sze 09/04/24
Dáma Lovag Erdő...
Magas fenyőfa tetején turbékol a gerle,
Elveszett párját sírva keresve.
Sötét fellegek úsznak felette,
Nem szalad már szivárvány az égre.
Emléked magas hegyek rejtik,
Találkozunk még, magas fenyők üzenik.
Találkozunk fenn a csillagos égen,
Ne sirass, ne keress engem.
|
k 09/03/24
Kovácsné Lívia
Tücsök ciripel
esti szép szerenádot
álmodj szépeket
2024. szeptember 3.
|
k 09/03/24
Kovácsné Lívia
Beragyog szobám
ablakán a hold fénye
szépet álmodom
2024. szeptember 3.
|
k 09/03/24
Dáma Lovag Erdő...
Őszi hajnalsugár fűzi a fákat,
A fény oly áttetsző, halovány.
Elmúlás hangulata üli meg a tájat,
Elalélva oson a meleg nyár.
Levélszőnyeget terít eléd
Őszi levele a fáknak,
Mintha azt mondaná,
Bennetek már várnak.
|
h 09/02/24
Kovácsné Lívia
Eljött idén is a szeptember,
szenved a melegtől minden ember.
Hetek óta várjuk az életet adó, frissítő esőt,
de nem jön,
pedig felüdítené a rétet és a mezőt.
Berepedezett már a föld,
elszáradt már termés,
a határban kiszárad minden fű, fa, virág,
mind-mind szomjas és esőért kiált!
Imádkozunk Istenünkhöz, könyörüljön rajtunk,
|
h 09/02/24
Pitter Györgyné
Minden reggel ideszáll
és hangosan kiabál.
Tán a párját hívja egyre
kőrisfámra, reggelire.
Megérkezik Őnagysága,
ketten vigyáznak a fára,
kőrisfának termésére,
más azt onnan el ne vigye.
Így megy ez már évek óta,
ugyanez a rekedt nóta,
cinkék, rigók messze szállnak,
hajladoznak könnyű ágak.
|
h 09/02/24
Pitter Györgyné
Vártak rám.
Szemükben rebbenő kíváncsiság.
Figyelik mozdulatom.
Vajon, mit takar mosolyom?
Kicsit izgulok. Szóra nyílok.
Képeimről mesélek,
verseket mondok.
Egerben,
idős embereknek.
Kiket összekovácsolt betegség, magány,
gondok.
|
Mikor a csend ölel,
és a társad csak önmagad,
mikor gejzírként
tör fel a gondolat,
mikor a távolság
fakó tükör, és
benne a múltad
tündököl, ha a
búzaföld bőröd illata,
ne várj tovább,
indulj haza!
Mikor a múlt vadgesztenye,
|
Hétköznap van, korán reggel. A város még nem éli zajos életét, csak a munkába induló, korai vonathoz siető emberek várják a metrót.
|
v 09/01/24
Kovácsné Lívia
Nap égette föld
berepedezve kiált
nincs egy csepp eső
|
v 09/01/24
Kovácsné Lívia
Nyári napsugár
fényében perzselődik
megég a határ
|
Ötven éve együtt ültünk,
fegyelmezetten, vigyázzba,
beléptünk egy idegen,
egészen új világba.
Szabad élet Isten veled,
kötelesség kezdődött,
leckeírás, sok magolás,
a tudás ebben rejtőzött.
Egymást végül megismertük,
padtársat és barátot,
voltak köztünk, míg tanultunk,
jobb és rosszabb diákok.
|
v 09/01/24
Dáma Lovag Erdő...
Eljött az ősz, eljött újra!
Szól a csengő az iskolákban.
Emlékeim is ilyenkor visszajárnak,
Mikor szeptemberben tanítóink vártak.
Később, mikor tervezőként igyekeztem,
Tanyasi iskolákban is villanyvilágítás legyen,
Fény és tudás fogadja, akik oda járnak,
|
szo 08/31/24
Dáma Lovag Erdő...
Emlékezek, neked szól unokám e költemény,
Mikor első osztályba mentem én.
Kicsi voltam, de határozott,
Édesanyám mondta, sok meglepetés vár ott!
Óvodában szépen sorba álltunk,
S várva várt csodára, iskolára vártunk.
A csoda bekövetkezett!
Én voltam a sorban az utolsó, a legkisebb.
|
a pad, a víz és a holdfény
csodás volt, ahogy öleltél
még lányka voltam, s te legény
bennünk nyár volt, kinn hideg tél
fogtad a kezem, rám néztél
szemedben fény csillant s remény
egy perc alatt megigéztél
s a hold játszott a tó jegén
|
cs 08/29/24
Kovácsné Lívia
Sötét szobában mélységes csend az úr,
nehéz a lég, a tüdő sípol és szúr.
Halkan suhan egy sóhaj, mely vágyakozással teli,
oly halk, hogy alig hallani.
Még dobog a szív és reménykedve vár,
hisz benne örökre már,
hogy talán még valaki rátalál.
Kicsi az esély, mert ő kalitkába zárva él,
ezért reszket, ezért fél.
|
Gyerekek vagyunk az élet homokozójában,
Vihogunk és sírunk e szép nagy világban.
S míg az óvónéni nyugtató szólamot dalol,
Szemünkbe kavarog az istenverte por.
A kis lapáttal halomra szedjük kincseink,
És látjuk elsuhanni bozontos, fakó éveink.
Szaladunk, ha megjött a drága nagymami,
S mutatjuk, mily szépen csillog a kutyakaki.
|
Honnan jöttem, s hova tartok,
Fejemben a sok miért.
Kérdem. Tőlem mit akartok,
Hisz fizettem a holnapért.
Lehúz a semmi, nehéz az út,
Korhad vállamon a kereszt.
Sorskönyvemben lapozgatok,
De megírt sorsom nem ereszt.
|
sze 08/28/24
Kovácsné Lívia
Éld boldogan az életed,
szárnyalj, ha megteheted,
oly rövid e földi lét,
s oly nagy a tét,
tartalmas életet élj,
hogy legyen utódaidnak
miről mesélj!
|
Ha megszületik az unoka,
ha először ölelik,
nevetnek, örülnek,
de hullanak könnyeik.
Ha járni kezd, beszélni,
vagy ha megetetik,
de akkor is, ha elalszik,
ők pedig figyelik.
Az első és az utolsó
óvodai napon,
sírnak a ballagáson,
a csajos pillanaton.
|