A királynőjük maga köré hívta őket, elővette jogarát, és a tündérek a jogarhoz érintették varázspálcájukat.

Tudod, szíve van a fáknak,
mint minden nyíló virágnak.
A fák is, mint Te, a szívükkel látnak,
nem hisznek senki másnak.

A szívükben kis vörösbegy fészkel,
énekét hallgatja a fa,
s elringatja fészkében minden áldott éjjel.

Egész nap esik a márciusi eső,
a vetésnek ez oly kecsegtető.
Száraz volt, szinte porzott már a föld,
most kivirult és minden oly gyönyörű zöld!
Gyöngyökként gurulnak az esőcseppek szerteszét,
s a szomjazó föld mohón beissza minden egyes éltető cseppjét!
Éled a természet,
rügyeket bontanak a bokrok,
a fák,

Kedves "Mindenki"!

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,

A tündérek virágról virágról szálltak, és nyomukban harmatcseppek ragyogtak a szirmokon.

Úgy tűnt, mintha kicserélődött volna otthonuk.

Azon tűnődöm, ki lesz az az egy,
ki megvigasztal engemet?
S hol van életemnek rózsafája?
Hadd ébredjek illatára.

Tán, ha illatára ébrednék,
bezárt boldogságom kitárulna felém.
Vigaszt hozna minden egyes percre,
mi életemből itt maradt e kertben.

Itt görnyedek rendületlenül.
Bánatom e sorokba menekül.
Mennyi, mennyi kérdés, de válasz egy sem.
Pokoli életem cipeltem, vittem.

Szólj Élet, szólj! Válaszolj!
Minden pillanatod gyötrelmet hozott.
Ó, mondd! Mért adtál halomnyi bánatot?
Széttépte szívemet tengernyi fájdalom.

     Ilyen sűrű ködre még öregapám sem emlékezett, szokták mondani, hát eszembe jutott, hogy régen talán köd abszolút nem is volt, hiszen nem beszéltünk róla soha. Annyi minden másról viszont igen. Ezt majd legközelebb.
     De most a szomszéd házig is alig lehetett látni, csak a tető körvonalai sötétedtek.

Hogy mit jelent nekem e táj?
Ha nem taposhatom,
simíthatom földjét,
a lélek fáj.

Oly szépek dombjai, hegyei, a rétek.
Megcsalni, s itt hagyni e földet vétek.

Bölcsőm volt, s itt lesz majd sírom.
Addig életem itt élem,
s harcaim földjén vívom.

Egy aprócska ló húzott egy szekeret,
megálltak felnőttek, csodálták gyerekek,
patkója kopogott az aszfalton,
ahogy haladtak végig a városon.

Gyorsan, szaporán lépkedett,
az autók közt kicsi volt, olyan elveszett,
vajon hányat lépett, magamban számolom,
kopogó lépteinek dallamát fülemben hallgatom.

Mikor még ez a történet játszódott, a fák meséivel volt teli a világ.

Ha megsimogathatnám most az arcodat,
ha csókolhatnám a szádat,
ha neked adhatnám a mámat,
ha kétkarod oltalmában elveszhetnék,
ha a csillagok közt veled sétálnék,
veled csuda boldog lennék!

Hévíz, 2025. március 14. 

TM

Az útkereszteződések tükröződéseiben tisztul a táj

     A kis fecske, amely mindig elsőként érkezett tavasszal, idén késett. A falu öregjei aggódva lesték az eget. Egyszer csak egy viharvert, fáradt madár ereszkedett a templomtoronyra.
     Pihegett, szárnya piszkos volt, de a csőrében egy apró tollat hozott - egy másik fecske tollát. A többiek csivitelve fogadták, mintha mesét kértek volna.