mely karácsonyra vár.

Összegyűl sok lélek,
mint égen a csillagok,
a pillanat erejétől
mind megszépül, felragyog.

Az ünnep itt lakozik,
szavak közt, a szemekben,
meleg mosolyokban,
az áhítat csendjében.

   A felismerés úgy zuhan rá, mint városra a köd. Mélyen, átláthatatlanul, levegő után kapkodó, tágra nyílt szemekkel ébred tudatára.

Voltak karácsonyok,
mikor sírtam.
Szinte a fára ránézni sem bírtam.
Hárman ültük már csak körül,
szívünkben még friss emléked élt legbelül.

Az élet ott, a szobában
mellettünk oly gyorsan elhaladt,
s én közben felnőttem egy perc alatt.
Sajnos, akkor már utánad csak a könny
s a néma csend maradt.